Nemrég választották a nemzet színészévé, azt mondja, váratlanul érte. Nem készít számvetést a pályájáról. Mi több mint nyolcvan filmet és színdarabot számoltunk össze, s megpróbáltuk mégis valamiféle mérleg készítésére bírni.
Magyar Narancs: A nemzet színésze lett, végiggondolta ennek kapcsán, hogy mit adott ez a pálya, s maga mit tett bele?
Andorai Péter: Nem igazán foglalkozom ezzel a kérdéssel. Tettem a dolgomat, hívtak, mentem, megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból. Küldetéstudatom soha nem volt a színházzal vagy a filmmel kapcsolatban. Egyszerű, hétköznapi munkásnak tekintem magam. Persze igyekeztem a maximumot nyújtani mindkét területen.
MN: Megbánás, kétely, rossz döntés is belefért?
AP: Nem igazán. Éppen azért lettem szabadúszó, habár nem szeretem ezt a szót, mert legalább én dönthettem el, hogy mikor, kivel, hol, mit csinálok. Nem kerültem bele olyan csínybe, ahol rá lettem volna kényszerítve arra, hogy mit vállaljak. Kicsit mindig az ösztönöm után mentem, és valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy nem voltak lelkiismereti konfliktusaim.
MN: Szelíd, konfliktuskerülő ember benyomását kelti. Jól tudott együttműködni sokféle stílusú rendezőkkel?
AP: Soha nem kerestem a bajt, a feszültséget, sőt általában én voltam a békebíró, ha felmerült valami konfliktus. Nem szeretem a veszekedő, hangos, agresszív színészt vagy rendezőt. Valamiféle gyengeséget érzek mögötte. Mindig a békés, nyugodt környezetet szerettem magam körül.
| ||
MN: Az alkatának jobban megfelelt a film, mint a színház?
AP: A színház nekem mindig egy zárt, elegáns játszótér volt a maga játékszabályaival, tiltó és szabad táblákkal. A film ezzel szemben egy szabad préri, ahol nemcsak a játéknak voltam a részese, hanem a rendezővel való közös gondolkodásnak is. Sokkal kreatívabbnak éreztem magam, és nem az volt az érzésem, hogy csak kiszolgálok egy bizonyos feladatot. Hozzátehettem a szerephez, amikor a forgatókönyv megengedte az improvizálást. A fantáziámat jobban szabadjára tudtam engedni.
MN: Cserhalmi György mellett a 80-as évek legnagyobb magyar férfisztárja volt. Hogy voltak egymással?
AP: Békésen megvoltunk egymás mellett. Nem volt agyonpolitizálva sem a színház, sem a filmszakma. Kissé el is vagyok keseredve emiatt. A politikának nem lenne szabad ilyen direkt formában uralnia a terepet. A néző maradandó élményeket vár főleg a színháztól, nem érdeklik a különböző politikai csatározások, sárdobálások, intrikák. Ez ugyanis nemcsak azt vonja maga után, hogy egy idő után teljesen elidegenedik a színháztól, hanem a szakmát is megfertőzi. Olyan emberek, akik régebben egy asztalnál ültek, most messziről mutogatnak egymásra, barátságok szűnnek meg.
MN: A saját életében is tapasztalja ezt?
AP: Nem, én „outsider” voltam. Ahol meghallottam, hogy politikáról van szó, onnan szépen felálltam és elballagtam.
MN: Jó néhány társulatnál megfordult a fővárosban és vidéken. Mi hajtotta egyik helyről a másikra?
AP: Ez a természetemből fakad. Igazából soha nem tudtam nyugton maradni, bár ahol megfordultam, mindenütt jól éreztem magam. Valami hajtott belülről, hogy megismerjek más színházakat, munkamódszereket, kollégákat, új arcokat, tekinteteket lássak. Alapvetően nyughatatlan, vándorló alkat vagyok.
MN: Friss diplomásként a Nemzetiben kezdte…
AP: Érdekesnek tartom, ahogy a sors alakítja az ember életét. Korengedéllyel vettek fel a főiskolára, huszonnyolc éves voltam, amikor diplomáztam. A Nemzeti akkoriban elég merev, konzervatív beállítottságú színház volt. Már vagy az ötödik előadás próbatábláját is kitették, és nem voltam egyik szereposztásban sem. Kerek perec megmondták, hogy sorba kell állni, majd szép lassan, fokozatosan jönnek a kis és a nagy szerepek. Erre nekem nem volt időm, és akkor kaptam egy telefonhívást Kecskemétről. Azonnal mentem.
MN: Ruszt Józsefet és Gábor Miklóst meghatározó mestereinek tekinti?
AP: Abszolút, bár furamód Ruszttal csak egyszer dolgoztam együtt. Nyíltan közölte velem, hogy nem tartozom a színésztípusai közé. Lehet, hogy dicséretnek szánta: túl öntörvényű vagyok ahhoz, hogy részt vegyek a közös játékban, ahol ő sakkfiguraként rendezgeti a színészeit. Igaz, amikor feljöttünk a Várszínházba, a Doktor Faustusban kaptam tőle egy kis epizódszerepet. Ettől függetlenül rendszeresen néztem a próbáit, a színházi büfében pedig a többiekkel együtt szájtátva hallgattuk, főleg, amikor Gábor Miklóssal vitatkoztak drámákról, színházról.
MN: Okozott problémát az öntörvényűsége?
AP: Nem, mert amikor társulatnál voltam, tökéletesen alkalmazkodtam az ottani játékszabályokhoz, sőt nagyon vigyáztam, nehogy kilógjak a sorból bármivel, ami sértené a színház belső fegyelmét, szokásait. De amikor már elkezdtem egy kicsit unni magam, meg nem értek újabb impulzusok, és nagyjából úgy éreztem, mindent tudok arról a társulatról, mentem tovább.
MN: Színpadi pályája mérföldköveként említi Ascher Tamás Ördögök-rendezését a Vígszínházban.
AP: Az egyik mérföldkő volt, mint ahogy előtte a Gábor Miklós-féle darabok, az Oszlopos Simeon, a IV. Henrik, majd Szolnokon a Hamlet, ahol Claudiust játszhattam Margitai Ágival, és Asztrov szerepe Pál István legendás Ványa bácsi-rendezésében.
MN: Filmet készített Grunwalsky Ferenccel, Szomjas Györggyel, Szabó Istvánnal, Dömölky Jánossal, Enyedi Ildikóval, Szász Jánossal… De az opus magnum a Bizalom lett.
AP: Nagyon szerettem ezt a filmet. Akkor indult be igazán a nemzetközi sikere, amikor Oscar-díjra jelölték. Mindenhonnan kaptam visszajelzéseket, különböző nemzetközi díjakat. A 80-as évek egyik emblematikus filmjévé nőtte ki magát.
MN: Ritkán látni olyan eszköztelenséget, őszinteséget, mint amit Bánsági Ildikóval a vászonra vittek.
AP: A környezet is adta magát, Rákospalotán egy egyszerű kis házban forgattunk. Hála Istennek Szabó István azonnal szólt, ha észrevett olyan dolgot, ami idegen a filmbeli karaktertől. Hihetetlen antennái voltak arra, hogy a legegyszerűbben, csak önmagunkat hozva, minél hitelesebben adjuk vissza azt, amit beleálmodott ebbe a két szereplőbe. Ez nem is okozott igazán nehézséget, mert Ildi és, azt hiszem, én is nagyon természetes, ösztönös színészek vagyunk. Mindig az egyszerűségre törekedtem.
MN: A védjegyévé vált, hogy nem színészkedik, csak létezik…
AP: Ez a legnagyobb dicséret, amit általában kapok. Sokan azt hiszik, hogy a színészethez kötelező más gesztusvilágot, beszédmodort vagy stílust felvenni. Amikor az ember készül a pályára, megpróbál valakiket utánozni. Észre sem veszi, és egyszer csak „másoló” lesz. Sokáig nem értettem a Lee Strasberg-féle módszer lényegét, aminél a színészjelölt élveboncolást végez önmagán. Majdnem olyan ez, mint egy belső időutazás, regresszív hipnózis. Az alapkérdés, hogy ki vagyok én. Abból lehet felépíteni egy személyiséget, ami csak a miénk, csak ránk jellemző. Magunkban kell megkeresni azokat a személyiségjegyeket, amik adekvátak a szerep tulajdonságaihoz. Mindig ezt próbáltam. Az egész pálya az önmegismerésről szól. Szeretni kell a szakmát. Csak pénzért, vagy azért, hogy valami elfoglaltságom legyen, nem érdemes csinálni.
| ||
MN: A rendszerváltás előtti évtizedekben erőteljes, kreatív, sokszínű volt a magyar film. Eleve nagyobb ügy volt létrehozni egy alkotást.
AP: A 70-es, 80-as években tobzódtunk jobbnál jobb film- és színházi rendezőkben. Szép, jelentős korszaka volt ez a magyar színjátszásnak. Többet voltunk együtt a munkaidőn kívül is. Együtt mentünk étterembe, folyamatos kapcsolatban álltunk. Könnyebben alakultak ki barátságok, fesztelenebb volt a viszony.
MN: Kikkel maradt fenn a barátság?
AP: Sokakkal megmaradt a telefonkapcsolat. Rendszeresen összefutottunk különböző filmes rendezvényeken, amikor még a filmszemle vagy a Veszprémi TV Fesztivál rangos esemény volt. Ott mindenki megfordult, és lehetett pótolni a hiányzó hónapokat, éveket. Gyanítom, hogy a politika miatt nincsenek már ezek az ünnepek. Ha már a kulturális minisztérium ilyen látványosan beleszól bizonyos dolgokba, akkor kötelezném a színházakat, hogy minden egyes előadást rögzítsenek. Az egyik nagyon erős szerep, amit eljátszhattam, Willy Loman volt Kecskeméten, Ádám Tamás barátom rendezésében. Könyörögtünk az akkori igazgatónak, hogy rögzítse az előadást, nem tette. És miközben sorban álltak a jegyekért az utcán, simán levette a műsorról. A fiamnak most nem tudom megmutatni, ez nagy merénylet.
MN: A Bizalom amerikai bemutatója után egy évet Los Angelesben töltött. Miért?
AP: Kicsit besokalltam itthon a sok munkától. Párhuzamosan forgattam filmet, televíziót, plusz még játszottam és próbáltam. Egy idő után ez nagyon sokat kivett belőlem. Ráadásul a kimenetelem előtt meghalt az apám, és ez eléggé hazavágott. A sors játéka, véletlen egybeesés, hogy pont akkor jelölték Oscarra a Bizalmat, miközben készültem kimenni. Nem akartam kint maradni, csak körülnézni és hazajönni. Így is történt, azzal a rásegítéssel, hogy Jancsó Miklós, Hernádi Gyula és Föld Ottó hazahívtak az akkor alakuló Mafilm társulatához.
MN: Úgy tudom, műszaki rajzolóként dolgozott Amerikában.
AP: Ismeretség révén gyakornokként helyezkedtem el egy irodaházakat tervező cégnél, amelyik a San Franciscó-i piramis toronyházat építette. Ez is egyfajta tanulmány volt, és elég jó órabért kaptam.
MN: A nagyapja vándorszínész volt, édesapja kőfaragó szobrász, a fia zenész. Eredetileg képzőművésznek készült.
AP: Rájöttem, hogy nincs bennem több, mint hogy jól másolok vagy portrékat készítek. Hiányzott a belső inspiráció, ami megszállja az embert. Lehet, hogy latensen mégis megvan. Ráadásul minden feltétel adott: a fiam összevásárolt nekem festővásznat, festékeket. Valamire várok, Godot-ra talán.
MN: Az amatőr színjátszó szakkörben dőlt el, hogy a színészet felé megy?
AP: Teljesen szokványos utat jártam be. A suliban irodalmi szakkörös voltam, ünnepek alkalmából szavaltam. Szép lassan sodródtam a pálya felé. Mire végre leesett a tantusz, és tudatosult bennem, hogy ezt a pályát választanám, elkezdtem színházba járni, rengeteg előadást megnéztem. A Gábor Miklós-féle Hamletet tizennégyszer láttam, a Vígszínház Horvai és Kapás rendezte orosz előadásai is nagyon közel álltak hozzám. A Sztanyiszlavszkij-féle színjátszást szeretem, azt a fajta színházat, ami érzelmeket közvetít. Radó Vili bácsi óva intett, hogy még egyszer jelentkezzem a főiskolára, amikor segédszínész voltam nála Kecskeméten. Egyre jobb szerepeket, feladatokat kaptam. Montágh Imre, a legendás beszédtanár megsúgta nekem, hogy nem a tanárok vettek fel, hanem Radnótiné, Fifike. A harmadik rostán egy Radnóti-eclogát mondtam, és ez annyira mélyen megérintette őt, hogy utána kérte, ezt a fiút vegyék fel. A két osztályindító tanár feldobta a pénzt, és fej vagy írás alapon kerültem Simon Zsuzsa osztályába.
MN: Még főiskolásként választották ki filmszerepre.
AP: Harmadévesen Grunwalskynál játszottam a Vörös rekviemben, amit megint csak a sorsnak vagy a szerencsének köszönhettem. Sallai Imrét egy orosz színész játszotta volna, de nem adta ki a színház a forgatásra. Engem egy kisebb szerepre nézett meg Grunwalsky. „Na, öreg, téged fognak akasztani” – mondta. Innen tudtam meg, hogy – félig kényszermegoldásból – engem választott a főszerepre.
MN: Igazi jutalomjáték, s talán a legnagyobb filmszerepe Enyedi Ildikó Simon mágusa.
AP: Emlékszem, pont összefutottunk Ildivel a filmgyárban, jött lefelé egy forgatókönyvvel a hóna alatt. „Jaj, de jó, hogy összefutottunk, már szólni akartam neked” – mondta. Ez volt a Simon mágus. Elsőre beleszerettem, pláne a párizsi forgatás miatt. Nagy kaland, élmény volt, külön fejezetet megérdemelne.
MN: Kellett hozzá némi fogékonyság a transzcendencia iránt?
AP: Főleg a 90-es években faltam az ezoterikus irodalmat, a mai napig nagyon érdekel. Kezd kibontakozni egy másik fajta világ, ami megnyugtat olyan szempontból, hogy az ember nem ezt a hetven-nyolcvan évet tölti el itt a létezés tudatában, hanem jóval többről van szó. Néha viccesen szoktam mondani, hogy az ősrobbanással vagyok egyidős, csak különböző „címkék” alatt futottam. Egy ilyen témájú könyv címével élve, kíváncsian várom, hogy van-e élet az élet után.
