Magyar Narancs: Kering önről egy anekdota - pontosabban orvos édesapjáról. E szerint azt mondta, hogy van neki két fia: egy bohém és egy komoly. A bohém orvos lett, a komoly színész...
Bálint András: Igen - rendszerető és rendes voltam és vagyok.
MN: Nem archetipikus színésztulajdonságok, ugye?
BA: Ez szerintem butaság. Csak a megbízhatatlan, iszákos, zűrzavaros, úgynevezett bohém alkatú ember lehet színész?
MN: Rögtön fölvették a főiskolára?
BA: Még előtte szavalóversenyeket nyertem, Jordán Tamással fölváltva - osztálytársak voltunk a gimnáziumban. És tizenhét évesen jelentkeztem az Egyetemi Színpadra - az első színházi ember, akivel találkoztam, Pártos Géza volt, az egyik legnagyobb színészpedagógus. Ekkora szerencsém volt. Fodor Tamással és Kertész Péterrel együtt játszottunk Moliére Mizantrópjában, én a főszerepet, Alceste-et, Pártos rendezésében. Aztán fölvettek, igen: Szinetár osztályába jártam, aki remek tanár volt. Az első félévben szerintem kiesésre álltam, mert zavaros, gátlásos gyerek voltam - aztán valahogy fölszabadultam.
MN: Hát gátlástalannak éppen most sem gondolom.
BA: A színpadon az vagyok. Szinetár első instrukciója volt, hogy "uraim, a gátlásaikat hagyják a ruhatárban". Megértettem. És nagyon jól éreztem ott magam, harmadévben pedig jött az Álmodozások kora Szabó Istvántól - attól kezdve filmsztár voltam...
MN: Meddig?
BA: Voltaképpen végig... Nem? A mai napig. De Babarczy László diplomarendezésében Leonce-ot is játszottam - én voltam az első Leonce Magyarországon.
MN: A főiskola után filmsztár létére Pécsre szerződött. Miért?
BA: Mert oda hívtak. Boldogan mentem, hiszen mindaddig otthon laktam, úgynevezett rendezett körülmények között - társbérletben ugyan, de nem nyomorogva. Jólesett elmenni - meg persze lett szerelem, házasság, szabad élet. Négy évig maradtam.
MN: Megismerték az utcán?
BA: Hát persze. Híres voltam, mint egy megasztár... Jókat játszottam. VI. Henriket Shakespeare-ben, Edgart a Lear királyban, Oresztészt - de énekeltem és táncoltam például a Csárdás-királynőben.
MN: Tud maga énekelni és táncolni egyáltalán?
BA: Nem, de szeretek. A főiskolán Simányi Erzsi néni, az énektanár azt mondta rólam a remekül éneklő osztálytársaimnak, hogy "nézzék meg a Bálintot, se hangja, se hallása, mégis énekel". Szorgalmas voltam.
MN: Már akkor is "értelmiségi" színész volt?
BA: Persze - ez pofa kérdése. Rólam azt hiszik, hogy rengeteget olvastam, hogy nyolc nyelven beszélek, hogy verseket és novellákat írtam. Ezeknek egy töredéke igaz csak.
MN: Négy év után a Madáchba szerződött. A fénykorát élő Madáchba. Ahol aztán alaposan elüldögélt a fénykor után is.
BA: Ott játszott akkor Gábor Miklós, Domján Edit, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Bessenyei, Psota, Garas, Márkus, Mensáros; rendezett Ádám Ottó, Pártos Géza, Vámos László, Lengyel György, Kerényi. Pártos akkor, 1969-ben disszidált. De az én sorsom nem alakult jól.
MN: Enyhén szólva... Mégis maradt tizenegy évig, ráadásul Huszti Péter szerepkörében másodiknak.
BA: Hát igen. Nem voltam elég tehetséges akkor. Óvatosságból, lustaságból, tehetségtelenségből maradtam. Szívesen mentem volna például a Székely-Zsámbéki-féle Nemzetibe. Nem kellettem nekik. De sokat dolgoztam, önálló estjeim voltak.
MN: A filmekkel vigasztalódott?
BA: Igen. Akkor készült a Szerelmesfilm, játszottam Kovács Andrásnál, több Jancsó-filmben, Szörény Rezsőnél, aztán A befejezetlen mondatban, a Lila ákácban - és sok tévéjátékban is. Egy pillanatig úgy tűnt, német filmsztár lesz belőlem: egy Budapesten forgatott német filmben játszottam főszerepet (Alain Delon és Brandauer után kaptam meg), osztrák báró voltam, és ez lett az év legjobb német filmje. Lejöttem Cannes-ban a lépcsőn két szép színésznővel. De én merész voltam - és a Madáchban maradtam.
MN: Általában óvatos?
BA: Hát igen, mondjuk. Az igazgatónak óvatosnak kell lennie. Színésznek nem vagyok óvatos, sem gyáva.
MN: A Madách után szabadúszott, a filmgyári társulat tagja volt. Akkor színészetből már jól lehetett élni?
BA: Meggyőződésem, hogy akkoriban jobb egzisztenciális körülmények között éltünk, mint a maiak. Egy vidéki színész kezdő fizetéséből meg lehetett élni, óvatosan. Súlyos nosztalgiáim nincsenek, de sokkal több munka volt, több film készült, sok tévéjáték. Volt rádió! Színésznek lenni nagyobb perspektívát jelentett, mint ma. Akkoriban háromezren jelentkeztek a főiskolára, ma hatszázan. A megbecsültség is nagyobb volt.
MN: A színészé vagy a színházé általában?
BA: Mindkettő. Kivételezettek voltunk. Ez csak annyit jelentett, hogy mindenütt úgy bántak velünk, ahogy mindenkivel kellett volna.
MN: Azt, hogy ez elmúlt, a színházi szakma elég nehezen veszi tudomásul.
BA: Nézze, egyetlen televízió volt, abban sem amerikai filmeket játszottak, hanem magyart; kisebb volt a konkurencia, nem kellett megküzdenünk Bruce Willisszel. Voltak színházi közvetítések, azokat nézték az emberek - mást nem is tudtak volna nézni -, és persze, hogy megismertek az utcán, a közértben...
MN: Miért pályázott az Irodalmi Színpad igazgatói posztjára húsz évvel ezelőtt?
BA: Játszottam már itt, megvolt a Kosztolányi-estem, majd a Szép Ernő-estem is; a terepet ismertem, és vonzott a kihívás. De mivel "belsősök" is pályáztak, nem gondoltam, hogy megnyerem. Az esélytelenek nyugalmával, külsősként pályáztam.
MN: Ez volt az első igazgatói pályázat. Azóta komoly rituáléja alakult ki ennek. A "belsősök" sokszor kioltják egymást, és befut valaki kívülről.
BA: A dolognak van egy szubjektív része: tehetséges voltam 1985 tavaszán. Tehetséges pillanatból nincs sok az ember életében - öt vagy hat, mondjuk. Szakmában és magánéletben összesen. Ilyenkor az ember hirtelen meglátja, mit kell csinálnia, és meg is csinálja. Igazgató lesz, elválik, házasodik, gyereket szül, disszidál - kihasználja a lehetőségét. És van egy objektív rész: szerintem azért is nyertem, mert a színházi szakma mellém állt. Főként Vámos László, aki ugyan a Madáchban alig adott nekem szerepet, de igazgatóként lehetőséget látott bennem. És az akkori Fővárosi Tanácsban volt néhány kitűnő, a színházhoz értő tisztviselő, például dr. Henye Nándorné, aki szintén jónak tartotta az ötletet. Voltak politikai alkuk biztosan, és nyilván Aczél Györgynek is rá kellett bólintania, de azért akkor is nagy szó volt, hogy pártonkívüliként igazgató lehettem.
MN: A szakmai véleménynek akkoriban ezek szerint komoly súlya volt. Ma meg számtalanszor előfordul, hogy a politikai testület lazán szembeszavaz a szakmai véleménnyel.
BA: Többször is ültem önkormányzatok által összehívott szakmai kuratóriumban. Gyakran semmibe veszik a tanácsunkat, és helyi pártpolitikai megfontolások alapján döntenek. Szoktuk kérni, hogy ha a véleményünk ellen határoznak - amihez természetesen joguk van, hiszen önkormányzati színházról van szó -, indokolják meg a döntésüket. Most éppen Veszprémből várunk levelet.
MN: Ez a helyzet részben külső körülmények folyománya, részben viszont a szakma "súlycsökkenése", belső megosztottsága. Nem is tudom, van-e még "szakma mint olyan".
BA: A jelentőségünk, a fontosságunk, a szavunk csökkent. Igen.
MN: Azt, hogy a szakma a presztízsét veszti, maga a saját bőrén is érezte. Hiszen 1997 decemberétől egy röpke ideig a leendő új Nemzeti Színház igazgatója volt. Aztán mégsem lett az, és a szakma nem állt maga mellé, amikor vacak kis frusztráltak a saját Nemzetijüket akarták fölépíteni. Azóta meg rohan elfelejteni ezt a történetet, és a maga gyerekkori barátja, Jordán Tamás árkokat temet, felejtésről beszél. Sőt: maga is játszik ott, és pályázati társa, Valló is ott rendez.
BA: A szakma mindig megosztott volt. Amikor az alapkövet letettük - megjegyzem, még el tudtam érni, hogy ne politikai ünnep keretében legyen, március 15-én, hanem a színházi világnapon, 27-én -, elhívtam vagy negyven színészt, a határon innen és túlról, fiatalokat és öregeket, vidékieket és pestieket: mondjuk el együtt Petőfi versét, a Levél egy színészbarátomhozt. De a Nemzetiből nem jöttek el a nagy öregek.
MN: Noha amitől akkor féltek, az semmi ahhoz képest, ami megvalósult: lecserélték a táblát a színházukon, és coki...
BA: Nézze, az építkezés leállítása rossz politikai döntés volt, szakmailag egyenesen tragikus. A politika undorító, a színészek pedig mindig prostituáltak voltak, hiszen ez egy prostituált szakma: az ember fölveszi valakinek a jelmezét és jellemét, ugye - és a politikai változással sokan közülük jellemet is cseréltek. Kevesen álltak mellettem - ugyan sokan szorongatták a kezemet meg gratuláltak, miután lemondtam.
MN: Lépjünk egyet. Visszatért a Radnótiba, ahonnan el sem ment.
BA: Ez volt a Radnóti legjobb korszaka: Ványa bácsi, Idő és szoba, Jubileum, Nem félünk a farkastól, Szerelem, Anconai szerelmesek, Erdő, Zsótér Brechtje.
MN: Most milyen színház a Radnóti?
BA: Volt jobb, mondom. Amikor most a Cseresznyéskert készült, ugyanazzal a rendezővel, akivel annak idején a Ványát csináltuk, nagyon akartuk, hogy ugyanolyan jó legyen. Játszom benne, nagyon szeretem... És most nem vagyunk annyira divatosak sem. Valaki úgy mondta, a Radnóti a Vígszínház és a Katona között van, kicsit közelebb a Katonához. Ez, ugyebár, topográfiailag is pontos. Elfogadtak bennünket, mi vagyunk a "másik művészszínház", a látogatottságunk 107 százalékos, nagyon jó közönség jár a Radnótiba. A társulatban vannak változások, olykor nem is kicsi, nem is kevés, de ez így van rendjén; kicsi a színpad, aki nagyobb térre vágyik, elszerződik. Időnként én is kezdeményezem a továbblépést. Most sok a tehetséges fiatal. Nekem arra kell vigyáznom, hogy ne hájasodjak el. Tornázom, biciklizem, de a legnagyobb veszély a szellemi elhájasodás. Hogy a kíváncsiságom, az érdeklődésem ne kopjon. Minden egyes premier izgalom, születés. Ráadásul olyankor én elsősorban színész vagyok, átélem, elhiszem, hogy jó. A nemzetis ügy idején tanácsolták nekem: "ne éld át"; én meg azt nem tudom. Átéltem azt is, átélem ezt is.
MN: Jó igazgató? Vannak kétségei?
BA: Hát persze, hogy a fenébe ne lennének... Az igazgatónak tárgyilagosnak, hűvösnek, bölcsnek, elnézőnek, türelmesnek kell lennie - egy színésznek szubjektívnek, hevesnek, igazságtalannak, sértődékenynek, indulatosnak. Ellentétes tulajdonságokra van szükség itt az irodában és lent a színpadon. A kettő közt van két emelet.
MN: Odalent nem igazgató?
BA: Nem lehet megszabadulni tőle teljesen, nyilván. De megvan a "kontrája" is: idejön egy rendező, és bebizonyítja, hogy odalent a színpadon nem függ tőlem, és ezt jó durván bizonyítja is az instrukcióival. De szerintem ez jót tett az én színészetemnek. Ez hosszú távú pálya - nem az igazgatás, hanem a színészet -, még akkor is, ha a magyar "öreg" színészek többnyire tíz-húsz évvel fiatalabbak, mint mondjuk angol kollégáik. Előbb is halnak. Szokták mondani: mire valaki "összeiszik" magának egy jó arcot, már nem tudja megtanulni a szöveget.
MN: Kiket kérdez meg, mielőtt dönt egy fontos kérdésben?
BA: Többeket is. Volt régen egy pókerparti. Réz Pál, Babarczy László, Várady Szabolcs és én. Ültünk egyszer Réz lakásán, és Pali Babarczyhoz fordult: "Te leszel a Nemzeti igazgatója?" Mire Babarczy rám mutatott: "Nem, hanem ő." Azóta ez a parti már nincs meg...
MN: Ha egyszer nem lesz igazgató, lesz még tag valahol?
BA: Lennék, de valószínűleg nem venne oda senki. Direktornak szólítanának, biztos.
MN: Ebből az következik, hogy a végtelenségig igazgatónak kell maradni.
BA: Hát nem. Egyszer abba kell hagyni. Most meg fogja kérdezni, hogy mikor hagyom abba.
MN: Meg. Mikor?
BA: Babitscsal felelek: "míg az égi és ninivei hatalmak engedik". Jónás imája. A ninivei könnyebb: az a hatalom. Az égi, az én vagyok...
MN: Ki fogja megmondani, hogy itt a vége? Kinek fogja elhinni?
BA: Az ember belenéz a tükörbe.
