Optimális esetben nem kell ahhoz a színfalak mögé látni, hogy rájöjjön az ember, mit miért játszik egy színház, sőt: mit miért játszik, tervez, rendez egy színházban ez vagy az. Optimális esetben minden ilyesmi kézenfekvő, mondhatni, logikus.
Pesszimális esetben meg hiába látunk a színfalak mögé, akkor sem értjük meg mindezt; még rosszabb, ha esetleg tudjuk, de nem értjük, a legeslegrosszabb, ha tudjuk is, értjük is, és rémeseket gondolunk az egészről.
A Budapesti Kamaraszínház produkciója esetében egyáltalán nem látok a színfalak mögé, tehát nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy fogalmam sincs arról, miért mutatták be ezt a darabot, még kevésbé arról, miért játssza a főszerepet Iván Ildikó, akiről eddig nem tudtam, hogy prózai színésznő lenne. Azt tudtam róla, hogy Görgey Gábor felesége, ami teljességgel magánügy, és semmi közöm hozzá mindaddig, míg meg nem látom őt ebben a darabban, amit a férje, Görgey Gábor írt.
Gyorsan elmondom, hogy a darabban van egy jópofa formai ötlet, innen a - rossz - címe, hisz semmi tükör, koncentrikus körök lennének itt inkább. Az első, ma játszódó jelenetben színházba készül egy újgazdag pár; a pasas bunkó és gazdag, a nő libuska és sznob, valamint nem szeret lefeküdni a férjével. A második, 1914-ben játszódó jelenetben - már tart a háború - szintén színházba készül egy pár; a feleség buta és parvenü, a férj szolgalelkű és mamlasz. Amikor mind a négyen megérkeznek a színházba - mi már ott ülünk, ugyebár -, a színpadon feltűnik egy harmadik házaspár, immár 1789-ben, Párizsban, és nem fogják elhinni: szín-házba készülnek. És - el is felejtettem - mindegyik párnak van egy fia (ugyanaz a Csadi Zoltán játssza egy-egy villanásra őket), mind elmegy a háborúba (a mai jelenet-ben ide, Kosovóba, szóval nem mai, tegnapi). A francia fiú sebesülten toppan haza a Bastille ostromából, még idejében ahhoz, hogy anyjában, a márkinéban fellángoljon az anyai ösztön, és színház helyett a fiával maradjon, aki persze meghal. A darab nagyjából ennyi. Maga a jópofa formai ötlet.
Tisztára olyan, mintha három első jelenetet látnánk - utána viszont haza lehet menni, és ez kicsit sincs ellenünkre. Ha nagyon empatikus hangulatban vagyunk, kitalálható, hogy itten valami háborúellenes-ségről lenne szó, valamint arról, hogy számos lényegtelen dolgunk közepette saját ivadékunkra nem figyelünk oda - ebben a vonatkozásban nekem sikerült is a lelkiismeretemre hatni, az ivadék egyedül lévén otthon, mialatt én a színházban mulattam. A színpadon látható figurák könnyű kezű skiccek - Görgey tudja a szakmát, ezért könnyű a keze, ezúttal azonban nem gondolt valami mélyet, hanem körülnézett saját kliséraktárában, és gyorsan válogatott, nem gondosan. Sándor János rendezőnek meg nem az a legfőbb művészi tulajdonsága, hogy lefelé, a mélység felé igyekezne - beérte azzal, amit készen kapott, és legföljebb arra ügyelt, hogy a valóságshow-kból és kilóra kapható szappanoperákból ismerős mondatokat az ismerős árnyalatban csöngesse vissza.
A színházban amúgy telt ház volt, és nem lenne szép, ha elhallgatnám, hogy a közönség élvezettel és várakozással nézte, amit látott. Mindkettő kitartott a végéig; aztán, ami a várakozást illeti, volt némi tétovaság, vajon tényleg itt van-e a vége. Pedig ott volt: a főszerepet játszó Iván Ildikó tán épp ezt a nézői bizonytalanságot megszüntetendő küldte haza kedvesen a közönsé-get, azzal a nem elhanyagolható jó tanáccsal, hogy vegyék komolyan, amit láttak, noha csak színház.
A Budapesti Kamaraszínházban - rejtély ez számomra - még mindig akad néhány jóra-, sőt jobbra való színész. Nem fér a fejembe például, hogy mire vár és mit remél a tehetséges Horváth Lili, akinek valahol másutt, ahol nem futószalagon készülnek különb-különb (kevés kivételtől eltekintve) nem éppen szín-házi vagy művészi megfontolások alapján az előadások, sorozatban erő- és tehetségpróbáló szerepeket kellene játszania. A mai, bunkó vállalkozót alakító Törköly Leventének is érdemes lenne körülnéznie a kínálatban. Arra, hogy Bacsa Ildikó valaha nagyon ígéretes kezdő volt, aki azután jobbára beváltatlanul hagyta az ígéreteket, legföljebb részben a saját hibájából - nos, arra föltehetően már csak én emlékszem. És hát vannak, akik otthon vannak ittÉ
A darab főszerepét, mint mondtam, Iván Ildikó játssza. ' Teréz, Terka, Thérese, az örök cseléd, aki - itt az írói csavar egyik fele - minden szempontból magasan fölötte áll urainak. Az írói csavar másik fele szerint - ezt a legelső jelenetből tudom - igazi arisztokrata ő, akit a történelem ugyebár közismert viharai sodortak a másik oldalra. Iván Ildikót szereti az író, nem próbálja meg túlságosan lelki mélységgel, jellembéli bonyolultsággal. Tudja, így sem könnyű neki.
Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió, május 25.
