Egy fesztiválperformansz akkor tud érdekessé válni, ha hozzá tud tenni valamit a fesztiválélményhez. Az utóbbi években divatos fesztiválflashmobok is hasonlóan tudnak működni: a Szigeten például kifejezetten vártam egy-egy közös megmozdulást, éneklést, vagy hogy hasonlóan gondolkodó emberekkel kiállhassak valamiért – még ha csak ilyen módon is. Ezek a fesztiválszeánszok általában rövidek (maximum 10-15 percesek), és céljuk az emberek megmozdítása, kimozdítása, az, hogy a koncertek vagy éppen a napközbeni megfáradt vánszorgások között felcsillantsanak valamit. A Bánkitó Fesztivál kifejezetten érdekesen és érzékenyen válogatja a koncerten kívüli programjait, erős közéleti, társadalmi kérdésekkel a fókuszban.
Itt idén is foglalkozhattunk a fenntarthatóság dilemmáival workshopokon, a színházi felhozatal pedig mint korábban is mindig, kimondottan az érzékenyítés igényével hívott minket párbeszédre. Kimondottan és hangsúlyosan jó választás volt például elhozni a Stereo Akt Remény Panzió című előadását (erről a bemutató idején írtunk is, itt), amit talán nem is neveznék darabnak a dramaturgiai keret ellenére sem, a hangsúly ugyanis a segítők mindennapi küzdelmein van, ők az előadás "civil" szereplői, akik a szervezetüket képviselik.
A délutáni hőségben persze nagyon nehéz művészi üzeneteket dekódolni – sokszor próbáltam már, és a legritkább esetben sikerült izzadva sátrakban vagy tűző napon átadni magam az élménynek. Itt viszont a közös kérdéseink visznek, mintha nem is színházban lennék. Ilyen körülmények között talán sok a másfél óra plusz a beszélgetés – bár itt beindult –, a végén már nyugtalanok vagyunk, csábítanak a koncertek és/vagy az árnyas pultok.
Fesztiválokon épp ezért remek műfaj a performansz a maga rövidsége és frappánssága miatt, és ezért örültem, amikor megláttam, hogy lesz egy, az egész fesztivált átfogó, sokrétű megmozdulás. Az alap, a METU-sokk, azaz Budapesti Metropolitan Egyetem hallgatói által készített installáció-performansz, az Adaptúton szép és hasznos is: a korábbi években igazán gyilkos sétaösvényt, amely a tóparttól a táborig vezet most neoncsövek és lampionok, kapuk tagolták, és biztató volt a kooperáció is, hogy az első két FreeSZFE-s performansz osztály hallgatóival együtt jön valami, ami összekapcsol.
"Minden éjjel pontban az utolsó koncert végén készüljetek egy éjszakai rituáléra! Nem lehet majd nem észrevenni: megérkezik a fesztivál szelleme, aki egyben tartja a közösséget. Suttog, nyikorog, dúdol, ordít, világít. Ha követitek a kígyót, izgalmas élményekben lesz részetek a Tószínpad és a Tábor között. Veled is volt már olyan, hogy elvesztetted a fonalat egy fesztiválon és azt se tudtad, mi merre, még akkor is, ha minden nyáron ott bulizol? A fesztivál titokzatos házigazdája felfedi magát és irányt mutat az esti tévelygésekben, hogy a baráti társaságból senki ne maradjon le. Közösségben könnyebb túlélni az adaptációt, mint egyedül” – ígérte a program.
A maszkos és lila ruhás szereplőket olykor már korábban is lehetett hallani, sziszegtek jobbra-balra, a kíváncsiságot valóban felkeltették. Persze a rossz szóvicc ("Bánkígyó") már tájolhatott volna, de írtunk már több, általuk létrehozott performanszról, az esélyt megadtam. Mi történt? A színpadon álltak ezek a kétségkívül szimpatikus emberek és hülye kérdéseket tettek fel. "Jártál már itt? Ha igen, sziszegj!" "Tettél olyat tegnap, amit elfelejtenél? Ha igen, sziszegj!" Aztán elindult a menet, ami különösen a Pride napján tűnt nevetségesnek: mentünk, mentünk, aztán mikor a nagyszínpadhoz értünk vagy húsz perc után, megköszönték a vonulást, és a kezünkre rajzoltak egy kacskaringót. Jó kérdés, hogy ezáltal érezte-e bárki magát kevésbé elveszettnek, vagy érezte-e azt, hogy izgalmas élményben, egyáltalán, élményben volt része.
A bánkígyó tehát önfarkába harapott, nem úgy, mint a TÁP színház háromból két alkalommal műfarkakat felhasználó egyszemélyes egypercesei: egyetlen nézőnek játszik a társulat, egyetlen percig. Vajdai Vilmos és mindig változó csapata a kezdetek óta jelen vannak a fesztiválon, és az egy embernek lejátszott napi őrületeik előtt idén is kígyóztak a sorok.
Vajdai Vilmossal májusban készült interjúnkat itt lehet elolvasni:
Persze itt egy sorbanállás sem szimpla ácsorgás, Egger Géza Sorbánállásügyi Főbiztos gondoskodik rólunk. Kipellengérez például vihogó lánykákat, akiktől megkérdezi, mit keresnek itt, vagy mikor egy-egy poénja rosszul sül el, ránk rivall: "Lankad a figyelem!" – és máris dőlünk a nevetéstől. Nincs könnyű dolga, a várakozás feloldása embert próbáló feladat, így inkább ő próbálgat minket és remekül imprózik. "Kristóf!" – köszön rá egy barátjára, de van még egy Kristóf a sorban, az is kilép. Hamarosan el is készül a jelenet, amelynek címe: Két Kristóf méltatlankodik a tűző napon.
Aztán elmeséli első szerepét az általános iskolában, szerényen hozzátéve, hogy úgy érzi, színháztörténeti pillanatban volt részünk. Bár nem akarom, engem is beránt, hatodmagammal zene nélkül táncolunk. Ekkor már azt sem bánnám, ha idén sem jutnék be a rendes előadásra, de végül sikerült.
A TÁP Színház első napi előadásának tanulsága: minden politikus bráner. Vagy műbráner. A második napi kis etűd a szerelem természetét boncolgatta (ez volt a legjobb szerintem), míg a harmadik erősen interaktív volt, egy maffiafőnöknek kellett ajándékot vinni. A vége kissé ízléstelen, kiderült, kis dobozkámban egy műfasz lapult, amit szopogatva a haldokló új életre kap. Tanulság nincs sok, mégis röhögve esek ki a többiek közé, és maradok még egy kicsit a sorban, ahol Egger Géza éppen egy piramist épít a lelkes sorbanállókból.
Bár emögött nem volt tetszetős koncepció, talán nem is performansznak szánták: de sokkal inkább segítettek megtalálni és felvenni a fonalat.
(Címlapkép: A TÁP Színház performansza a Bánkitó Fesztivál harmadik napján. Fotó: TÁP Színház)
