Interjú

„Csinálom a káoszt”

Vajdai Vilmos színész, rendező

Színház

Az idén éppen három évtizede működő TÁP Színházból máig nem ment ki a meglepetés ereje. Ő mégis azt mondja, hogy azzal az abszurd színházzal, amelyet a hatalom működtet, nem tud versenyezni.

Magyar Narancs: Harmincéves a TÁP Színház. Hogyan ünnepeltek?

Vajdai Vilmos: Megszűnünk! Dehogy szűnünk meg, nem lehet minket csak úgy eltüntetni. De az állam születésnapi ajándéka egy 41 százalékos támogatáscsökkentés az előző évekhez képest. Az az évi 8–9 millió sem volt túl sok mindenre elég, és ebből is lehet még elvenni. Az első másfél évtizedet szinte ingyen csináltuk, nem ismeretlen tehát a helyzet, csak hát nehezen veszem rá magam, hogy visszafelé lépegessünk. Lesz egy kis fesztiválunk szeptemberben, egy nagy bemutató a Trafóban – a Rokonok –, s talán egy könyv is, ha kijövünk a pénzünkből. Nem luxust követelünk, csak megélhetést.

MN: Hogyan kell visszafelé lépegetni?

VV: Háttal megyünk előre, nem tudom. Kevesebbet kell költeni, kevesebb előadást csinálni. Sajnálom, mert az utóbbi időben összejött egy nagyszerű szakmai csapat, Csonka Laurában megtaláltam az eddigi legjobb asszisztenst – hadd nevezzem inkább közeli, az alkotómunkában is alaposan részt vevő, főmunkatársnak –, vele, meg Dézsi Fruzsina produkciós vezetőnkkel összeszokott csapat lettünk. Pedig nem könnyű velünk, mert nemcsak a kormány csinál káoszt, csinálom a káoszt én is, ez már munkamódszer a TÁP Színházban. Őskáoszból teremtődnek az előadások, de aztán beszűkül a fókusz, és akkor már azt is tudom, hogy mit akarok. Amennyire lehet, kizárom a rutint, és nem erőltetem a többiekre az akaratomat. Számítok azokra, akikkel dolgozom, közösen alakul ki egy előadás. Utána meg jön az imposztor szindróma. Viccelek! Van, hogy néha napokig tudok hinni magamban. A 30. évfordulónk apropóján az jutott eszembe – azért is, mert épp elveszik a játszóterünket –, hogy visszatérek az alapokhoz, elkezdek kocsmákban előadásokat csinálni, de Berlinben. Egy emberrel vagy ezerrel, de mindenképp érdekes, jó előadást. Persze ebben már benne van a tapasztalat, hogy annyi mindent csináltam már a legkülönbözőbb helyeken, terekben, alkalmakkor.

MN: Mi érdekel a Rokonokban?

VV: A rokonok. Az, hogy Budapesten mindenki valakinek a valakije, kapcsolati hálók szövik át az egész várost. Biztos nem csak az én buborékomban van ez így. Ez teher is, vicces is, szörnyű is, aktuális nézőpont kérdése. Érdekelt még az emberben a belső és a külső harca: hogy mik vagyunk belül, hogy gondoljuk, hogy hogyan kellene gondolnunk, mit gondolunk arról, hogy mit kellene mutatnunk, és ehhez képest mik az elvárások felénk. Azt hiszem, most megfejtettem a darabot, már be sem kellene mutatni. Ha minden igaz, a Carson Coma zenekar is szerepelni fog benne. Éppen Peer Krisztiánnal dolgozunk a dráma szövegén, amelyben Znajkay Zsófinak is sok munkája van Móricz Zsigmondon kívül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.