Interjú

„Csinálom a káoszt”

Vajdai Vilmos színész, rendező

Színház

Az idén éppen három évtizede működő TÁP Színházból máig nem ment ki a meglepetés ereje. Ő mégis azt mondja, hogy azzal az abszurd színházzal, amelyet a hatalom működtet, nem tud versenyezni.

Magyar Narancs: Harmincéves a TÁP Színház. Hogyan ünnepeltek?

Vajdai Vilmos: Megszűnünk! Dehogy szűnünk meg, nem lehet minket csak úgy eltüntetni. De az állam születésnapi ajándéka egy 41 százalékos támogatáscsökkentés az előző évekhez képest. Az az évi 8–9 millió sem volt túl sok mindenre elég, és ebből is lehet még elvenni. Az első másfél évtizedet szinte ingyen csináltuk, nem ismeretlen tehát a helyzet, csak hát nehezen veszem rá magam, hogy visszafelé lépegessünk. Lesz egy kis fesztiválunk szeptemberben, egy nagy bemutató a Trafóban – a Rokonok –, s talán egy könyv is, ha kijövünk a pénzünkből. Nem luxust követelünk, csak megélhetést.

MN: Hogyan kell visszafelé lépegetni?

VV: Háttal megyünk előre, nem tudom. Kevesebbet kell költeni, kevesebb előadást csinálni. Sajnálom, mert az utóbbi időben összejött egy nagyszerű szakmai csapat, Csonka Laurában megtaláltam az eddigi legjobb asszisztenst – hadd nevezzem inkább közeli, az alkotómunkában is alaposan részt vevő, főmunkatársnak –, vele, meg Dézsi Fruzsina produkciós vezetőnkkel összeszokott csapat lettünk. Pedig nem könnyű velünk, mert nemcsak a kormány csinál káoszt, csinálom a káoszt én is, ez már munkamódszer a TÁP Színházban. Őskáoszból teremtődnek az előadások, de aztán beszűkül a fókusz, és akkor már azt is tudom, hogy mit akarok. Amennyire lehet, kizárom a rutint, és nem erőltetem a többiekre az akaratomat. Számítok azokra, akikkel dolgozom, közösen alakul ki egy előadás. Utána meg jön az imposztor szindróma. Viccelek! Van, hogy néha napokig tudok hinni magamban. A 30. évfordulónk apropóján az jutott eszembe – azért is, mert épp elveszik a játszóterünket –, hogy visszatérek az alapokhoz, elkezdek kocsmákban előadásokat csinálni, de Berlinben. Egy emberrel vagy ezerrel, de mindenképp érdekes, jó előadást. Persze ebben már benne van a tapasztalat, hogy annyi mindent csináltam már a legkülönbözőbb helyeken, terekben, alkalmakkor.

MN: Mi érdekel a Rokonokban?

VV: A rokonok. Az, hogy Budapesten mindenki valakinek a valakije, kapcsolati hálók szövik át az egész várost. Biztos nem csak az én buborékomban van ez így. Ez teher is, vicces is, szörnyű is, aktuális nézőpont kérdése. Érdekelt még az emberben a belső és a külső harca: hogy mik vagyunk belül, hogy gondoljuk, hogy hogyan kellene gondolnunk, mit gondolunk arról, hogy mit kellene mutatnunk, és ehhez képest mik az elvárások felénk. Azt hiszem, most megfejtettem a darabot, már be sem kellene mutatni. Ha minden igaz, a Carson Coma zenekar is szerepelni fog benne. Éppen Peer Krisztiánnal dolgozunk a dráma szövegén, amelyben Znajkay Zsófinak is sok munkája van Móricz Zsigmondon kívül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.