A nemzetközi kortárs táncélet egyik legjelentősebb zavargása a DV8 1986-os londoni megalakulása volt. A belőle készült különleges film miatt később etalonná vált Strange Fish című fizikai színházi darabjuk budapesti világbemutatója és a legújabb, Can We Talk About This? című, az ortodox vallásosságot kritizáló táncelőadásuk között húsz év telt el. A társulat már nem ugyanaz, Lloyd Newson alapító és művészeti vezető egykori társai máshol dolgoznak vagy szólókarrierbe kezdtek - de a DV8 felfogása a színházról nem változott.
A Can We Talk About This? budapesti bemutatója előtt felhívtuk Newsont, aki így fogalmazta meg alapelveit: "Színházunk ma is a radikális esztétikai és fizikai kockázatvállaláson, a színház és tánc határainak folytonos átgondolásán, valamint a tiszta, egyenes kommunikáción áll vagy bukik." És inkább állni látszik, hiszen az elmúlt 26 évben 17 sikeres táncdarabot készítettek, és négy olyan filmet, amelyekkel egy sor díjat besöpörtek. A DV8-nél nem a financiális szükség vagy a turnézhatnék diktálta az iramot. Alapos kutatómunka, sok kísérlet és szigorú ízlésteszt után fogtak az újabb munkákba, talán ez az oka, hogy botrányosan őszinte előadásaik minőségéhez nem fér kétség ma sem. Folyamatosan újraértelmezik a mozgást, a táncot, különösen azokon a pontokon, ahol az észrevétlenül is kanonizálódó technikák miatt megcsúszhat a mondanivaló. Előadásaik szociális igazságtalanságokra reagálnak, a fennálló rendszerek ellentmondásait vizsgálják, különös tekintettel a nő és a férfi társadalmi szerepére és a szexualitásra. Alapjaiban kérdőjelezik meg a hagyományt, a klasszikus és modern tánc formáit egyaránt felülvizsgálják, és megkísérlik az általuk folytatott diskurzusok és a darabokban tárgyalt nagyobb összefüggések szempontjai szerint újraértelmezni őket.
Newson elmondása szerint most nem foglalkozik filmprojekttel, de ha táncfilmről beszélünk, a DV8 - azaz Dance and Video 8 - szerepe eleve megkerülhetetlen, hiszen egyedülállóan komplex stílust teremtett ebben a műfajban is. A filmeket az éppen zajló projektjeik kapcsán készítik, de nem a megörökítés puszta szándékával, hanem eltérő módon reflektálva az adott témákra, bizonyítva, hogy egyik médium erősíti a másikat. Az első sikerdarabjuk az 1988-ban Glasgow-ban bemutatott, azonos című Dead Dreams of Monochrome Men kapcsán készült absztrakt, posztmodern filmalkotás négy férfi találkozásait örökíti meg. Ez a londoni sorozatgyilkos, Dennis Nilson története, aki melegbárokban felszedett férfiakat vitt fel a lakására, hogy végezzen velük. A már említett Strange Fish kicsit líraibban beszél az emberi viszonyokról, ugyanakkor vad érzelmeket közvetít. A bibliai szimbólumoktól hemzsegő alkotást finom játékosság és humor hatja át. Az Enter Achilles a férfiidentitást térképezi fel egy ütvefúró kérlelhetetlenségével és Nigel Charnock feledhetetlen alakításával:
füstös kocsma, focilabda, guminő
A szintén sikerdarab nyomán készült The Cost of Living (2004) valódi filmremek. Különféle marginalizálódott emberek életéből gyűjt össze mozzanatokat és táncmozdulatokat. A magányos hulahopp karikás lány mellett emblematikus figura lett a láb nélküli táncos, aki nem úgy jelenik meg, mint szánni való lény, inkább mint urbánus ikon, akinek jelenléte nem töri meg, sőt fokozza a mozdulatok ritmusát. Az említett filmek a DV8 első, fizikai színházi korszakának mozgóképes mesterdarabjai. Későbbi előadásaik visszafogottabbak, illetve szövegközpontúbbak, de nem kevésbé kegyetlenek.
Erről a magyar néző is megbizonyosodhatott. Mikor 92-ben Szabó György meghívta őket, a közönség szétszedte a Pecsát a Strange Fish előadásért, majd 97-ben a Bound to Please (Tetszeni hivatott) után a Petőfi Csarnok népét úgy kellett fellocsolni az akkor hatvankilenc esztendős női főszereplő, Diana Payne-Myers alakítása után. Akkor és ott láttuk: ez a társulat a mulandó test esztétikájával is bátran szembesíti a nézőt, és nyíltan beszél olyan szerelmekről, amelyek generációs szakadékokon ívelnek át, valamint egy olyan világról, amelyben az orvosok által felírt drogok kultuszcikké váltak. 2004-ben a Trafóba jött a Just for Show: az előadók között ekkor már nem találhattunk senkit a régi csapatból, de ez nem óvta meg a közönségsikertől a társulatot. Ismét előkerült az antidepresszánsok kérdése és megelevenedett a televíziós show-műsorok idióta, hazug világa. Tébolyult szöveges táncjátékot láthattunk sok nevetéssel, pazar díszletek és táncszínházi csúcstechnika mellett.
A Can We Talk About This? Ausztráliában debütált tavaly. Ez a vallásról, multikulturalizmusról, szólásszabadságról elmélkedő kibeszélőshow nem ad teret a nevetésnek. A több országban speciális óvintézkedések mellett bemutatott előadás kínos kérdésekkel bombázza a közönséget, miközben az ortodox iszlám és az elvtelenül toleráns liberális demokráciák felülvizsgálatára késztet. "Tegye fel a kezét, aki úgy érzi, hogy erkölcsileg egy tálib fölött áll?" - kérdi a táncos a közönséget, mindjárt a darab elején, miközben olyan fantasztikus, tekergő ívű mozdulatokat végez, mintha a misztikus perzsa költő, Háfiz sírboltjának mennyezetén található arabeszk elevenedne meg. Hogyan ítéljük meg az előítéletekből, gyűlöletből eredő bűncselekményeket? Mit kezdjünk a liberalizmus nevében történő hallgatással? Ilyen és ehhez hasonló dilemmákkal szembesít a darab. Előzetesen készült interjúk alapján hallunk a kényszerházasság intézményéről, a homoszexualitásért járó kivégzésekről, istenkáromlás okán felkoncolt írókról. A 11 szereplő történeteket mond, képeket mutat fel: Theo van Gogh meggyilkolását, Rushdie könyveinek elégetését, a Mohamed-karikatúrák kapcsán kialakult helyzetet. A szereplők fizikai képzettsége és mozgása önmagában is drámai hatást kelt. Szépen beszélnek, de még szebben fejezik ki mozdulatokkal, hogy kívül szeretnének maradni a diskurzuson. Aritmiásan pattognak, csúsznak, vonaglanak, hogy kiessenek a szerepükből. Mintha nem akarnának érintettjei lenni a maguk által generált vitának. A színpad minimalizált, egy gettó osztálytermére emlékeztet sivár falaival, egy táblával a közepén. Lloyd nem láttat szélesebb történelmi összefüggéseket, nem elemzi az arab tavasz eseményeit és a mérsékelt iszlám előretörését; de felhívja a figyelmet arra, hogy a demokrácia köteles megvédeni az egyént a vallási csoportok fanatizmusától. Newson elmondása szerint azért fordult az utóbbi években a verbatim - dokumentarista, szövegközpontú - táncszínházi forma felé, mert nem hisz már abban, hogy mindent el lehet mondani mozdulatokkal. Márpedig a DV8 egész története azt üzeni: mindenről beszélni kell, ami bánt.
