Tele vagyunk iránta haraggal és/vagy nosztalgiával (a kettő nem zárja ki egymást), de főleg tudatlansággal, bizonytalansággal. Most is, ahogy a színpadon a Balaton-parton ténfergő fiatalember a 60-as vagy 70-es években (a színpadi idő tisztázatlan, vagyis inkább csak nem konkrét) egy újságárustól nyugati napilapokat, The Timest, Le Figarót stb. vásárol, döbbenten hallgatjuk. Tényleg lehetett a Balaton-parton ilyeneket venni? Ennyire szabad ország volt?
Fejes Endre sikerregényében – a harmadik kiadást negyvenezer példányban nyomták, az első 1969-ben jelent meg – mindenesetre lehet, ő írta bele. A könyv irodalmi műalkotásként ma már aligha áll meg, és ha nincs a Presser Gábor-féle zenés darab, akkor talán a címe sem ilyen ismerős. A valós alapú történet (erről lásd múlt heti cikkünket: Jó estét nyár, jó reggelt hisztéria, szeptember 17.) ugyan erős volt egykor, de konfliktusát – egy munkásfiú Budapesten görög diplomatának adja ki magát, lányokat szédít, akik mind férjhez akarnak hozzá menni, netán kijutni az országból – megrendítette az idő. A Fejes-műben az ábrázolás rendkívül sematikus, a regény készlete szűkös, kívülről mutat be mindent, és kényszeredetten ismétel jelzőket. Erős kontrasztokra épít – szegény, olcsó, tisztességes és igazi kontra elegáns, csillogó, hamis. Kimondatlanul is: Kelet–Nyugat. Kissé sok benne az „éttermek ernyőzött lámpája” (tucatszor írja le) és a „sematikusan kapitalista figura” (így), aki drága autóból száll ki, a kispolgárok pedig mind olcsó konfekcióruhában járnak. Nem vall jelentős írásművészetre.
De a kérdés nem is az, hogy lehetett-e a Balaton-parton The Timest venni (inkább nem), és hogy Fejes Endre beleírta-e – hisz ő is tévedhetett, de vajon mit szolgált e tévedés? –, hanem ahogy ma látjuk ezeket az időket. Segít-e kicsit is eligazodni a színpad mindebben, azaz a múltunkban? Ha egyszer ilyen lapokat lehetett venni, akkor miért nem lehetett simán elutazni Rómába? – morfondírozhat a néző.
Presser Gábor műve viszont, kiváló dalaival, amelyeket ebben az előadásban is szépen, finoman hangszerelnek, képes túlélni. És Szász János rendezése az előadás végére eljut oda, hogy megfogalmazza, mit tart érvényesnek belőle, hogyan volna olvasható-értelmezhető ma a darab. A fináléban, egy sűrű, vad képben, az ismert, remekül előadott „Kicsi görög…” kezdetű dallal, amit soha így nem hallottam, elmondja: mély vágy él bennünk, hogy – ahogy a kamaszok mondják – vetítsünk. Vetítsünk, azaz hazudjunk, hogy mások vagyunk, és alig várjuk, hogy jöjjön valaki, ragadja meg a kezünket, és vigyen Tanganyikába, valami másik életbe, ami sokkal, de sokkal. Szinte nem is a lányokat megtévesztő fiú hazudik itt, hanem mi akarjuk őt másnak látni. És hinni, hogy van másik élet. Ez a finálé „nekem bejön”.
Ám az oda, azaz a végkifejletig vezető út igen göröngyös. A színpadkép hatásosan absztrakt és profin működik (videó: Szöllősi Géza, Bánki Ákos, Kerek Béla), a sok vetítés, animációk, az állandó képek villogása létrehoz egy álvilágot, vágyvilágot. Mégis észrevesszük az előtte zajló színpadi ürességet. Ritkán születnek emberi pillanatok, kapcsolatok, valódi lélektani momentumok. A sűrű kép- és jelenetváltásokban a történet pereg, az emberek viszont kissé üresek és felületesek. Még a fiú motivációi sem világosak – miért akar más lenni? Mit élvez ebben a megtévesztési játékban? Hiszen még csak le sem fekszik a lányokkal. Az álgörög diplomata (a pályakezdő Wunderlich József kiváló és természetes) nagy önsajnálata már akadályozza, hogy akár egyetlen lánnyal is legyen valódi kapcsolata, és legalább azt élje meg, hogy csodálják, és hogy ő a királyfi fehér lovon.
A Fejes-regényben Viktor kegyetlen – az író ezt is rengetegszer leírja, ahelyett, hogy az olvasó olvasná ki a műből; és nem is az a baj, hogy ez a Viktor lágyabb és nyilván vonzóbb férfi, mint akit odaírtak, hanem hogy csak magával van viszonyban, és egyfolytában a napi 40 forint keresetén kesereg. A lányok a színpadon furcsán csúnyára vannak fogalmazva, mesterkélt frizurákkal és szintén érthetetlen motivációkkal. Mint akikben alig van valami szépség, vonzó személyiség, legalább esendő emberi vonás. És azért ma – márpedig ez az előadás mégiscsak ma van – furcsa ez a nagy férjhezmeneteli igyekezet a budapesti lányoknál, elvált asszonyoknál. A szülők, háttérfigurák (Kútvölgyi Erzsébet és Papp Zoltán párosa) viccesek, groteszkek. A dalok sokszor szépen szólnak, olyankor a színészi játék is kivirágzik.
Képes és „képtelen” – vetített kép nélküli, csupasz falak közti – jelenetek váltakoznak, mikor a fiú vágyai közt és saját munkásosztálybeli valóságában vagyunk, de mindez az üresség, csupaszság nem válik metaforává, nem döbbent meg e világ sivársága, reménytelensége. Nemigen van való világ, csak álvilág. Kissé túl didaktikus a fiú lyukas zoknija is. Az előadás a múltról keveset, diszkréten beszél, inkább utalgat; nem egy korszak reménytelenségét tárja fel, hanem az általános emberit mutatja fel a közelmúltban. De azt túl óvatosan.
Pesti Színház, szeptember 6.
