Az utóbbi az áttételesebb, s egyúttal persze a szerencsésebb eset, s a Centrál Színház új amerikai egyfelvonásosa is okvetlenül ebbe a csoportba sorolandó. A Básti Juli jutalomjátékául szánt és annak is bizonyuló produkció középpontjában egy többszörösen reménytelen helyzetű nőalak áll, aki utolsó állását elvesztve újra nekirugaszkodik a küzdelemnek, hogy felszínen tartsa önmagát és a színfalak mögött vegetáló, magatehetetlen lányát. A küzdelem egyetlen férfi megdolgozására összpontosul, aki valaha ugyanazon az ótvar környéken nevelkedett, mint a főszereplő Margie, s aki járt is a nővel, mielőtt végképp maga mögött hagyta a reménytelenség telepét. Básti Juli egyszerre szégyellős és pofátlan, de a legsunyibb pillanataiban is őszinteséget sugárzó, fájdalmasan emberi figurája persze nem győzhet, hiszen igazsága éppúgy veszélyes a „jó emberek” kényelmére, mint az eleve megfutamodásra kész erőszakosság, amellyel harcba indul. S ha az alakon érződik is némi írói álság, maga az alakítás éppen csak annyira szép, hogy még igaz legyen. Básti orrtörölgető esettsége, kapkodó elhatározásai és szorongó nekilódulásai ismerősek, s szintúgy ismerős számunkra a kezdettől védekező és már jóval a sarokba szorulás előtt visszatámadó Szervét Tibor nemszeretem életigazsága, melyet a színész az erőszakba átforduló feszélyezettség és a kínos látszatudvariasság teljes gesztusarzenálját felvonultatva képvisel. Kettejük mesterpárbaja mellett Puskás Tamás rendezése minden szereplőnek kínál egy-egy jól kijátszható mozzanatot, melyek közül Rada Bálint szemérmes-kamaszos együttérzése és Pokorny Lia mindig profin hozott nagyszívű-nagypofájú spinéje külön is említést érdemel.
Centrál Színház, január 4.
