Magyar Narancs: A walesi bárdok nem tipikus gyászvers, inkább a zsarnokság megéneklése. Ön választotta?
Molnár Piroska: Heller Ágnes lánya, Hermann Zsuzsa kért fel, mivel ez volt édesanyja kedvenc verse. Kislánykorában mese helyett Arany-balladákat olvasott neki az édesapja.
A vers előadásával ezt a gyerekkori élményét próbáltam felidézni.
MN: Van olyan műfaj, hogy temetési versmondás?
MP: Mért ne lenne? Kosztolányi Halotti beszédét is fel szokták olvasni a temetéseken. De én nem úgy olvastam fel a verset, ahogy színészként elmondanám, Molnár Piroskaként voltam jelen.
MN: Ismerték egymást személyesen?
MP: Két személyes találkozásom volt vele. A második idén, a Katonában a Lorca-premier előtt. Épp a lányával beszélgettem, amikor belibbent ez a kilencvenéves csoda, frissen, mint egy virágszál. Másnap reggel utazott valahova, de azért eljött a premierre. Hihetetlen életerő és energia volt benne. Nemrégen volt a születésnapi ünnepsége, erről beszélgettünk. Most, hogy meghalt, levettem a polcról a Bicikliző majom című önéletrajzi könyvét. Olvasni kezdtem, és az ő jellegzetes hangján, az ő vehemenciájával hallottam a szöveget, mintha ő olvasná nekem. Nagyon érdekes élmény volt.
MN: Heller Ágnes aktív közéleti tevékenységet folytatott. Orbán rendszerét zsarnokságnak tartotta, lesújtó kritikájának sokszor adott hangot. Egyet tudott érteni vele a rendszer bírálatában?
MP: Régen rossz annak a rendszernek, amelyik csak a dicséretet akarja meghallani, és megsértődik a kritikától.
| ||
MN: Van, hogy egy vers váratlanul új tartalmat kap, ez történt néhány éve Radnóti Nem tudhatomjával is: soronként szavalta el 63 szelfiző a világ számos pontján, így lett belőle a kivándoroltak közös YouTube-verse. Látta?
MP: Ezt sajnos nem, de láttam, hogy mondja el Judi Dench a Radnóti-verset angol fordításban.
MN: Angol kollégája szakmailag jól szavalta Radnótit?
MP: Már hogy a fenébe ne! A legszakszerűbben! De én azért nem merném őt kollégának mondani. A világ egyik legnagyobb színésznője számomra. Ha egyszer életemben véletlenül találkoznánk, és ő azt mondaná, kolléga, akkor arra nagyon büszke lennék.
MN: Az ön közvetlen környezetéből mentek el az elmúlt évek nagy elvándorlási hullámában?
MP: A volt házvezetőnőm már Angliában van. A legnagyobb lánya kiment a barátjával, már ott született gyerekük. A házban lakott albérletben egy fiatal pár, gyakran találkoztam velük éjjel a lépcsőházban, ha egy időben értünk haza. Amikor utoljára összefutottunk, mondták, hogy másnap reggel indulnak Angliába. Nem láttam, hogy visszajöttek volna. Nagy érdeklődéssel szoktam hallgatni Péterfy Gergely rádióműsorát, a kint élő emigránsokkal készített telefonbeszélgetéseit.
Jó hallgatni őket. Egy színész nem tud elmenni innen, még akkor sem, ha nyelveket beszél. Még egy nyelvet viszonylag jól beszélő színésznek is csak az akcentusos külföldi szerepére lenne esélye. Én amúgy sem bírnám itthagyni az emlékeimet, a barátaimat, semmi lennék nélkülük. És öreg is vagyok ahhoz, hogy új barátokat szerezzek. De nagy érdeklődéssel hallgatom, milyen bátrak az emberek, hogyan találják meg kint a helyüket.
MN: Ön is nagy szelfiző: miután Kálomista Gábor Gajdics Ottó társaságában kirohanást intézett a Hír Tv-ben Schilling Árpád ellen és felszólította a nézőket, hogy „tegye fel a kezét, aki kettőnél több Schilling-darabot látott életében, és abból legalább az egyik tetszett”, akkor ön is kitett egy kézfeltartós szelfit.
MP: Azt hiszem, ez volt az egyetlen szelfi, amit életemben csináltam. Ezt nem hagyhattam szó vagy szelfi nélkül, erre válaszolni kellett. Pedig hát Kálomista Gábor már akkor is az igazgatóm volt a Tháliában, és most is az. Társulatilag megkértük, innentől kezdve csak a saját nevében nyilatkozzon, a mi nevünkben ne.
MN: Ezt önök, színészek kezdeményezték Kálomistánál, miután a Hír Tv-ben előadta az „ugat az Árpád”-os performanszát?
MP: Igen, mi kezdeményeztük, és ezzel ő teljes mértékben egyetértett. Tudtommal nem is fordult elő ilyen többször.
MN: Nem túl gyakoriak mostanában az efféle, feltartott kezű kiállások. Nem félt a retorziótól?
MP: Milyen retorzió érhetne engem? Elmúltam hetven, legfeljebb abbahagyom a pályát.
MN: Ez rímel arra, amit Heller Ágnes mondott arra a kérdésre, nem kockázatos-e a hatalom ellen beszélni. „Nekem biztosan nem. 90 éves vagyok, és világhírű” – válaszolta a vele készült interjúnkban a filozófus (lásd: „Orbánnak ilyen a természete, ösztönösen erre törekszik”, Magyar Narancs, 2019. május 9.).
MP: Hát, ő egyszer már megmenekült, amikor a Dunába akarták lőni. Azt méregette, be tud-e ugrani a vízbe a lövés előtt. Ezek után már mitől félt volna? Én meg állás nélkül maradok? Elveszik a nyugdíjamat? Úgy érzem, akkor is maradna annyi erőm, hogy hasznossá tegyem magam. Amiből jutna naponta egy tányér levesre. Szóval nincs bennem ilyenfajta félelem. Mostanában egyébként el szoktam töprengeni azon, nem túl jó szájízzel, mennyire nem szabad a művésznek a hatalomhoz dörgölődznie. Semmilyen hatalomhoz.
Elég, hogy én tudom, mit gondolok, meg legfeljebb a közeli barátaim tudják, de nem kell, hogy ezt a közönség orrára kössem. A tavalyi választások után történt egy nagyon érdekes eset. Jöttem ki a Bors néni-előadás után a Kolibri Színházból, és elkapott egy úr, hogy jaj, de imádjuk magát! Na, és mit szól? – kérdezte. Mondom: mihez mit szólok? Hát, hogy milyen jó, hogy megint kétharmad van – mondta. Mondom, nem vagyok oda érte, nem tetszik. Egy pillanatra meghökkent, megállt benne a levegő, majd azt mondta: „Nem baj, akkor is imádjuk!” És ez így van jól. Csak az nincs jól, hogy ha egy kolléga előáll a politikai meggyőződésével, sorra kapja a fellépési lemondásokat. Ez nem jó.
MN: Ez esett meg Alföldi Róberttel is.
MP: És még sorolhatnám.
MN: Sok ilyen esetet ismer ezek szerint.
MP: Sorolhatnám, igen. Ezt nagyon nem tartom jónak. De azt sem, ha egy kolléga a színpad helyett tribünön szerepel.
MN: Magánemberként sem?
MP: Magánemberként, az más. Ugye, itt volt Trump megválasztása. Az összes nagy hollywoodi sztár, legalábbis sok közülük, Meryl Streeppel az élen kikelt Trump ellen. Nem hiszem, hogy egy hollywoodi rendezőnek eszébe jutna, hogy ne Meryl Streepet szerepeltesse a filmjében, csak mert felszólalt Trump ellen. És nem hiszem, hogy Hugh Grant elesne szerepektől, csak mert túlértékelt gumikacsának nevezte az új angol miniszterelnököt.
MN: Hollywood piaci alapon működik, ellenben nálunk a filmipar és a színház anyagilag ki van szolgáltatva az államnak.
MP: Úgy gondolom, a visszamondott fellépések mögött egy-egy helyi erő gyávasága lehet. Nem biztos, hogy a felső vezetés szól le ilyenkor, elég, ha helyben valaki így dönt. Mert eleve attól fél, hogy rá fognak szólni fentről.
MN: Nemcsak feltartott kézzel, de ha kell, akár pénzzel is kifejezi a támogatását. A Nemzet Színészeként kapott egyhavi juttatásával, 500 ezer forinttal támogatta a Krétakör 2015-ös előadását, A harag napját. Egyszeri alkalom volt, vagy máskor is adományoz ilyen célra?
MP: Sokszor. Amíg dolgozom és meg tudom keresni azt a pénzt, ami az életnívómhoz kell, úgy érzem, segítenem kell. Amikor szükség van rá, megpróbálok segíteni.
MN: Most épp olyan helyzet van, hogy a kulturális tao rendszerének eltörlésével a független társulatok nagyon nehéz helyzetbe kerültek, egykori játszóhelye, az Átrium működése például majdhogynem ellehetetlenült. Lehet, hogy ez a többi Nemzet Színészét is adakozásra ösztönözi?
MP: Csak az a baj, hogy a pénz, ami ezzel a címmel jár, édeskevés lenne. Még ha mind a tizenketten összeállnánk, vagy ha ötvenen, az sem jelentene semmit.
MN: Lehet, hogy nem is a pénz jelentené a legtöbbet, hanem a függetlenek melletti kiállás.
MP: Csak gondolják, hogy ennek bármiféle eredménye lenne. Senkit nem érdekelne. Senkit. Észre sem vennék.
MN: A teljes szakma kiállását talán észrevennék.
MP: De mit csináljon az egész szakma? Álljon le? Sztrájkoljon?
MN: Kizártnak tartaná?
MP: A közönséggel ezt nem lehet megtenni. Egy orvos sem mondhatja, hogy nem megyek be operálni. Ez naiv elgondolás. És ha leállna egy napra a színházi szakma, az sem érdekelne senkit sem. Másnap majd lesz előadás, mindenkinek élni kell valamiből.
MN: Pont tíz éve, hogy számos színésztársával együtt előadták Lily Allen Fuck You című számát a homofóbia elleni kiállásként. Lehet, most is időszerű lenne egy hasonló klip, amikor az országgyűlés elnöke, Kövér László egyebek mellett olyanokat mond, hogy „egy normális homoszexuális nem tartja feltétlenül magát egyenrangúnak”.
MP: Nem hiszem, hogy van ember, aki komolyan venné Kövér Lászlót. Aki komolyan veszi, azt én nem veszem komolyan. Azt gondolom, minden normális ember pontosan tudja, hogyan kell kezelni egy ilyen nyilatkozatot. A bolondokkal meg nincs mit csinálni. Naponta benne van az újságban, hogy ezért vagy azért, amit a mi vezetőink tesznek, Nyugaton már rég lemondtak volna a politikusok. Nálunk történik valami? Nem. Nem is fog. Akármit csinálsz. Vannak nem mérvadó emberek, és olyanok, akikkel nem is érdemes leállni vitatkozni, mert olyan fafejűek, hogy nincs mit tenni. Ez borzasztó, mert a vége az ököljog. Beszóltál az anyámra? Bumm! Elfogynak az érvek, marad az ököl.
Félek, hogy ez lesz. Ennek a félelme ott van a levegőben. Szisztematikusan le lett gyilkolva a gondolkodás. Csak mindenki álljon be a sorba, bólogasson! Az egyik darab, amelyben játszani fogok, egy monodráma Goebbels titkárnőjéről, aki elmúlt már 100 éves, amikor elmesélte, milyen volt nem tudomást venni a valóságról, ami a propagandaminiszter titkárnőjeként körülvette. Ezt nagyon fontosnak tartom a mostani munkáim közül, mert arra figyelmeztet, hogy minden helyzetben gondolkozni kell.
MN: Felszabadító hatású volt Lily Allen dalában kiénekelni, hogy fuck you?
MP: Szerettük nagyon Fricivel (Hollósi Frigyessel együtt énekelnek a klipben – a szerk.). Sokat röhögtünk, meg bátran is csináltuk, azt hiszem. Szegényt túlélte a kutyája, Béla. Nemrég altattuk el.
(Az interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. szeptember 12-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)
