Vajmi kevés az olyan színházi szerzőnk, akinek erős saját hangja van, de közben mégsem akar minden egyes figurája mögül személyesen kibeszélni, birtokolja a szituációérzék áldását, tud építkezni és időzíteni – és hozzá még ráadásul érdemi is mindaz, amit a színpadra szán. Érthető, mi több, helyénvaló tehát, hogy Székely Csaba az elmúlt hét-nyolc évben valósággal meghódította a magyar nyelvű színjátszást, hiszen kétségkívül rendelkezik az említett készségek és tudások túlnyomó részével, s ezekhez még az az enyhe, de eltagadhatatlan egzotikum is hozzászámítható, melyet az erdélyi/romániai couleur locale képvisel.
Mindezt korántsem csupán szószaporító udvariaskodás gyanánt előrebocsátva, mérsékelt csalódottsággal számolhatunk be a Semmit se bánok című egyfelvonásos magyarországi bemutatójáról, amelyre a Rózsavölgyi Szalonban került sor. (Már ha nem számítjuk a szatmárnémeti Harag György Társulat nyári váci vendégjátékát.) Nem mintha Székely itt nem mozgatná flottul a figuráit, vagy lemondana az erős légkör megteremtésének igényéről – sőt, a háromszereplős színmű szemérmesen egy sorstragédia megírásának ambícióját is felvillantja. A színen dühödten vegetáló nyugalmazott szekus ezredest ugyanis nemcsak hajdani, önmagát sikerrel átmentő beosztottja kényszerítené rá egy kis fusiban kivitelezendő kínvallatás végrehajtására, de a szomszéd kamasz lány személyében a saját megbocsáthatatlan bűneivel is szembesül. Amott a meggyőződéssel indokolt gyilkos erőszak ütközik meg a rossz lelkiismeretét felvállaló őszinte szarházisággal, emitt meg két reménytelen élet percnyi kis különbékéjét morzsolja fel a múlt és a jelen. A Semmit se bánok körvonalai tehát sokat ígérnek.
Csakhogy Székely ezúttal több közhellyel és sablonnal dolgozik az optimálisnál és egyszersmind a tőle megszokottnál, és ami még zavaróbb: ezek a közhelyek és sablonok jórészt tévésorozatokból, sőt sitcomokból vétettek. Hogy mást ne mondjunk, a főszereplőhöz pisilni bekéredzkedő, majd nappali lakótársává váló iskolás lány voltaképp egy nőnemű Sheldon Cooper-altípus, aki csak úgy darálja a számára érdekes tényeket és adatokat, viszont nem érzi az iróniát és a szarkazmust. A darabzáró exszekus kismonológról pedig, hogy ne áruljunk el indokolatlanul túl sokat a történetről, legyen elég annyit lejegyeznünk: Hannibal Lectertől Dexter Morganig sok fikciós alak elmondhatta volna, és néhányuk alighanem ezt meg is tette már. (És mi tagadás, akad néhány pocsék kabaréallúzió is: a Szabad Európa illegális hallgatásáért a büntetés azért volt a fogkiverés, nem pedig a füllevágás, mert a fogatlan emberek nem keltenek feltűnést Romániában…)
Ráadásul ehhez mérhető probléma az is, hogy az egyfelvonásos sztorija döcög: sem az nem hihető, hogy valóban oly nélkülözhetetlen szüksége lehetne az új belbiztonságnak Dominik vallatói bedolgozására, sem pedig az, hogy egy ennyire elvadult alakhoz bárki bekéredzkedne némi mosdóhasználatra, majd folytatólagos barátkozásra. S mindezt nagyjából azért kellene mégis némi beleérző szemhunyással elfogadnunk, hogy végül revelatív közlésnek tekinthessük a főszereplő nagy számvetését: „megértettem, hogy azok vagyunk, amihez a legjobban értünk”.
A címben kijátszott Edith Piaf-sláger helyett Sztarenki Pál inkább a Szöktetés a szerájból egyik motívumát idézgeti, ám rendezése egyebekben a feszültségteremtő színészi összjátékra épít. A legnehezebb feladatot Schneider Zoltánnak kell elvégeznie: azaz megszakítás nélküli színpadi jelenlét mellett több menetben összecsapnia volt kollégájával, dúvadból epertortát sütő pótapává átlényegülnie, s közben leszámolnia a saját múltjával és bűneivel. Schneider mindig erős légkörű színpadi létezése, bődületes indulati kapacitása most is hatásosnak bizonyul, de a zökkenéseket mégsem képes igazán hitelesíteni. Mégis jó megtapasztalni azt a zsigeri szakadtságot és testmeleg társtalanságot, ami Schneider színpadi lényéből árad. Hozzá hasonlóan Elek Ferenc is készen hozza az előadásba mindazt, amiben perfekt és alkalmasint verhetetlen (és ami itt most számára és számunkra bőven elegendő): a piknikus kisembert és pacuha természetű bölcset – ezúttal sikeresen sunyi kivitelben. Schneider másik partnere, Sztarenki Dóra lendületes a lexikális jellegű szövegiramlásokban, látványnak is kedves és megható, de a szívszaggató közhely egésze így is túlzásnak hat.
Az összjáték hatását, mi tagadás, a helyszín is apasztja valamelyest. A pártoló rokonszenvre feltétlenül érdemes Rózsavölgyi Szalon ugyanis, amint nem pódiumestnek ad otthont, jószerint mindig mínuszból indul: nehéz az asztalok mellett tanyázva a színházi hangulatba belerázódni. Pláne olyankor, ha a polgárian domesztikált szalon-nézőtér és a tenyérnyi színpad között világnyi távolságot jelez a dráma.
Rózsavölgyi Szalon, szeptember 11.
