„Én nem veszek részt ebben” - Alföldi Róbert a népszavazásról és az értelmiség felelősségéről

A menekültek ügyét politikai kérdéssé tették, de valójában az emberségről szól – mondja Alföldi Róbert. A népszavazási kampányban is kiáll véleményével, bár azt tartaná normálisnak, ha erre nem lenne szükség.

Magyar Narancs: Meglepő módon tucatnyian indultak az Újszínház igazgatói székéért, amit végül megint Dörner György nyert el. A Mandinernek úgy nyilatkoztál, hogy egy ilyen álságos pályázatban értelmetlen részt venni. Pedig a pályázatok tömeges be­adásában sokan szakmai összefogást, erődemonstrációt látnak – pont azt, amit te is sokszor hiányolsz.

Alföldi Róbert: Hogy egy csomóan beadták a pályázatukat, az erős jelzés, gesztusértékű lépés. Úgy csinálnak, mintha a megüresedő igazgatói poszt tényleg szakmai versenyhelyzetet jelentene – amivel rákényszerítik erre valamelyest a kiírót is. Ez valóban új és valóban nagyon jó. Örülök az elmozdulásnak, de mindenki, aki pályázott, pontosan tudta, hogy ennek csak ennyi az értelme.

MN: Olyannyira, hogy egyes pályázatokba beleírták, hogy úgysem fognak nyerni.

AR: Azért pályáztak, hogy megnehezítsék a döntéshozók dolgát, és hogy legalább a normalitás látszata meglegyen. Illetve, nagyon helyesen, azt állítják vele, hogy itt vagyunk, ha nem is nyerhetünk. Erről a felállásról azért nekem is vannak tapasztalataim… Mégis, volt egy kis bajom az általam olvasott anyagokkal. Többeknél megjelenik például a „tiszta lap” gondolata, hogy ne foglalkozzunk az árkokkal, a konfliktusokkal, a színházpolitikai helyzettel. Menjenek a 40-esek, 50-esek a francba, hogy nem tudták megoldani, de mi majd a nulláról elindulunk. Ezt hazug megközelítésnek tartom, és ki merem mondani, hogy egy picit gyávának is. Nem kell mindenáron tovább élezni a konfliktust, de szembe kell vele nézni, nem lehet úgy csinálni, mintha nem lenne, vagy nem érintene minket. Nagyon nagy problémám volt a szakmai bizottság döntésével is. Abszurd, hogy ugyanúgy támogatták Bodó Viktor pályázatát, mint Dörner Györgyét. Egy felelős művészember ilyen helyzetben mondhatja azt, hogy nem vállalja. Mert ez az ajánlás nem valódi állítás, hanem a semmi.

MN: Erre az a szokásos válasz, hogy ha a rendes színházi szakemberek nem vállalják a bizottsági felkérést, majd rosszabbakat ültetnek a helyükre.

AR: Nem hiszek abban a mantrában, hogy belülről kell bomlasztani. Hogy el kell fogadni a kialakult helyzetet, és annak keretein belül megpróbálni jó irányba vinni a dolgokat. Vezetőként is azt tapasztaltam, hogy a radikális lépések elodázása vagy tompítása sosem vezet eredményre.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A pályázók szerint az elbírálás és Dörner újbóli kinevezése szabálytalan volt, emiatt kifogással éltek. Naivitás azt gondolni, hogy egy esetleges következő pályázatot már szabályosabban bonyolítana le a főváros?

AR: Szerintem ugyanez lesz az eredmény. Most már ezt gondolom. Egyébként elsőre nagyon csodálkoztam, hogy Dörnert a helyén hagyták.

MN: Azt hitted, hogy nem merik megcsinálni?

AR: Itt mindenki mindent meg mer csinálni. Abban reménykedtem, hogy legalább minimálisan számít a teljesítmény, az elvégzett munka. Persze nem gondoltam, hogy Bodó Viktort vagy Hargitai Ivánt, vagy a K2-söket fogják kinevezni, de a közhiedelem szerint azért több pályázó is közelebb állt a főpolgármester úr szívéhez.

MN: Korábbi nyilatkozatod szerint 2013-ban a fővárosnál felmerült, hogy a Nemzeti után megkaphatnád az Újszínházat.

AR: Az akkori önkormányzati vezetés személyesen beszélgetett velem arról, hogy nem jók az Újszínház mutatói, nem teljesítik a közszolgáltatási szerződést, nem venném-e át a színházat. De miután ezt lenyilatkoztam, rögtön cáfolták. Volt egy másik elképzelés is, kidolgoztunk egy konstrukciót, hogy egyben tartsuk a Nemzeti társulatának magját. Az induláshoz 150 milliót kértünk, de három év után már nem lett volna szükségünk állami támogatásra. Erről tárgyaltam Balog Zoltánnal, aki nagyon örült, és másnap azzal hívott vissza, hogy a nagyfőnök is támogatja, csak találkoznom kéne vele. Ez ellen sem volt kifogásom, de valamiért nem jött össze, pedig Balog tényleg nagyon akarta. Vagy megfúrta valaki, vagy egyszerűen annyira nem volt fontos nekik, hogy csak májusban szóltak vissza, amikorra már mindenkinek el kellett helyezkedni valahol máshol.

MN: Közhelyszámba menő kijelentés, hogy az Orbán-rendszer jót tesz a színháznak, sok a jó téma, erősek az indulatok. Szerinted jöhet egy olyan pont, amikor a közönség már nem akarja az aktuálpolitikát viszontlátni a színpadon?

AR: Egyrészről azt látom, hogy a szakmában mindenki lehiggadt, anyagi és szellemi értelemben is elfogadták a kialakult színházi működésmódot. Ugyanakkor a színház továbbra is szelepként működik, épp mint a 70-es, 80-as években. Ráadásul pontosan tudható, hogy mely alkotóknál lehet erre számítani. Már nincs belőlük olyan nagyon sok, nem hinném, hogy őket megunná a közönség. Mióta egyre gazdagabb anyagot kínál a valóság a színházcsináláshoz, komoly esztétikai kérdés, hogy mennyire kell direkten fogalmazni. Számonkérik bizonyos ilyen típusú előadásokon, hogy miért mondanak ki mindent, miért fogalmaznak „plakátszerűen”. Ezt az én rendezéseimről is szokták mondani.

MN: Futótűz című, a menekültkérdést is érintő darabod bemutatója januárban lesz a Radnóti Színházban. Itt mennyire fogsz plakátszerűen fogalmazni?

AR: Semennyire, mert már maga a darab is nagyon távol áll a plakátszerűségtől. Arról a mondatról szól, hogy: maradj ember! Hogy ne migránsokat láss, hanem ezt a menekültet, meg azt a menekültet, meg a harmadik menekültet. A színdarab klasszikus értelemben mesél el egy történetet, nem értékel, nem rakja speciális kontextusba. A sztori megrázó, és talán sok szempontot felkínál a valóság értelmezéséhez is.

MN: Nyugat-Európában és Amerikában természetes és általános, néha már-már az unalomig az, hogy a művészek műveikkel és megszólalásaikkal is kiállnak az emberség, a befogadás mellett. Nálunk miért más a helyzet?

AR: Ha sokan ismernek, vagy a munkád a nyilvánosság előtt zajlik, akkor szerintem a foglalkozásodból adódó kötelezettséged megszólalni társadalmi feszültséget, zűrzavart okozó ügyekben. Itthon felháborodtunk azon, hogy művészek kiálltak egy párt tribünjére, merthogy nem ez a dolguk. Én is felháborodtam, és most azt gondolom, hogy talán nem volt igazam. Amerikában ez szemrebbenés nélkül megy. Ha Magyarországon azt mondod, hogy ezzel a párttal egyetértek, vagy mellé állok, onnantól kezdve mindenki tudni fogja, hogy miről mit gondolsz. Onnantól be vagy rakva egy fiókba, és már nem szabad ember vagy, aki bizonyos ügyek mellé odaáll, hanem pártkatona. Amerikában ez talán nincs így, ott egy kiállás arról szól, hogy ennek a pártnak a programját támogatom, ehhez tudok hozzájárulni, és kész. Nálunk nemcsak filozófiai, hanem egzisztenciális kérdés is, ha azt mondom: szerintem nem arról van szó, hogy 1294 terrorista jön Magyarországra RPG-vel, és minden nőt meg fognak erőszakolni.

MN: Más megítélés alá esik, ha egy népszavazási kampányban érvelsz az egyik álláspont mellett, mint ha kifejezetten egy pártot támogatsz?

AR: Persze. A pártok támogatása politikai ügy, a menekültügyből meg politikai ügyet csinálnak, miközben szerintem a választópolgárnak nem a dolog politikai részét kellene néznie. Ez ebben a pillanatban tisztán emberi, humanitárius, kulturáltsági ügy.

MN: Ha lenne olyan párt Magyarországon, amelyiknek a programjával őszintén egyetértesz, akkor kiállnál a tribünre, mint az amerikai sztárok?

AR: Ez jelen pillanatban meglehetősen elméleti kérdés, de azt gondolom, hogy ha lenne ilyen párt, akkor talán még a tribünre is kiállnék. De ez a párt biztosan nem olyan lenne, amelyiknek a tribünjére ki kellene állni. Másmilyen pártot látok magam előtt, mint amilyenek most vannak. Nem ugyanazt jelentené a gesztus, mint amit ma jelentene.

MN: Az október 2-i népszavazás csak egy újabb kampány a sorban, vagy fordulópontot jelent a magyar közéletben?

AR: Valamiért iszonyú fontos a hatalomnak, mindent bedobnak. Azt hiszem, a foci mellett ennél az ügynél érzékelik, hogy na, most egyet gondol az ország. Itt egységet lehet kovácsolni, hiszen az ellenzéki pártok nagyjából ugyanazt vallják, mint ők, minden közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy velük van az ország. A népszavazás erős bizonyítéka lehet annak, hogy a Fidesz kormányzása nem szétszedi, hanem egységesíti Magyarországot.

MN: Számodra mi a tétje a népszavazásnak?

AR: Hogy sikerül-e totálisan megfertőzni az agyunkat. És erről nem egyedül a kormány tehet, hanem mindenki, aki valamilyen hatalmat gyakorol, vagy valamilyen módon részt vesz a politikában. Minden mindennel össze van keverve. A terrorista a menekülttel. A terrorista az nem migráns, hanem másod-, harmadgenerációs bevándorló, azoknak a gyereke, akiket a keresztény Európa hozott ide bérrabszolgának. Én a terroristaakciókat modern kori rabszolgalázadásnak tartom, összekeveredve iszonyú aljas emberek mesterkedéseivel, mindenféle Isten nevében.

MN: Nyilatkoztad, hogy nem mész el szavazni. Mit gondolsz az érvénytelen vagy az igen szavazatról?

AR: Én nem veszek részt ebben, ezért nem megyek el. Biztos ugyanaz az eredménye az érvénytelen szavazatnak is, de nem tudom ezeket a stratégiákat általában értékelni, csak a saját véleményemet, ha tetszik, zsigeri reakciómat tudom tolmácsolni. Egyébként nagyon vicces, illetve valahol inkább szomorú, hogy ti most erről beszélgettek velem.

MN: Az ellenzék vagy erőtlen, vagy ugyanazt mondja, mint a kormány, úgyhogy a sajtó is egyre inkább rá van utalva a politikán kívüli véleményformálókra. Ezért állhat elő az a valóban furcsa helyzet, hogy egy színházrendezővel beszélgetünk a kvótanépszavazásról.

AR: Sokat tépelődöm mostanában azon, hogy az emberek többsége talán nem úgy gondolkodik a menekültügyről, ahogy én. Nagyon fáj, de el kell fogadni. Iszonyú nehéz úgy beszélni erről, hogy ne értékeld azokat, akik máshogy gondolkodnak. Nem beszélgetünk valamiről, nem elemzünk valamit, nem a közös megértésre törekszünk, hanem rögtön azt mondjuk, hogy az egyik álláspont jó, a másik rossz. És én is ugyanezt csinálom. Miközben amit én gondolok, az igenis kisebbségben van ebben az országban. De nagyon szeretnék meggyőzni minél több embert, hogy máshogy gondolja, és ne dőljön be ennek az ócska és aljas kommunikációnak.

MN: Kaptál kifejezetten a menekültügyi megszólalásaid miatt negatív visszajelzéseket? A Facebook-oldaladat több mint százezren lájkolják, közülük biztos nem mindenki ért egyet veled.

AR: Kaptam, persze, de nagyon kevés volt az anyázós. Ma kiraktam ezt a romaügyet, mert nagyon felhúztam magam. Kormányzati politikusok azzal riogatják a cigányokat, hogy csökkenni fog a segélyük, ha ide migránsokat telepít az EU. Na, erre írták, hogy túl jószívű vagyok, a kvóta úgysem csak 1294 embert jelent és így tovább. És persze már senki nem csodálkozik azon, amit erről gondolok. Be lettem skatulyázva.

MN: Ettől még látszik, hogy nagy hatása van annak, amit mondasz, érdekli az embere­ket. Amikor közéleti kérdésekről beszélsz, gondolkodsz azon, hogy milyen üzenetet akarsz átvinni? Vagy ami a szíveden, az a szádon?

AR: Akkor szólalok meg, ha a továbbítandó üzenet megegyezik azzal, amit valójában gondolok. Így tudok ügyeket hitelesen képviselni, nem pedig szócsőként. Színházrendező vagyok, nem politikus vagy politikai aktivista.

MN: 2014-ben és 2015-ben is első lettél a Forbes magazin „legértékesebb celebek” listáján. Idén hatodik, de hát sokat voltál külföldön. A többi helyezettek a popszakmából jönnek, és megosztó társadalmi kérdésekben nem igazán nyilatkoznak meg. Ezt az egyedülálló kombinációt mennyire tudod használni?

AR: Bármily furcsa, a televíziónak köszönhetem, hogy ma már nem kell megdolgoznom az emberek figyelméért. Nem a mai televíziós szerepléseimnek, hanem a 15 évvel ezelőtti Reggelinek (Alföldi 1998 és 2002 között vezette az RTL Klub reggeli műsorát – a szerk.). A te felelősséged, hogy milyen embe­rek­kel veszed körül magad, és hogy az ismertséggel járó felhajtást mennyire tartod kézben, hogyan használod. Mi azzal kezdtük, hogy Esterházy Pétertől – isten nyugosztalja drága Pétert – az angol nagyköveten át Szakcsi Lakatos Béláig kiváló embereket hívtunk a reggeli műsorunkba. Én ott ismerkedtem meg velük. Amikor eljutottunk oda, hogy a Szakcsi Lakatost nem lehetett behívni, mert nem ismerik, és csak a cellulitiszről lehetett beszélni, akkor mondtam azt, hogy köszönöm, elég volt.

MN: Ha már televízió: elmennél most a Tv2-höz vagy a köztévéhez műsort vezetni?

AR: Nem mennék el, és nem elsősorban azért, mert finoman szólva kormányhoz közel álló csatornákról van szó, hanem mert nem teremtenének olyan szituációt, amelyben szabadon működhetek. Amikor tévéztem, mindig úgy tévéztem, hogy nem próbáltak korlátozni. Most nehezen tudom elképzelni, hogy akár a Tv2-ben, akár a köztévében azt mondhassam, amit gondolok.

MN: És ha Andy Vajna azt mondaná, hogy look, Robi, szabad a pálya?

AR: Szerintem akkor sem mennék. Alinda műsorába sem mentem a HírTv-be. Félreértés ne essék, hozzá bármikor, de attól a csatornától azért kaptam rendesen, köztük nagyon alpári támadásokat a Nemzeti idején. Volt pár év, amikor elég rendesen belemásztak az életembe. Nem hiszek abban, hogy ha Simicska összeveszik a nagyfőnökkel, és kevesebb pénzt keres, akkor egyik pillanatról a másikra megváltozik, hogy mit gondol a világról, és azt hitelesen tudja képviselni. Miközben nagyon bonyolulttá teszi a kérdést, hogy lassan a legellenzékibb napilap lesz a Magyar Nemzet, és az a tévécsatorna tényleg megváltozott, próbálja a tényeket és a valóságot közvetíteni, ami korábban egyáltalán nem érdekelte. De akkor mikor volt hiteles, mikor képviselte azt, ahogy valóban látja a világot? Valamiért még mindig összeszorul a gyomrom, ha meglátom azt, hogy HírTv.

MN: Magyar Állami Operaház?

AR: Ott dolgoztam.

MN: Igen, két éve rendeztél ott, pedig Orbán Viktor embere vezeti, Orbán Ráhel odaviszi az évfolyamtársait az elnöki páholyba…

AR: Szerintem az én darabomon nem voltak. De ha belepörögsz ebbe a gondolkodásmódba, akkor oda jutsz, hogy egyetlen államilag támogatott színházban sem dolgozhatsz, márpedig majdnem az összes színház ilyen. Ettől még persze valós kérdés, nehéz kérdés, hogy mit vállal el az ember. Évek óta hőbörgök a POSZT miatt, de amikor a Leart meghívták, elmentünk, és meg sem próbáltam azt mondani a radnótisoknak, hogy ne.

MN: Mert a társulat menni akart Pécsre?

AR: Mert mindenki boldog volt és büszke, és nagyon szeretett volna ott lenni. Ilyenkor te kezdd el nekik magyarázni, hogy ezzel hitelesítjük az egész hóbelevancot? Bonyolult kérdések. De a menekültkérdésről például azt gondolom, hogy nem bonyolult, vagy legalábbis nem kellene bonyolultnak lennie.

MN: Van recepted arra, hogy hová mész el, milyen fokú együttműködést vállalsz a magyar állammal?

AR: Nincs. Nem is nagyon szokott ez a kérdés megfogalmazódni bennem, az Operánál egyáltalán nem merült fel, pedig talán igazatok van, felmerülhetett volna. De visszamehetnénk odáig, hogy 2002-ben, az új Nemzeti Színház megnyitóján én voltam Lucifer. Nincs általános recept. Ahol úgy érzem, hogy a művészi szabadságom vagy a véleményszabadságom korlátozva lenne, azt nyilván nem vállalom, de ezen túlmenően eseti döntéseket hozok, inkább érzésből, mint szisztematikusan végiggondolva.

MN: És azon gondolkoztál már, hogy mi az a pont, amikor elköltöznél az országból?

AR: Én nem akarok innen elmenni. De nagyon nem. Mondom ezt úgy, hogy egzisztenciálisan nem vagyok kiszolgáltatva, mert van elég munkám. Ilyen szempontból nem is kerülök valós döntési helyzetbe. Az biztosan más lenne. De nem akarok elmenni, és azt sem akarom, hogy ti elmenjetek. Miért, nektek mi lenne az a pont?

MN: Mondjuk, ha nem csak komplett szerkesztőségek felvásárlásáról, az újságírók lehallgatásáról és titkosszolgálati zaklatásáról olvasnánk, hanem bebörtönzésekről is, mint Törökországban.

AR: Na igen, és mi vagyunk Törökország legjobb barátai. Meg a Trump legnagyobb rajongói is. De értem, hogy arról beszéltek, amikor fizikailag van fenyegetve az ember, amikor elviszik azért, amit gondol. Úgy bánnak vele, mintha bűnöző lenne. Hát, szerintem akkor én is elmennék, ha még lenne rá idő. De milyen már, hogy a potens férfigeneráció három tagja arról beszélget, hogy mi az a pont, ami után el kell innen menni? Ez a legtragikusabb dolog, ami történhet. A politikai elit tagjai mindent elkövetnek azért, hogy a gyerekeik lehetőleg ne itthon tanuljanak tovább, és ne itthon akarják elkezdeni a felnőtt életüket. Magyarul kinyírják a jövőt. És ezt az emberek nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, vagy nem foglalkoznak vele. Borzalmas, hogy erről senki nem beszél.

MN: D. Tóth Kriszta műsorában volt egy mondatod: „Ne csináljunk úgy, mintha normális országban élnénk.” Szerinted mitől lehetne normális ez az ország?

AR: Attól, ha nem kellene ilyen interjúkat csinálni velem. Attól például tök normális ország lenne. Ha arról beszélgetnétek velem, hogy mit állítok színpadra, de nem úgy, hogy annak milyen politikai vetülete van.

MN: Jó, akkor nézzünk vissza a normalitásba! Ajánlj valami szépet, politikamenteset, biztatót!

AR: A Nagy Fruzsi meg a Halas Dóri meg a Soharóza kórus Tabuja nagyon ott volt a Trafóban. Bátor, csajos, politikától mentes, fantá­zia­dús, szabad. Nagyon jó volt. Forgách András könyvét olvastam még. Kiderült, hogy a mamája ügynök volt, a könyv ennek a sokkszerű felismerésnek a dokumentációja. Arról szól, hogy az anyukája talán róla meg a barátairól is jelentett, mégis árad a szeretet az egész szövegből. Ez is nagyon mély és valahogy példamutató élményem volt. Amúgy meg egy színházi történet jut eszembe erről, a biztatásról. Suka Sándor igazi, régi típusú epizodista volt, egy hosszú arcú, karakteres valaki. Major Tamás volt az igazgatója a Nemzetiben, és állítólag a Suka úgy érezte, hogy nem játszik eleget, és nincsenek komoly szerepei. Bement a Majorhoz, hogy most majd nagyon megmondja neki a magáét. Aztán persze nem úgy sikerült a beszélgetés, ahogy szerette volna, Majorral szemben semmi esélye nem volt, nem is tudott a sarkára állni. Kifelé menet még utoljára összeszedte a bátorságát: „Major elvtárs, legalább mondjon már valami biztatót!” Erre azt mondta a Major: „Hajrá, Suka!” Én is ennyit tudok mondani. Hogy hajrá, Suka!

Demonstráció!

Lásd az embert! címmel indítanak kampányt civil szervezetek és művészek, amely a népszavazásra és a kormányzati propagandára is reagál. A kezdeményezők között van Alföldi Róbert, Horgas Péter és Schilling Árpád, illetve a TASZ, a Magyar Helsinki Bizottság, az Artemisszió Alapítvány, a Migszol Csoport, a Közélet Iskolája, az EKINT és a Krétakör. „Üzenjünk együtt, hogy a szeretet és az elfogadás nem kockázatos: mi nem félünk!” – írják felhívásukban, s ezért demonstrációt hirdetnek szeptember 30-án, a Kossuth térre. A rendezvény a szervezők szándéka szerint elsősorban pozitív értékeket tár elénk: „a békét, az emberi jogot, a szabadságot és a szolidaritást hangsúlyozza”