„Érezzük, hogy falakat bontunk”

Kaposi László drámatanár, rendező, a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnöke

Színház

1992-ben alapította meg az azóta is működő Kerekasztal Színházi Nevelési Központot. Kaposi Lászlóval többek között arról beszélgettünk, miért élvezetes előadást tartani VIII. kerületi diákoknak.

Magyar Narancs: Milyen volt a magyarországi közeg, amikor drámapedagógiával, illetve színházi neveléssel kezdett foglalkozni?

Kaposi László: A drámapedagógia hazai megjelenése a 70-es évek elejére tehető. Akkor kezdtek felfigyelni arra, hogy külföldön – egészen pontosan Angliában, illetve az akkori Csehszlovákiában − teljesen máshogy foglalkoznak a gyermekszínjátszó csoportokkal. Innentől kezdve indultak el olyan tanfolyamok, amelyek arra tanították meg a pedagógusokat, hogyan lehet játékos módszerekkel színesíteni a csoportok próbamunkáját, és később egy-egy tanórát. A drámapedagógia egyik legfontosabb alkalmazási területe ugyanis a közoktatás. Persze a rendszerváltás előtt jobbára csak akkor tudott egy pedagógus drámás módszereket alkalmazni, ha magára csukta az ajtót, és nem ült bent felügyelő tanár. Tehát főleg a rendszerváltás után jelenhetett meg ez a fajta szemlélet a gyakorlatban, mivel egy diktatórikus társadalmi rend nem preferálja a drámapedagógiai módszereket, hiszen az ahhoz segíti hozzá a tanulókat, hogy képesek legyenek saját véleményt formálni, és azt igényük legyen megosztani a világgal. A rendszerváltás utáni néhány év azonban nagy változást hozott ebben, hiszen az 1995-ös alaptanterv valamilyen formában már megköveteli a dráma oktatását, ekkor jött létre az úgynevezett tánc és dráma tantárgy. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenhol önálló órában oktatják, de elvben van rá lehetőség. A 90-es évek elején pedig megjelentettük a legfontosabb külföldi szakkönyveket, ismertté vált a tanítási dráma módszertana.

MN: Milyen témákkal, problémákkal foglalkoztak az első színházi nevelési programok?

KL: Kezdetben pluszteher volt, hogy nemcsak tematikusan akartunk újat hozni, hanem azt a színházi nyelvet is ki kellett dolgoznunk, amin érvényesen lehet szólni a kis térben, pár méterre, szinte testközelben lévő gyerekekhez, fiatalokhoz. Mi nem akartuk és nem is tudtuk volna a kőszínházi gyerekelő­adások nagy színpadra, negyedik falra, technikai trükkökre épülő színházi nyelvét alkalmazni. A drámapedagógia, illetve a színházi nevelés sajátja sokkal inkább a Grotowski-féle szegény színház, ami nem a külsődleges látványelemekre, hanem a színész testére, hangjára épül. Lényegében nekünk új színházi nyelvet kellett kidolgoznunk a gyerekeknek, és olyan témát kell találnunk, ami az iskolák számára is fogyasztható. Így épült az első előadásunk a Fehérlófia című mesére, egyebek közt azért, mert ez a történet előkerül az iskolai oktatásban is, és ezért szívesen eljöttek megnézni. Ha epikus alkotásból indultunk ki, akkor is minden színházi nevelési programunk szövegét mi magunk írtuk. A Fehérlófiánál egyébként a cserbenhagyás problémáját jártuk körbe. Később egy kelta mondát dolgoztunk fel, amely arról szólt, mit kell megtanulni ahhoz, hogy felnőtté váljunk. Az első előadásaink között a 13–14 évesek szerelmi, illetve szexuális életével foglalkoztunk. De készítettünk programot például a gyászmunkára is, mivel a halállal az iskolák nem igazán foglalkoznak.

MN: Mennyire van lehetősége egy független társulatnak aktuális társadalmi problémákra programot írni?

KL: Saját tőkéje egyik színházi neveléssel foglalkozó társulatnak sincs, ki vannak szolgáltatva a pályázati rendszernek. Ahhoz, hogy aktuális társadalmi témákra tudjunk reagálni, nagyobb anyagi szabadságra lenne szükség. Jelenleg arra van lehetőség, hogy egy társulat évekig ugyanazokat az előadásokat játssza, repertoárt építsen.

Természetesen lehet előadásokat csinálni például a gazdag-szegény ellentétre, ahogy az is tudható, hogy ebben az országban hosszú távon probléma lesz az, ha valaki nem itt született, vagy más a bőrszíne – őt másképp kezelik, kirekesztik. Tehát a különböző csoportok együttélésére lehet aktuális és sokáig érvényes darabokat létrehozni.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.