Magyar Narancs: Tanítják a színházfelújítást valahol?
Mácsai Pál: Nem, pedig nem lenne haszontalan. A színházépítészetnek izgalmas története van az antikvitástól máig, összefüggésben a színháznak a korban játszott társadalmi szerepével, a színpadi játékmóddal: nagy, szép téma. Én a szorongásokkal együtt élvezem csinálni. Minden ilyen átalakítás mögött érzelem van, indulat, hogy a régi épület gátol minket. Ez az Örkénynél sajnos halmozottan igaz volt. Nem elegáns visszafelé mutogatni, de hát mégiscsak ez a háttér. A ’82-es felújítás idején még nem volt szokás szidni egy új beruházást, de a Madách Kamara épülete annyira rosszul sikerült, hogy már akkor önfeledten ócsárolták a sajtóban. Anekdotikus helyzetek is voltak; amikor a sajtóbejáráson lehajtották a székek ülőlapját, azok hozzáértek az előző sor háttámláihoz. Elmérték… Ezen sikerült valamit korrigálni, de azért a székeink kényelmetlenségét mindenki ismeri, aki járt nálunk. És megmaradt a terem ügyetlensége, és persze az esztétikája. Ez a befedések kora volt, gondoljon a Corvin áruházra! Nálunk az eredeti, finom, Bauhaus-ihletésű épületből egy fülledt, álfalakkal, textilekkel burkolt, stílustalan kis színház lett. Az akusztikának is rosszat tett a sok szőnyeg és szövet, és nem lett jó a színpad-nézőtér viszonya sem.
MN: Mire kellett vigyázni a szerencsétlen látási viszonyok mellett?
MP: Nem lehetett például lefeküdni a színpadon a földre, mert ott nem látszott a színész. Sokszor használtunk lejtőt a díszletben, hogy ezt megoldjuk. Hadd ne folytassam, a felújítással ezek zöme most rendbe jön. A bontáskor előkerült néhány tenyérnyi a háború előtti falszínekből meg az eredeti lépcsőborításból. Régészeti lelet végül is, meg is hatódtam, milyen szépek: fekete és sötétvörös, egyszerű felületek. A Bauhaus a funkcióból indul, ide térünk vissza most. Ez a jelszó.
MN: Az épületet eredetileg mozinak tervezték. Ez sem kedvezhetett a színpadtechnikának.
MP: Gerlóczy Gedeon tervezte a Madách tér 6. alá-mögé az udvarra, és igen, mozinak tervezte. De végül színház lett. A tervezett mozivászon mögötti raktár vagy gondnoki lakás lett a színpad. Ahogy Vincze Krisztiánnal a felújítás tervein gondolkodtunk – ő tervezte az új bejáratunkat is – lassan visszajutottunk a Gerlóczy-féle eredeti alaprajzhoz. Ez egy kétirányú felújítás: visszaépítjük, ami jó volt, és modernizáljuk, amit kell. Illetve háromirányú, mert Fülöp Krisztina belsőépítésszel visszaadjuk azt a tiszta, puritán kinézetet, ami a házhoz illik, de mai anyagokkal, akusztikai panelekkel, látszó betonnal, szürke, fekete, fehér, ezüstös felületekkel.
| ||
MN: A bejárat 2015-ben újult meg. Ehhez terveztek most egy nézőteret?
MP: Nem, egyben gondolkodunk. Tudtuk, hogy a nagy színházfelújítások mostanában nem mennek. Volt egy hullám, amikor megújult a Víg, a Madách, az Operett, a Thália, de ma megint hosszú sorban állnak a színházak a felújítási pénzekért. Ütemezgetünk; először a bejárat, most a nézőtér, és majd egyszer az előcsarnok. Újra a nézőtér két oldalán lesz a bejárat, hátrafelé megnyúlunk, így nyerünk helyet ahhoz, hogy nagyobb legyen a széksorok közti távolság: 9–12 centivel lesz több, ez a repülőgépen is egy osztály előrelépés. És minden széksor 10 centivel magasabban lesz, mint az előző. Világítási híd is épül, ettől is sokat várok, a lámpák eddig vagy túl közel voltak, vagy túl messze. Ideális helyen csak egy trégert tudtunk belógatni a portál fölé, nevezzük bátran vascsőnek, ezen volt pár reflektor. Most lesz harminc jó helyen.
MN: A játékmódra is kihatnak az átalakítások?
MP: A nagyszínházi gesztusokat ledobja magáról ez a kis tér, de közben kifejezetten hangosan kellett például beszélni. Biztos lesz meglepetés, amikor visszahozzuk a repertoárt, mert az akusztika az utolsó órában derül ki, amikor minden a helyén lesz. Kiáll majd valaki a színpadra, kiereszti a hangját, mint eddig, és a nézőtéren vagy elkeseredünk, vagy megnyugszunk, és felszólunk, hogy: csss!
MN: Ha nem is színháznak épült, a Gerlóczy Gedeon tervezte épület 1940-ben megnyílt színházként: ez volt az eredeti Madách Színház. Egy magánszínház elég bátor programmal.
MP: Csodás hely volt, amit épp a privát fenntartás tett lehetővé, nem kellett ugyanis igazodnia a központi ideológiához. Tudjuk, hogy ’39 és ’44 között mi volt a magyar kultúrában. A Madách Színház azonban magánpénzből működött, nem kellett hódolnia. Nyugat-európai darabokat is játszottak, több színháztörténeti előadást is, Pirandello IV. Henrikjét és Felkai Ferenc Néróját például, ami egyenesen Hitlerről szólt, és ezt tudta is mindenki. Hamar a függetlenül gondolkodó pesti polgárság zarándokhelye lett ez a színház. Persze volt betiltás, válaszul tiltakozás, és voltak a betiltás ellenére titokban párszor még eljátszott darabok. Munkáselőadások leszállított helyárakkal, például. Hétvégén akár négyszer-ötször! Ezt az aranykort két nagy művész hozta létre, az egyik Pünkösti Andor, a merész, bevállalós igazgató és rendező, a másik Várkonyi Zoltán, aki a Nemzeti Színházból jött át, és lett a Madách főrendezője és főszínésze. Ez 1944 márciusáig tartott: Pünköstiék színházát a németek bevonulásával azonnal bezárták. Nyilas színház lett a felszabadulásig.
MN: Milyen volt ez a nyilas színház?
MP: Cselle Lajosnak hívták az illetőt, aki vezette. A háború után Argentínában kötött ki, ott is vezetett magyar társulatot. A színháztörténetből annyit lehet tudni, hogy két uszító programdarabot mutattak be, és hogy nem nézték. Szerencsére csak fél évük volt, jött az ostrom. Szép, romantikus történetek szólnak arról, hogy Várkonyi hogyan tért vissza a romokon a színházba már ’45 januárjában, Budán még lőttek, és egy gyertya mellett hogyan írta a következő évad tervét, miközben a sötét előcsarnokban felnyerített egy ló… Várkonyi végül a Paulay Ede utcában kezdte újra, ahol létrehozta a Művész Színházat.
MN: A Pünkösti-féle beállítottságot bizonyos értelemben a mai Örkény is továbbviszi…
MP: Mindenképpen. Az, hogy a színház független legyen, és hogy ezért a lehető legtöbbet megtegye, evidenciaként vállalt hagyomány az Örkényben. Az nem elhanyagolható különbség, hogy ők Károlyi István gróf pénzéből működtek, mi meg az adófizetőkéből, amit az aktuális kormányzat folyósít. A fenntartóval mi tehát párbeszédben vagyunk, a kapcsolatunk jó, ők finanszírozzák a felújítást is. Az is hagyomány, hogy ragaszkodunk a jó irodalomhoz. Az is, hogy kíséreljünk meg mélységében bejárni mindent, amihez hozzányúlunk. Az is, hogy a színház legyen kíváncsi a közéletre, és ami nem tetszik, azt mondja ki. Ne a politikával legyen lojális, hanem a mondandójával és a közönségével. Ez mind megvolt itt már nyolcvan évvel ezelőtt, van hová visszanyúlni.
MN: Ma ebben a műfajban, a fővárosi művészszínház műfajában az Örkényt a Katonával emlegetik rendszeresen egy napon. A közönség ezt a két színházat szokta összevetni, hogy épp melyik színháznak sikerült jobban az évada vagy ígéretesebbek a bemutatói. Rivalizálnak?
MP: Megtisztelő összevetés, nekem minta volt az a szakmaiság, amit a Katona jelent, de ők a három játszóhellyel, a miénknél nagyobb társulattal azért egy nagyobb hajó. És nem hiszem, hogy csak a Katonában és a mi munkánkban lenne kvalitás a városban, a Radnótitól Pintér Béláékon át a Vígig számos társulatot, közösséget, műhelyt tudnék mondani.
MN: Jó, de rivalizálnak? És ha igen, ebben a versenyben hogy veszi ki magát, hogy Ascher Tamás például, aki kifejezetten katonás brandnek számít, visszajáró rendező az Örkényben?
MP: Persze hogy rivalizálunk. Nagyon is, részemről a kölcsönös tisztelet jegyében. Tudom, hogy a Katonának nem esik jól, hogy Ascher Budapesten nem csak ott dolgozik, még igazuk is van, hogy a műhelyek közti átjárás kétélű dolog. De hát Ascher az a nagymester, akivel minél többen találkoznak, annál jobb, és nagyon szuverén személy. Nincs lelkifurdalásom, ha szeret minket, és kétévenként rendez nálunk.
MN: Ő hozza a darabot, vagy az Örkény kéri fel?
MP: Bár ilyen egyszerű volna. Hogy mit mutatunk be, az hosszú-hosszú, kínlódó fejtörések eredménye. De a József és testvérei például gyorsan került műsorra, úgy mégpedig, hogy áprilisra lassan megérleltük, hogy ősszel a Bűn és bűnhődést fogjuk próbálni az ő rendezésében, Gáspár Ildikó szövegkönyvével. Csakhogy a Vígszínház megelőzött minket, és májusban kitűzte a darabot. Ebben a helyzetben természetesen mi nem csinálunk Bűn és bűnhődést. Akkor állt elő Gáspár Ildikó a József gondolatával. Volt rá egy nyara, hogy a szövegkönyvet megcsinálja – megcsinálta.
MN: Két Bűn és bűnhődést nem tart el a város?
MP: Eltartana, de megjelenne egy „na, melyik a jobb?” összehasonlítósdi, ami már nem az előadásról szól, hanem bulvárszempont, esztétikai álarcban.
MN: Néhány éve a Katona is látványos átalakításon ment keresztül. Merített onnan ötleteket?
MP: Nem. Ők az előcsarnokot újították fel, vagányul. Ott sok minden van, ami nálunk nincsen: például belmagasság. Az a szabad betekintés az épület szerkezetébe nálunk kivitelezhetetlen. Ez itt egy nagyon nyomott tér. A legtöbb, amit tehetünk, hogy egyszerűsítünk és egyszerűsítünk. Mindazt, ami ezt az amúgy is szűk teret bezárja, budoárosítja, azt kerüljük – de tágassá, lélegzővé nem tudjuk tenni. És nem fogunk sajnos kávéházat sem nyitni, mert az előcsarnokunk és a színpad egy légtér, ha egy kanalat leejtünk a büfében, az a színházteremben hallatszik. Ez egy más gondolkodású épület.
MN: Aminek a felújítására bruttó 280 millió forintot költhetnek. A meghirdetett költségek nőhetnek?
MP: Tartjuk magunkat a 280 millióhoz. Ez ennyi. Észnél kell lenni. A színház is nagyon rendesen a zsebébe nyúlt, a városmajori kiköltözést a saját tartalékainkból fedeztük, és ezzel tulajdonképpen fel is éltük azokat.
MN: Augusztus 20-ra ígérték az átadást. Készen lesznek?
MP: Á… persze hogy nem. El tudunk majd kezdeni próbálni, és biztosan elkészülünk, mire elindul az évad október 15-én. A csúszás oka, hogy egy nagy vasbeton gerenda nem volt jó állapotban, és egy ilyen igazi, komoly főtartó kicserélése hetekbe kerül. Megtámasztani, amit tart, annak a terhét levezetni a talajba, lebontani a régit, bevasalni és kizsaluzni az újat, kiönteni a betont, megvárni, amíg megszilárdul. Ez három hét. Méretes csontváz dőlt ki ezzel a szekrényből, ezért előfordulhat, hogy a végén mégis kérnünk kell a fővárost, hogy adjon még valamennyit, de a nagyságrend nem fog változni.
MN: Magabiztosan használja a szakszavakat. Beletanult a felújító szerepkörbe?
MP: Bele. És az új székekről még nem is beszéltünk. Egy ilyen nézőtéri széken harminc változtatható paraméter van; faanyag, felület, kiosztás, a padlóhoz rögzítés módja, magasság, ülőlaphossz, hátlaphossz, ezek dőlésszöge, szélességek, karfa hossza, kárpitok, színek, számozás, el tudok menni a harmincig...
MN: A székkiválasztást saját hatáskörbe vonta?
MP: Igen, engem kell szidni vagy dicsérni. A neten fedeztem fel. Először csak tetszett. Aztán kiderült, a gyártó magyar, a székeivel pedig több komoly előadóteremben, például a New York-i Ground Zero Memorialban és a CERN részecskegyorsító előadótermeiben is lehet találkozni. Aztán kiderült, hogy ez nem véletlen: nagyon értenek hozzá. Természetesen olyan szék nincs, ami mindenkinek jó; magasak vagyunk és alacsonyak, kövérek és soványak, derékfájósak vagy sem: több mintaszék készült, sokat ültem bennük, de nem csak én; végül azt választottam, ami a többségnek jó volt.
MN: Innentől akár magánvállalkozóként is vállalhatna kisebb felújításokat.
MP: Előadótermek, lépcsőházak, illemhelyek?
MN: Ilyesmik.
MP: Én mindenbe szívesen belebeszélek, ahogy ebbe a felújításba is, de egy ilyen munka azért trauma. Szép, de idegtépő. Maradnék a szakmámnál.
