Újság-íróként arra vállalkozott, hogy egy egész évadot tölt a Magyar Nemzeti Balett társulatával az Operaházban. (Méghozzá az utolsó évadot az Opera felújítása miatti kiköltözés előtt.) Nem titkolja, kívülről érkezik a balettbe, s a könyv hangvétele is ezt nyomatékosítja: egy elvarázsolt, kíváncsi, (néhol talán naiv) szempár bepillantást nyer a régóta áhított csodavilágba. A csodavilágba, amely a kulisszák mögött persze vér, veríték, küzdelem, fegyelem, sőt olykor test- és lélekfeláldozás. Ennek megfelelően előkerülnek a komoly témák és kérdések is, a társulaton belüli versenyzés, szakítások, depresszió, súlyproblémák, de a kötet mindvégig erősen őrzi a kiindulást: a csoda tüllbe és strasszba csomagolt képét.
A sztori erősen megfigyelő-központúan indul: a megszeppent újságíró elindul a nagy kalandra, félve attól, hogy a megfigyelt közösség befogadja-e, megnyílik-e. Nyers dokumentarizmus helyett személyes-regényes keretet kapunk, amely szerencsére hamar megtalálja a fókuszát, és rengeteg megszólalói történetet halmoz egymásra. A tematikus mozaikok néhol összeállnak egy-egy élettörténetté, amiből kirajzolódik az egész szakma képe. Onnantól kezdve, hogyan zajlik egy balett-táncos mindennapja a reggeli rutingyakorlatoktól a színpadi próbákig, majd az előadásig; odáig, hogy miként kell élethű pálmafákat készíteni a díszletbe. Az évad különböző darabjai (Spartacus, Don Quijote, A diótörő, Anyegin, Anna Karenina, A kalóz, A hattyúk tava) kapcsán az Opera művészei elmesélik, mennyire fontos egy-egy előadás előtt a külön edzésterv, miként zajlik a koreográfiák elsajátítása, betanítása, és hogy a tánchoz adott színészi játék és átlényegülés nélkül mindez alig érne valamit. Nagy szerepekről, nagy elődökről, szerepálmokról és azok megvalósulásáról mesélnek. Főleg Seregi László, „Laci bácsi” emlékének állít emléket a könyv: a Spartacus próbái során a neves koreográfus tanítványai nagy tisztelettel és sok szeretettel emlékeznek a néhány éve elhunyt művészre.
A könyv talán legizgalmasabb része az, amikor a táncosok a kezdetekről mesélnek, a küzdésről, a kitartásról, az áldozatokról. Rövid életpálya, korai felnövés – ez derül ki a gyerekkori történetekből. Van, aki már három-négy évesen kezdte a táncot, van, aki a családból hozta, más saját felfedezésből vonzódott a baletthez. Közös élmény a korai elszakadás a családtól – és erre szinte mindenki nehéz szívvel emlékezik. A távolságok néha csak Miskolctól Budapestig, de máskor Japántól Szentpétervárig nyúltak. Heti egy telefon, levelek, honvágy, állandó versenyhelyzet és sok sírás. Ez maradt a gyerekkorból, de utólag senki sem bánkódik: elkönyvelik, ez ezzel jár. Nyilván a történetek azon része kimarad, hogy mi lett azokkal, akiknek a sok küzdelem és kitartás után tizenévesen az eltanácsolás jutott, mert nem úgy fejlődött a testük, ahogy az balett-táncosoknál elvárható. Erről persze nem is akar szólni a kötet, de a kérdés azért ott lebeg a sorok között. Arról viszont szól, hogy is van ez a diétákkal, az önsanyargatással, a testképpel, az evészavarokkal. A szerző azt is megpedzi, hogy a balett a közhellyel ellentétben nem feminin műfaj – néhányan mesélnek arról is, miként kerül egy férfi erre a pályára, és miként éli ezt meg gyerekként. S lehet-e boldog valaki kartáncosként, vagy csak szólistaként érheti el a sikert? Hogyan bírja a megfelelési és teljesítési kényszert a test és a lélek? Mint sok művészeti ágban, itt is a mester-növendék viszony meghatározó: onnan kezdve, hogy valaki kiteljesíthesse a benne rejlő képességeket, odáig, hogy mely szerepet látják meg a táncosban, hogy a pályára tud-e lépni, s ott tud-e maradni. A táncosok tisztában vannak azzal, hogy nagyjából az életük felénél, negyvenéves korukra véget ér ez a pálya: új életet kell kezdeniük. Előkerül a gyerekvállalás kérdése, megoszlanak a vélemények, de jó, hogy az is mesél, aki a családot, és az is, aki a karriert helyezi előtérbe.
Mindeközben megjelenik a dráma is: a test mint sérülékeny eszköz. Azt is meg kell élni ugyanis, ha éppen lesérül valaki az előadás előtt, s nem léphet színpadra. Vagy éppen előadás közben sérül le, de végigtáncolja a darabot: az előadások mindennapi segédeszköze a Lidocain spray. A színpadon csak a tánc van, a vonalon túl jön a fájdalom. „A baletthoz fanatizmus kell” – idézi a könyv. Persze tehetség is, de az korántsem elég: alázat, kitartás és maximalizmus a kulcsszavak.
Corvina Kiadó, 2017, 328 oldal, 3490 Ft
