Magyar Narancs: A kisfia fontos szerepet játszott a Mi és Ők megírásában. Nem volt egy kicsit fiatal ehhez? Mégiscsak egy több mint 300 áldozatot követelő terrorcselekményről beszélünk.
Carly Wijs: Nem hiszem, hogy túl fiatal lett volna, hiszen a felkérés az volt, hogy egy gyerekeknek szóló darabot írjak. Kilencéveseknek szánták a darabot, a fiam pedig 8 volt ez idő tájt. Ekkor történt a nairobi terrortámadás. Mindketten, én és a fiam is követtük az eseményeket, én a felnőtthíreket néztem, ő a gyerekeknek szóló hírekből szerezte az információit. Nem igazán tudta felfogni, mi történik, valami nagy-nagy távolságtartással beszélt a terrortámadásról, de az látszott, hogy foglalkoztatja a dolog. Ez adta az ötletet, hogy talán ilyen nehezen emészthető témákról is lehet a gyerekeknek mesélni. Feltéve persze, ha a megfelelő hangnemben tesszük. Egy gyereknek sokkal szörnyűbb élmény a válásról hallania, mint arról, hogy valahol a világban például háború dúl. Elkezdett bennem dolgozni a kisördög, hogy lássuk, meg lehet-e ezt csinálni. Tíz évre voltunk a beszláni túszdrámától – úgy gondoltam, belevágok.
MN: A gyerekhírek csatorna gyakran tudósít a világban történő tömegmészárlásokról?
CW: Lehetséges, hogy önöknél nincs ilyen? Mármint a gyerekhírek? Nálunk, Belgiumban és Hollandiában ez teljesen bevett műfaj. Minden hírt feldolgoznak, ha valahol sztrájkba kezdenek a munkások, elmagyarázzák, hogy ezért vagy azért mérgesek ezek az emberek. Vagy hogy a miniszterelnök ezt vagy azt mondta. Erről is hallanak a gyerekek, és minden másról is, ami a világban zajlik.
MN: Mit mondanak a gyerekhírek a Trump nevű jelenségről?
CW: A Trumpról szóló hírek rossz hírek. Nem hiszem, hogy bárki mást állítana Trumpról, mint hogy egy bohóc. A gyerekek pedig a szüleiket ismétlik. Az én fiam például engem szajkóz. Így állunk Trumppal. Nem ismerek Hollandiában olyan embert, akiből ne szörnyülködést váltana ki. Még talán a mi házi nacionalistánk, Geert Wilders is így van vele, akinek egyébként magyar a felesége. Szóval, a gyerek Trumpról alkotott véleménye nagyban tükrözi az anyja véleményét.
MN: Visszatérve a beszláni túszdrámához, eltelt közel 10 év, és ön elhatározta, darabot ír belőle. Beszélt a túlélőkkel?
CW: Nem. Nem azzal a szándékkal írtam a darabot, hogy részletekbe menően megmutassam és elmagyarázzam a gyerekeknek, miféle szörnyűségek történtek abban a beszláni iskolában. Perverz dolog lett volna. Az efféle információkkal majd később úgyis szembesülnek. Arról viszont nagyon is lehet beszélni, milyen egy első iskolai nap, hogyan alakul a fiúk és a lányok viszonya, és eközben a túlélési küzdelemről is lehet valamit mondani. Fontos, hogy én a holland és belga gyerekeknek akartam valamit elmondani erről a helyzetről, és nem a beszláni gyerekeknek. Az nagyon problematikus lett volna. Olyan gyerekeknek akartam mesélni, akik valahol nagyon messze, mondjuk, Hollandiában vagy Flandriában hallanak a terrorizmusról. Persze a történelem azóta felzárkózott hozzánk. Mint kiderült, molenbeeki lakosként mintegy 150 méterre laktam a terroristáktól, akik a brüsszeli és párizsi támadásokért voltak felelősek. Egy évvel a Mi és Ők premierje után helikopter keringett a házam felett, amerre csak néztem, mindenhol rendőrök. Rájöttem, hogy egy ilyen közeli élménnyel a hátam mögött biztosan nem csináltam volna meg a darabot.
MN: Senki sem látta a darabot Beszlánból?
CW: Nem tudok róla. Az biztos, hogy még senki sem szólt Oroszországból, hogyan mertem ilyesmire vetemedni. Az egész világot bejárta a darab, az én rendezésemben játszották mindenhol, ez az első olyan évad, hogy mások állítják színpadra. Oroszországba nem hívtak, szerintem nem véletlenül. Nem hiszem, hogy az oroszok olyan darabra vágynának, ami Beszlánról szól.
MN: Miért pont ők ne akarnák megnézni?
CW: Mert ez egy nagy nemzeti trauma. Nemrég játékfilm készült Anders Behring Breivik utøyai mészárlásáról, a film nagyon életszerű, valós időben ábrázolja a történteket. Egy norvég rendező erre azt mondta nekem, hogy nem lett volna szabad megcsinálni, túl korai még. Megnéztem a filmet, és én is erre jutottam. Túl sok még a fájdalom, hogy valóban beszélni lehessen róla. Ezért lenne az én darabom Oroszországban problematikus. Még most is, 14 év elteltével. Éppen emiatt szóba sem jöhetne, hogy például a brüsszeli terrortámadásról írjak. Egyébként a párizsi terrortámadás napján játszották nálunk a Mi és Őket. Másnap pedig arra ébredtünk mi, helyi lakosok Molenbeekben, mintha kitört volna a háború. Kivonult a hadsereg, tele voltak az utcák a szövetségi rendőrség állig felfegyverzett embereivel – tudja, ők nem a kedves rendőr bácsik. Szörnyű látvány volt. Vasárnap újra adták a darabot – egy 350 férőhelyes színházban; 25-en jöttek el, 7-8 anya, apa egy sem. És persze a gyerekek. Máskor azért apák is vannak. Az előadás végén tartottunk egy kis beszélgetést. Az anyák mind sírtak, mindenki a terrortámadás hatása alatt volt, főleg, hogy belgák is voltak az elkövetők között. Ellenben a gyerekeket csak egy kérdés foglalkoztatta; hogy a darabban szereplő fiú és lány vajon együtt járnak-e a valóságban.
MN: Londonban a „12 éven aluliaknak nem ajánlott” korhatárt kapta a darab, míg Belgiumban 9 évtől felfelé bárki megnézhette. Miért ez a különbség?
CW: A darab egy pontján az iskolás lány leveszi a ruháját, alsóneműre vetkőzik. A 9–12 éves gyerekek számára a szexualitás gyakorlatilag nem létezik, számukra ebben a jelenetben valami rémálomszerű dolog történik; mindenkinek volt ilyen rémálma, nekem is, hogy beérsz az iskolába, és rájössz, hogy nem vagy felöltözve, hogy pizsamában vagy, vagy az alsóneműdben. Egy 12–14 éves gyerek viszont már másképp reagál egy ruhalevételre, volt ilyen közönségünk, és ott gyakori volt az olyan bekiabálás, hogy: hú, sztriptíz! A belga és holland gyerekek elég szókimondók. Angliában talán túlságosan is védve vannak a gyerekek, de nem csak ők, a felnőttek is. Még a szállodai meleg vizes csapra is ki van írva, hogy csak óvatosan, meleg víz. Londonban 20-szor ment a darab, Edinburgh-ban 25-ször, az összesen 45. Több ezren jöttek el megnézni, de szinte mind felnőttek voltak. Jó, ha összesen 25 gyerek volt. Nem akarták elhozni őket. Persze a darab a felnőtteknek is szól, végül is ki vagyok én, hogy megmondjam, ki jöjjön el. Nem fogok senkit sem kényszeríteni. Mindenesetre Belgiumban a közönség fele gyerek. Érdekes lesz látni, hogy Japánban például – ahol szintén hamarosan bemutatják a darabot – gyerek- vagy felnőttközönségnek szánják-e.
MN: Molenbeek az idei magyar választási kampányban is feltűnt. A kormánypárt EP-képviselője a hazai migránsellenes propaganda részeként riogatta a magyar választókat a dzsihádisták európai fővárosának nevezett városrésszel. Rendkívül lehangoló képet festett.
CW: Nézze, a párizsi és a brüsszeli terrortámadások elkövetői közül vagy nyolcan Molenbeekből jöttek. Valamennyien a házam 200 méteres körzetében éltek. Persze, ha az én kezembe nyomnának egy kamerát, én Molenbeek több arcát is meg tudnám mutatni. Ez egy kifejezetten kellemes, lakható környék, sok művész él itt, azon kevés helyek egyike Brüsszelben, ahol a művészek még megengedhetik maguknak, hogy lakást vegyenek. De persze megjelentünk mi is, a dzsentrifikációs seggfejek; míg az itt lakó nagycsaládok többsége kis lakásokban húzza meg magát öt gyerekkel, jövünk mi, a kétgyerekesek, és egy teljes házat veszünk magunknak. Ezt teszi a dzsentrifikáció. Mindent összevéve Molenbeek az egyik legkellemesebb brüsszeli lakóhely. Amellett, hogy igen, az európai terrorizmus fellegvára is itt alakult ki. Az önök politikusa gond nélkül beleilleszthette a maga narratívájába, de Budapesttel aligha lehet Molenbeeket összekötni, egészen más a társadalmi berendezkedés itt és ott. Persze a félelemkeltés mindig működik.
MN: Színészből lett drámaíró. Ez afféle B terv volt arra az esetre, ha a korral megritkulnának a szerepek?
CW: Ötven felett valóban megritkulnak a jó női szerepek, sok nő már 34 fölött elhagyja a pályát, 42 felett pedig sok férfi is. Talán a tudatalattimban mocorgott valami ilyesmi, de inkább másról volt szó. Amikor a pályámat kezdtem, színházi kollektívákban dolgoztunk, ez akkoriban nagyon divatos volt. Mindenki mindent csinált, darabokat írtunk, könyveket adaptáltunk színpadra, Agota Kristof A nagy füzetét is színre vittük, turnéztunk is vele rendesen. Hollandiában és Belgiumban a legtöbb színész ír. Nem tudom, hogy van ez Magyarországon, de nálunk a színészek írnak, vagy őrült módon rengeteget olvasnak. Azért emlékszem arra is, hogy amikor kikerültem a színiiskolából, figyelmeztettem magamat, hogy ne bízzak mindent a színészetre. Persze most kapós vagyok, gondoltam, de ez nem tart örökké. Ez is benne volt, de nem ez volt a fő motiváció, hanem maga az írás. Két éve írtam egy regényt is.
MN: Gondolom, azért a színészi pályának nem mondott búcsút.
CW: Dehogy mondtam. A tévé és a film arra például nagyon jó, hogy kifizessem belőle a lakáshitelt. Persze azért itt is akadnak olykor minőségi munkák.
MN: A könyve jelentős mértékben hozzájárult a lakáshitel visszafizetéséhez?
CW: Ha kiadnák külföldön, az csak jót tenne a lakáshitelnek. De nem, az írásból nem lehet megélni, azt mi mind kedvtelésből csináljuk. Hány olyan magyar írót ismer, aki megél az írásból? Na, ugye! Olvastam egy cikket, abban az szerepelt, hogy Belgiumban öt olyan író van, aki megél belőle.
MN: A Mi és Ők sikere azért, remélem, jótékonyan hatott a lakáshitelre.
CW: Nem panaszkodom, de e tekintetben a tévés melónak nincsen párja. Elég akár egy nap is. Pénzben ennek semmi sem ér a nyomába.
