rés a présen

„Fejest ugrottam”

  • rés a présen
  • Artner Sisso
  • 2024. szeptember 4.

Színház

Tóth András színész, rendező

rés a présen: Minek, illetve kinek a hatására kezdtél el színészettel foglalkozni?

Tóth András: Tiniként kezdtem színjátszózni Győrben, az akkori Gracia Színjátszó Körben, ahol rajtam kívül csak lányok voltak. Az első előadásunk a Macbeth volt Tóth Szilvia drámatanárunkkal, és ez már inspiráló munka volt. Az alkotói lelkesedés és a fanatikus hozzáállás a mai napig tart. 17 éves voltam, amikor édesapám, aki görögkatolikus pap, megkérdezte, hogy nem akarnék-e pap lenni. Mondtam neki, hogy ugyanazt fogom csinálni, mint ő, csak egy másik templomban. Azt fogom hirdetni szívvel, lélekkel, amiben hiszek. Aztán elsőre felvettek a Marton–Hegedűs–Forgách-osztályba az SZFE-re. Amikor mi kezdtük, még csak az alkotás számított, próbálhattunk hajnalig, ha akartunk. Aztán elkezdődött az agyrém, a spórolás, a szénszünet, a korlátozások. Kemény volt, de jó is, mert már fiatalon kipróbáltuk a határainkat, és ez felkészített a szakmára. Miskolcon voltam gyakorlaton, aztán három évig játszottam a Vígszínházban úgy, hogy nem voltam tag. Presser Gábor látta egy vizsgaelőadásunkat és felhívott, amikor a Padlást újították fel, hogy el tudna képzelni Lámpás szerepére, később pedig A Pál utcai fiúkba is hívtak, Kolnai szerepét kaptam. Még nem voltam tag, de már benne voltam vagy tíz előadásban, aztán leszerződtem, és még négy évig ott voltam.

rap: Miért lettél független?

TA: Rudolf Péter már nem tudott lehetőséget adni a Vígben, kispadon ülni meg nem szerettem volna. Inkább fejest ugrottam a független létbe. Senkinek nem volt könnyű a járvány után, de nekem szerencsém volt, hogy a sikeres előadásokat megtarthattam, és nem egy szál gatyában eresztettek szélnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.