Hajduk Károly: Vannak szélmalomharcaink, és nem is csak a közéletben

A Jászai Mari-díjas színésszel legutóbbi előadása, az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt kapcsán beszélgettünk modern kori szélmalomharcainkról, a gamingről, színészbotrányokról, s arról, hogy a tekintélyelvűség divatja leáldozóban van.

Magyar Narancs: Milyen a modern kori Don Quijote szélmalomharca?

Hajduk Károly: Don Quijotét mindenki ismeri, de a klasszikus irodalom elmélyült kedvelőin kívül általában annyit tudnak róla, hogy van egy csávó, aki mindenféle nemlétezőt elképzel, van egy szolgája, meg akar menteni egy nőt, és lovagként viselkedik egy olyan korban, amikor nincsenek lovagok. Kovács D. Dánielnek, a rendezőnek régóta mániája, hogy a gamer szubkultúrával is foglalkozni kellene színpadon. Így találkozott a két téma. Az nem kérdéses, hogy vannak szélmalomharcaink, és nem is csak a közéletben. Vannak magánéleti szélmalomharcaink is, nemcsak itthon, ezek a társadalomban élő emberek egyetemes kérdései. Mi van azokkal, akik szeretnének tenni valamit egy általuk fontosnak tartott ügyért, de folyamatosan cinizmusba ütköznek, vagy nem tudják átverekedni magukat az általános apátián? Hogyan lehet egyedül, hétköznapi emberként társadalmi problémákat megoldani?

MN: Vívtál magad is szélmalomharcot?

HK: A kultúrával foglalkozni, és ezen belül is független színházat csinálni, eleve és egyértelműen szélmalomharc. Húsz éve vagyok a pályán, és a kőszínházi munkák mellett a független színházcsinálás folyamatosan jelen volt a szakmai életemben. Ez alatt a húsz év alatt végig kellett néznünk, hogy egy burjánzó, független, underground színházi kultúrában évről évre egyre kevésbé lehet létezni, és hogy immár nem a bevált sémák mentén kell megközelítenünk színházi, kulturális és egyéb kérdéseket.

MN: Mit lehet tenni?

HK: Fontosak a megszólalások, a hangok, amelyek kiállnak valamiért, de azt látom, hogy egy ember lényegében nem tud mit tenni. Ha közéleti szereplő vagy, minden megnyilvánulásod – akár van igazságtartalma, akár nincsen – kis túlzással bulvárhír lesz csupán. Egy hétig, két hétig forog a közbeszédben, attól függően, hogy mennyire botrányszagú. Mindenki elcsámcsog rajta a maga módján, de igazából semmilyen hatása nincs. Úgy érzékelem, hogy a sajtó elveszi az élét minden ilyen kiállásnak, de ez nemcsak a sajtó hibája. Olyan információs dömpingben élünk, hogy annak átgondolására sem volt időnk, hogy mi a különbség vélemények és tények között. Már az egy kiállás, hogy azt a színházat kell csinálnunk, amelyben hiszünk. A pofázás elvész a zajban.

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Térjünk vissza azokra a szélmalomharcokra, amelyeket az [ESCAPE] felvet.

HK: A digitális kultúra, és ezen belül a gam­ing hatalmas téma, és generációsan is vízválasztó. Miért ülünk annyit a gép előtt? Mi van egy adott játékban, ami olyan sok embert beszippant? Az eszképizmus létező fogalom, az adott társadalomból való kiszállást, kilépést jelenti. Hogyan menekülünk a hétköznapi problémák elől? Milyen lehetőségeid vannak negyven és ötven között, amikor már egészen máshol kellene tartanod, mint ahol tartasz? Ráadásul már nem is egy olyan generáció van, amelynek tagjai a digitalizált világba születtek bele. Kérdés, hogy ők hogyan nőnek fel.

MN: Mihez kezdesz, ha no exit állapotban vagy?

HK: Ha úgy igazán bajom van, akkor megiszom két sört és három whiskyt, és igyekszem kikapcsolni magam. Ősi, elavult és káros módszer. Nem vagyok rá büszke. Az alkohol a legbevettebb szokás az egész világon, de főleg Kelet-Európában. Akkor már inkább a gaming.

MN: Tavaly óta az Örkény Színház tagja vagy, de játszottál a Szputnyikban és a Narratívában, a Vígszínházban és a Katonában. Magad döntöttél, vagy helyzet szülte kényszerűségek vezettek?

HK: Egy alkalmat leszámítva nem én döntöttem. Mindig párhuzamosan futottak a független és a kőszínházi munkáim. Csak strukturálisan tudok különbséget tenni a kettő között, lényegileg nem. Máshogy lehet dolgozni egy független csapatban vagy projektben, mint a kőszínházi struktúrában, de mindkét közegben ugyanúgy születhetnek nagyon rossz és zseniális dolgok. Komoly szakmai beszélgetéseket kellene folytatni arról, hogy valójában hogyan működnek ezek a rendszerek, például miért kell egyáltalán becsempészni a másikba a függetleneket, és miért a struktúrából kell feltételeket biztosítani a számukra.

MN: Sokan mondják, hogy a kőszínházi struktúrába jobban bele lehet fásulni.

HK: Mind a kettőnek van mit tanulnia a másiktól. Pályakezdőként nagyon jó helyzetbe kerültem a Katonában, sokat játszottam, jókat, nagyokat. Ezek pont azok az évek voltak, amikor megjelent a gondolat, hogy egy színésznek ne arról szóljon a pályája, hogy leszerződik egy színházba, és onnan megy majd nyugdíjba. Egy alkotó embernek, ahogy mindenkinek, szüksége van arra, hogy friss levegőt vegyen. Ebben a szakmában az idegrendszerünkkel, az agyunkkal, a fizikumunkkal, az egész szervezetünkkel dolgozunk. A színházcsinálás extrém sport. A színházi létezés sajátosságai közé tartozik, hogy egyszer csak kifullad az ember, egy csapat, ez törvényszerű. Inkább csoportdinamikai vagy társulatdinamikai kérdés. Egyszóval fásultság ellen elég jó módszernek tartom a mozgást, a váltást.

MN: A Vígszínházba hogyan kerültél?

HK: A Szputnyik akkor szűnt meg, amikor a Vígben dolgoztunk koprodukciós felállásban. Eszenyi Enikő és Marton László hívtak, hogy menjek, és sokan mondták a társulatban is, bár nem gondoltam volna, hogy én valaha tag leszek a Vígszínházban.

MN: Miért nem?

HK: Az SZFE előtt a Bárka Színházban voltam három évet, ami új kezdeményezésként tele volt olyan emberekkel, akik épp a kőszínházi struktúrát hagyták ott. A Víg ehhez képest az 1200 fős nézőterével egy polgári jellegű népszínház. Abban az évben Kovács D. Danit és Király Danit is hívták, és akkor úgy voltam vele, hogy ez egy olyan színpad, amelyet meg kell nézni szakmailag is. Az első három év után azt éreztem, hogy sokáig ott leszek. Aztán jó páran, akik fontosak voltak nekem, elszerződtek, és a negyedik év után úgy döntöttem, hogy nekem is váltanom kell. Akkoriban már sokat beszélgettünk Kovács D. Danival, Pass Andival és Hegymegi Mátéval arról, hogy ha már egy generáció vagyunk, és már egyikünk sem pályakezdő, kezdjük el tolni a saját dolgainkat. Ez lett a Narratíva.

MN: A budapesti színházak élén sokan húsz-harminc évig voltak igazgatók, nem lehet, hogy ez is az akadálya annak, hogy egy kőszínházon belül változás legyen?

HK: Fontos kérdés, hogy miért kell egy színház élén bebetonozódnia egy vezetőnek, és elképzelhető, hogy ez hatással van az elfásulásra is. Van olyan alkatú színész, aki nem akar mozdulni, neki jó így; és van olyan, aki szeret pufogni, aztán bemegy, és remekül megcsinálja a dolgát. Ez a határ egyénenként is változik. Minden valamirevaló igazgató és rendező küzdelmei közé tartozik, a munkája részének kellene lennie, hogy hogyan lehet egy társulatra úgy odafigyelni, hogy ne legyen kiégés, túlterheltség, betegség. Persze be lehetne vezetni, hogy kétszer négy év a maximum, vagy kétszer öt, és utána a vezető megy egy következő helyre, és akár a színészeit is vihetné magával, ahogy például Németországban. Nálunk inkább a kelet-európai színházi felfogás van érvényben, konkrétan az orosz színházi hagyományok. Ezekről nemcsak szakmán belül, hanem kulturális döntéshozó helyzetben, komoly szakmai emberekkel egyeztetve kellene beszélgetni. Most haza fogok beszélni, de mélyen egyetértek Mácsai Pálék döntésével, hogy ne művész-igazgatója legyen a színháznak, hanem egy színházat jól ismerő intendáns, akinek nem arra megy el az energiája, hogy rendez és játszik is az igazgatás mellett.

MN: Sosem gondoltál arra, hogy taníts? A Jurányiban indul Bodó Viktorék színész osztálya. Nem hívtak?

HK: Amikor átmentem a Szputnyikba, megkeresett egykori tanárom, Méhes László, hogy menjek mellé segédtanárnak, ő akkor kezdett volna egy osztállyal Kaposváron. Több oka volt, hogy ez meghiúsult, de utólag visszanézve, nem is lett volna jó, mert még fiatal voltam a tanításhoz. A Covid előtt az Operettszínháznak volt egy oktatási kezdeményezése, oda is hívtak prózai színészetet tanítani. Csak egy kurzust vállaltam volna, épp a tanári gyakorlat hiánya miatt, de akkor már volt elképzelésem arról, mi az, amit felelősen, biztonsággal át tudnék adni. Viszont jött a Kerényi-botrány, és abból sem lett semmi. Arról nem volt szó, hogy Bodó Viktor hívna, hiszen ha végigolvasod a névsorát, mindenkinek komoly tapasztalata van már a tanítás terén. Egy szakmai alapon válogatott, kikezdhetetlen névsor. Fel sem merült bennem, hogy ebben helyem lehetne.

MN: Mit gondolsz az olyan színházi botrányokról, mint az Eszenyi-ügy, a Marton-ügy, a Gothár-ügy?

HK: Témánál vagyunk. A pályám során velem még hangosan sem beszélt soha senki, ezért teljesen máshogy látok néhány dolgot. Mélységesen hiszek abban, hogy lehet hangos szó és erőszak nélkül is színházat csinálni. Számtalan olyan próbafolyamatot éltem meg, amikor kőkemény előadást csináltunk, jól is sikerült, mégsem hangzott el egy hangos szó sem. Épp elég egy próbafolyamatban annyi konfliktus, amennyi a munkából fakad. Amikor az én generációm kezdte a pályát, még sokkal inkább a tekintélyelvű színházcsinálás volt divatban. Ha úgy szocializálódsz rendezőként, hogy vannak dolgok, amiket megtehetsz, mert így tanultad, és ha mondjuk azt tanultad és azt láttad működni, hogy valakinek be kell szólni ahhoz, hogy jól teljesítsen színészként, akkor beszólsz. Ez szerintem hülyeség, de nagyon leegyszerűsítve, ez egyfajta színházi szocializációból fakad. Rendezők és színészek generációi nőttek bele. Aztán egyszer csak nagyot és gyorsan változott a színházi és társadalmi közeg, pont ezeknek a botrányoknak a hatására is, de nehéz egyszerűen elhajítani mindezt, és azt mondani, hogy mostantól kezdve máshogy működöm. A fiatal színészgeneráció már elég tisztán kommunikálja, hogyha valami nem jó neki. És szerencsére a fiatalabb rendezők is máshogy működnek. Ettől függetlenül protokoll kell, és nagyon oda kell figyelni. Az oktatáson is múlik, hogy ki tudja valaki mondani, ezt így nem szeretném, mert nem a szerepet, a helyzetet játszanám, hanem a primer félelmemet vagy szégyenemet. A máshogy szocializálódott rendező erre azt mondja, tudom, hogy nem hisztizel, tudom, hogy nem megkerülni akarod a feladatot, kitaláljuk. Ha valakinek lelki fájdalmat okozol vagy olyan fizikai helyzetbe hozod, ami számára traumatikus, az minden esetben elítélendő. Gothárt, Martont, Eszenyit nem menteném fel azzal, hogy másban szocializálódtak, de tény, hogy így volt, és ennek el kell múlnia.

MN: Ezek az esetek nem, vagy nem csak a szocializációról szólnak.

HK: Ennek az a gyökere, hogy „megtehetem”. Színtiszta visszaélés a hatalommal. Ha egy színész vagy színésznő azt szokta meg fiatalon, hogy bántják azért, hogy jól teljesítsen és aztán jól is teljesített, akkor vagy tönkremegy, vagy beleedződik ezekbe a helyzetekbe, és később már nem is tud máshogy dolgozni, csak konfliktusban és feszültségben, és rossz esetben ezt fogja továbbadni a következő generációknak. Hallottam komoly, idősebb kollégától, hogy ő csak úgy tud igazán jól próbálni, ha feszkó van, és ezért sokszor már reflexszerűen generálja magának vagy maga körül. Egy rendező, aki azt tanulta és azt látta maga körül, hogy a pozíciója miatt előjogokkal rendelkezik, többet megtehet, mint mások, szintén így fog viselkedni. És akkor arról még nem is esett szó, hogy ezeken túl ki milyen személyiség. És persze még nagyobb a baj, ha valaki még intézményvezető is. Szóval ezeknek a dolgoknak változniuk kellene, de ez a beszélgetés is csak még egy zaj lesz a hangzavarban, hiszen közben a Nemzeti Színházban történt baleset kapcsán ugyanezt a jelenséget vélem látni, csak más hozzávalókkal.