Cirkusz

XY: Le Grand C

  • Sisso
  • 2014. február 9.

Színház

Hogy lehet az, anya, hogy ilyen késő este ennyire jó kondiban vannak? - kérdezi tőlem a gyerek, és szájtátva nézi tovább a színpadon épülő embertornyokat a francia újcirkusz előadásán.

Belegondolok, hogy valóban, a cirkusz egyik fő vonzereje, hogy míg mi, nézők már túl vagyunk a vacsorán, és kényelmes bársonyszékeinkből próbáljuk befogadni az attrakciót, addig a szereplők bemelegített izmokkal, keményen koncentrálva, önsanyargató, legalábbis önveszélyes műsorszámokat adnak elő. Eddig a hagyományos cirkusz, de itt épül még az akrobata technikára egy színházi dramaturgia, valami eszelős hangulat. Mintha egy hömpölygő tömegben volnánk, valóságos kisváros vagy egy főtér elevenedik meg a 17 akrobatának köszönhetően, mindenféle díszlet nélkül. Sétálnak, rohannak, ismerkednek, kommunikálnak, szemlélik egymást és a világot, és amikor találkoznak a színpadi térben, mindig épül belőlük egy élő gúla. Vagy repül egy piros szoknyás francia lány egyik fiú kezéből vagy nyakából a másikéba. Lazán, kecsesen, megtoldva egy-egy tréfával, kikacsintással, mintha csak egy némafilmet néznénk, amelyre szívszorító vagy épp felszabadító sanzonokat tangóharmonikázik egy utcazenész. Ahogy épül az embervár, ritmusra omlik is lefelé, biztosításnak ott van a többiek segítő keze.

Jaj, ez most olyan kép, mintha az Eiffel-torony előtti parkban beindultak volna a szökőkutak - lelkesedik a gyerek, mire ránk szól egy felnőtt, hogy ne zavarjuk a műélvezetben, és önfeledten túrni kezd a táskájában a zörgő celofánok között. Vinnyogunk. Nem sokszor vagyunk a nézőtéren ilyen megátalkodott gyerekek. Pedig igényünk volna rá.

Trafó, január 3.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.