Belegondolok, hogy valóban, a cirkusz egyik fő vonzereje, hogy míg mi, nézők már túl vagyunk a vacsorán, és kényelmes bársonyszékeinkből próbáljuk befogadni az attrakciót, addig a szereplők bemelegített izmokkal, keményen koncentrálva, önsanyargató, legalábbis önveszélyes műsorszámokat adnak elő. Eddig a hagyományos cirkusz, de itt épül még az akrobata technikára egy színházi dramaturgia, valami eszelős hangulat. Mintha egy hömpölygő tömegben volnánk, valóságos kisváros vagy egy főtér elevenedik meg a 17 akrobatának köszönhetően, mindenféle díszlet nélkül. Sétálnak, rohannak, ismerkednek, kommunikálnak, szemlélik egymást és a világot, és amikor találkoznak a színpadi térben, mindig épül belőlük egy élő gúla. Vagy repül egy piros szoknyás francia lány egyik fiú kezéből vagy nyakából a másikéba. Lazán, kecsesen, megtoldva egy-egy tréfával, kikacsintással, mintha csak egy némafilmet néznénk, amelyre szívszorító vagy épp felszabadító sanzonokat tangóharmonikázik egy utcazenész. Ahogy épül az embervár, ritmusra omlik is lefelé, biztosításnak ott van a többiek segítő keze.
Jaj, ez most olyan kép, mintha az Eiffel-torony előtti parkban beindultak volna a szökőkutak - lelkesedik a gyerek, mire ránk szól egy felnőtt, hogy ne zavarjuk a műélvezetben, és önfeledten túrni kezd a táskájában a zörgő celofánok között. Vinnyogunk. Nem sokszor vagyunk a nézőtéren ilyen megátalkodott gyerekek. Pedig igényünk volna rá.
Trafó, január 3.
