Színház

Féllábú óriás

John Murrell: Az isteni Sarah

Színház

Walt Whitman, Isadora Duncan, Friedrich Nietzsche, Eleonora Duse, Ralph Waldo Emerson - ha feltennénk a kérdést, hogy mi is a közös az említett 19. és kora 20. századi nagyságokban, úgy lehet, kevesen vágnák ki azonmód a helyes választ: a kortárs kanadai színműíró, John Murrell mindnyájuknak szentelt már darabot pályafutása során.

A derék szerző ugyanis az elvből keveset kockáztató bulváriparosok közé tartozik, s előszeretettel választ főalakul híres múltbéli alakot vagy direkte óriást, hogy a közönség így jószerint bemondásra jelentőséget tulajdonítson a színpadon mozgó személyeknek, s hogy egyszersmind jelentősen megkönnyítse önmaga számára a jellemzés és a történetmesélés munkáját. Murrell talán legsikeresebb műve, a Sarah Bernhardt emlékezetére felhúzott Memoir is így készült, s a művelt nézők világszerte készségesen mozgósították előzetes tudásukat, s indították be pavlovi reflexeiket. Vagyis ha a dráma a francia színháztörténet szent szörnyetegéről, a jobb lába amputálását követően is viharosan ünnepelt díváról szól, akkor a sztorinak nyilvánvalóan súlya és tétje van, s a színpadon okvetlenül nagy színésznőt láthatunk.

A kétszereplős színmű, amelyben az idős színházi királynő a titkárával és mindenesével apránként vissza-visszajátssza életének kitüntetett pillanatait, Psota Irén és Sinkovits Imre nyolcvanas évekbeli szériáját követően most Vári Évával és Gálffi Lászlóval köszönt be újólag Pestre. Egyelőre félkész állapotban és nagyjából érdemi rendezés nélkül, ami csak feltűnőbbé teszi az alig százperces, ám mégis végtelenül hosszúnak bizonyuló előadás alapproblémáját: magát a darabot, amely úgy van, hogy nincs. Merthogy szerencsésebb csillagállás esetén ez némi jóindulattal észrevétlen maradhatna, de ha Vári Éva pillanatnyilag még inkább csak fel-, mint elmondja a szövegét, s ha Hargitai Iván rendező a szituációs játékok sorában magára hagyja színészeit, s működését a darab legfárasztóbb vonulatára, Sarah és a Nap mélyen szimbolikus összeköttetésére korlátozza (s teszi ezt ráadásul az előadás kínosnál is kínosabb látványvilágára támaszkodva), akkor nincsen hová félrenéznie az amúgy oly jámbor publikumnak. A kritikus is erősen restelkedik magában, hogy így csupán sejtések közlésére korlátozhatja beszámolóját, mely sejtések közül a legelső ez: Vári Évához egyszerűen nem illik a címszerep. A kiváló színésznő ugyanis jelenleg kevesebb emberi színt tud kijátszani, mint amennyi egy ilyen szerep életre árnyalásához elegendő lehetne, s az érdes-rekedt orgánumra rácáfoló rokonszenves elegancia, az úrinői tartás hitele önmagában nem kínálhat átütő színházi élményt. Mindössze sejtés az is, hogy a nagyszerű Gálffi László előrébb tart a maga szerepével, s hogy jobb esetben határozottan kedvét lelhetné a titkár Pitou slemil játékaiban éppúgy, mint az úrnő életepizódjainak változatos szerepeiben (anyaszörnytől az apácán át Oscar Wilde-ig). Minderről csupán sejtésünk lehet, s az bizony kevés, hiszen a színház végtére mégsem épülhet bemondásokra.

Belvárosi Színház, március 28.

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.