Színház

Féllábú óriás

John Murrell: Az isteni Sarah

Színház

Walt Whitman, Isadora Duncan, Friedrich Nietzsche, Eleonora Duse, Ralph Waldo Emerson - ha feltennénk a kérdést, hogy mi is a közös az említett 19. és kora 20. századi nagyságokban, úgy lehet, kevesen vágnák ki azonmód a helyes választ: a kortárs kanadai színműíró, John Murrell mindnyájuknak szentelt már darabot pályafutása során.

A derék szerző ugyanis az elvből keveset kockáztató bulváriparosok közé tartozik, s előszeretettel választ főalakul híres múltbéli alakot vagy direkte óriást, hogy a közönség így jószerint bemondásra jelentőséget tulajdonítson a színpadon mozgó személyeknek, s hogy egyszersmind jelentősen megkönnyítse önmaga számára a jellemzés és a történetmesélés munkáját. Murrell talán legsikeresebb műve, a Sarah Bernhardt emlékezetére felhúzott Memoir is így készült, s a művelt nézők világszerte készségesen mozgósították előzetes tudásukat, s indították be pavlovi reflexeiket. Vagyis ha a dráma a francia színháztörténet szent szörnyetegéről, a jobb lába amputálását követően is viharosan ünnepelt díváról szól, akkor a sztorinak nyilvánvalóan súlya és tétje van, s a színpadon okvetlenül nagy színésznőt láthatunk.

A kétszereplős színmű, amelyben az idős színházi királynő a titkárával és mindenesével apránként vissza-visszajátssza életének kitüntetett pillanatait, Psota Irén és Sinkovits Imre nyolcvanas évekbeli szériáját követően most Vári Évával és Gálffi Lászlóval köszönt be újólag Pestre. Egyelőre félkész állapotban és nagyjából érdemi rendezés nélkül, ami csak feltűnőbbé teszi az alig százperces, ám mégis végtelenül hosszúnak bizonyuló előadás alapproblémáját: magát a darabot, amely úgy van, hogy nincs. Merthogy szerencsésebb csillagállás esetén ez némi jóindulattal észrevétlen maradhatna, de ha Vári Éva pillanatnyilag még inkább csak fel-, mint elmondja a szövegét, s ha Hargitai Iván rendező a szituációs játékok sorában magára hagyja színészeit, s működését a darab legfárasztóbb vonulatára, Sarah és a Nap mélyen szimbolikus összeköttetésére korlátozza (s teszi ezt ráadásul az előadás kínosnál is kínosabb látványvilágára támaszkodva), akkor nincsen hová félrenéznie az amúgy oly jámbor publikumnak. A kritikus is erősen restelkedik magában, hogy így csupán sejtések közlésére korlátozhatja beszámolóját, mely sejtések közül a legelső ez: Vári Évához egyszerűen nem illik a címszerep. A kiváló színésznő ugyanis jelenleg kevesebb emberi színt tud kijátszani, mint amennyi egy ilyen szerep életre árnyalásához elegendő lehetne, s az érdes-rekedt orgánumra rácáfoló rokonszenves elegancia, az úrinői tartás hitele önmagában nem kínálhat átütő színházi élményt. Mindössze sejtés az is, hogy a nagyszerű Gálffi László előrébb tart a maga szerepével, s hogy jobb esetben határozottan kedvét lelhetné a titkár Pitou slemil játékaiban éppúgy, mint az úrnő életepizódjainak változatos szerepeiben (anyaszörnytől az apácán át Oscar Wilde-ig). Minderről csupán sejtésünk lehet, s az bizony kevés, hiszen a színház végtére mégsem épülhet bemondásokra.

Belvárosi Színház, március 28.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.