Színház

Féllábú óriás

John Murrell: Az isteni Sarah

Színház

Walt Whitman, Isadora Duncan, Friedrich Nietzsche, Eleonora Duse, Ralph Waldo Emerson - ha feltennénk a kérdést, hogy mi is a közös az említett 19. és kora 20. századi nagyságokban, úgy lehet, kevesen vágnák ki azonmód a helyes választ: a kortárs kanadai színműíró, John Murrell mindnyájuknak szentelt már darabot pályafutása során.

A derék szerző ugyanis az elvből keveset kockáztató bulváriparosok közé tartozik, s előszeretettel választ főalakul híres múltbéli alakot vagy direkte óriást, hogy a közönség így jószerint bemondásra jelentőséget tulajdonítson a színpadon mozgó személyeknek, s hogy egyszersmind jelentősen megkönnyítse önmaga számára a jellemzés és a történetmesélés munkáját. Murrell talán legsikeresebb műve, a Sarah Bernhardt emlékezetére felhúzott Memoir is így készült, s a művelt nézők világszerte készségesen mozgósították előzetes tudásukat, s indították be pavlovi reflexeiket. Vagyis ha a dráma a francia színháztörténet szent szörnyetegéről, a jobb lába amputálását követően is viharosan ünnepelt díváról szól, akkor a sztorinak nyilvánvalóan súlya és tétje van, s a színpadon okvetlenül nagy színésznőt láthatunk.

A kétszereplős színmű, amelyben az idős színházi királynő a titkárával és mindenesével apránként vissza-visszajátssza életének kitüntetett pillanatait, Psota Irén és Sinkovits Imre nyolcvanas évekbeli szériáját követően most Vári Évával és Gálffi Lászlóval köszönt be újólag Pestre. Egyelőre félkész állapotban és nagyjából érdemi rendezés nélkül, ami csak feltűnőbbé teszi az alig százperces, ám mégis végtelenül hosszúnak bizonyuló előadás alapproblémáját: magát a darabot, amely úgy van, hogy nincs. Merthogy szerencsésebb csillagállás esetén ez némi jóindulattal észrevétlen maradhatna, de ha Vári Éva pillanatnyilag még inkább csak fel-, mint elmondja a szövegét, s ha Hargitai Iván rendező a szituációs játékok sorában magára hagyja színészeit, s működését a darab legfárasztóbb vonulatára, Sarah és a Nap mélyen szimbolikus összeköttetésére korlátozza (s teszi ezt ráadásul az előadás kínosnál is kínosabb látványvilágára támaszkodva), akkor nincsen hová félrenéznie az amúgy oly jámbor publikumnak. A kritikus is erősen restelkedik magában, hogy így csupán sejtések közlésére korlátozhatja beszámolóját, mely sejtések közül a legelső ez: Vári Évához egyszerűen nem illik a címszerep. A kiváló színésznő ugyanis jelenleg kevesebb emberi színt tud kijátszani, mint amennyi egy ilyen szerep életre árnyalásához elegendő lehetne, s az érdes-rekedt orgánumra rácáfoló rokonszenves elegancia, az úrinői tartás hitele önmagában nem kínálhat átütő színházi élményt. Mindössze sejtés az is, hogy a nagyszerű Gálffi László előrébb tart a maga szerepével, s hogy jobb esetben határozottan kedvét lelhetné a titkár Pitou slemil játékaiban éppúgy, mint az úrnő életepizódjainak változatos szerepeiben (anyaszörnytől az apácán át Oscar Wilde-ig). Minderről csupán sejtésünk lehet, s az bizony kevés, hiszen a színház végtére mégsem épülhet bemondásokra.

Belvárosi Színház, március 28.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."