Színház

Féllábú óriás

John Murrell: Az isteni Sarah

Színház

Walt Whitman, Isadora Duncan, Friedrich Nietzsche, Eleonora Duse, Ralph Waldo Emerson - ha feltennénk a kérdést, hogy mi is a közös az említett 19. és kora 20. századi nagyságokban, úgy lehet, kevesen vágnák ki azonmód a helyes választ: a kortárs kanadai színműíró, John Murrell mindnyájuknak szentelt már darabot pályafutása során.

A derék szerző ugyanis az elvből keveset kockáztató bulváriparosok közé tartozik, s előszeretettel választ főalakul híres múltbéli alakot vagy direkte óriást, hogy a közönség így jószerint bemondásra jelentőséget tulajdonítson a színpadon mozgó személyeknek, s hogy egyszersmind jelentősen megkönnyítse önmaga számára a jellemzés és a történetmesélés munkáját. Murrell talán legsikeresebb műve, a Sarah Bernhardt emlékezetére felhúzott Memoir is így készült, s a művelt nézők világszerte készségesen mozgósították előzetes tudásukat, s indították be pavlovi reflexeiket. Vagyis ha a dráma a francia színháztörténet szent szörnyetegéről, a jobb lába amputálását követően is viharosan ünnepelt díváról szól, akkor a sztorinak nyilvánvalóan súlya és tétje van, s a színpadon okvetlenül nagy színésznőt láthatunk.

A kétszereplős színmű, amelyben az idős színházi királynő a titkárával és mindenesével apránként vissza-visszajátssza életének kitüntetett pillanatait, Psota Irén és Sinkovits Imre nyolcvanas évekbeli szériáját követően most Vári Évával és Gálffi Lászlóval köszönt be újólag Pestre. Egyelőre félkész állapotban és nagyjából érdemi rendezés nélkül, ami csak feltűnőbbé teszi az alig százperces, ám mégis végtelenül hosszúnak bizonyuló előadás alapproblémáját: magát a darabot, amely úgy van, hogy nincs. Merthogy szerencsésebb csillagállás esetén ez némi jóindulattal észrevétlen maradhatna, de ha Vári Éva pillanatnyilag még inkább csak fel-, mint elmondja a szövegét, s ha Hargitai Iván rendező a szituációs játékok sorában magára hagyja színészeit, s működését a darab legfárasztóbb vonulatára, Sarah és a Nap mélyen szimbolikus összeköttetésére korlátozza (s teszi ezt ráadásul az előadás kínosnál is kínosabb látványvilágára támaszkodva), akkor nincsen hová félrenéznie az amúgy oly jámbor publikumnak. A kritikus is erősen restelkedik magában, hogy így csupán sejtések közlésére korlátozhatja beszámolóját, mely sejtések közül a legelső ez: Vári Évához egyszerűen nem illik a címszerep. A kiváló színésznő ugyanis jelenleg kevesebb emberi színt tud kijátszani, mint amennyi egy ilyen szerep életre árnyalásához elegendő lehetne, s az érdes-rekedt orgánumra rácáfoló rokonszenves elegancia, az úrinői tartás hitele önmagában nem kínálhat átütő színházi élményt. Mindössze sejtés az is, hogy a nagyszerű Gálffi László előrébb tart a maga szerepével, s hogy jobb esetben határozottan kedvét lelhetné a titkár Pitou slemil játékaiban éppúgy, mint az úrnő életepizódjainak változatos szerepeiben (anyaszörnytől az apácán át Oscar Wilde-ig). Minderről csupán sejtésünk lehet, s az bizony kevés, hiszen a színház végtére mégsem épülhet bemondásokra.

Belvárosi Színház, március 28.

Figyelmébe ajánljuk

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.