Színház

Féllábú óriás

John Murrell: Az isteni Sarah

Színház

Walt Whitman, Isadora Duncan, Friedrich Nietzsche, Eleonora Duse, Ralph Waldo Emerson - ha feltennénk a kérdést, hogy mi is a közös az említett 19. és kora 20. századi nagyságokban, úgy lehet, kevesen vágnák ki azonmód a helyes választ: a kortárs kanadai színműíró, John Murrell mindnyájuknak szentelt már darabot pályafutása során.

A derék szerző ugyanis az elvből keveset kockáztató bulváriparosok közé tartozik, s előszeretettel választ főalakul híres múltbéli alakot vagy direkte óriást, hogy a közönség így jószerint bemondásra jelentőséget tulajdonítson a színpadon mozgó személyeknek, s hogy egyszersmind jelentősen megkönnyítse önmaga számára a jellemzés és a történetmesélés munkáját. Murrell talán legsikeresebb műve, a Sarah Bernhardt emlékezetére felhúzott Memoir is így készült, s a művelt nézők világszerte készségesen mozgósították előzetes tudásukat, s indították be pavlovi reflexeiket. Vagyis ha a dráma a francia színháztörténet szent szörnyetegéről, a jobb lába amputálását követően is viharosan ünnepelt díváról szól, akkor a sztorinak nyilvánvalóan súlya és tétje van, s a színpadon okvetlenül nagy színésznőt láthatunk.

A kétszereplős színmű, amelyben az idős színházi királynő a titkárával és mindenesével apránként vissza-visszajátssza életének kitüntetett pillanatait, Psota Irén és Sinkovits Imre nyolcvanas évekbeli szériáját követően most Vári Évával és Gálffi Lászlóval köszönt be újólag Pestre. Egyelőre félkész állapotban és nagyjából érdemi rendezés nélkül, ami csak feltűnőbbé teszi az alig százperces, ám mégis végtelenül hosszúnak bizonyuló előadás alapproblémáját: magát a darabot, amely úgy van, hogy nincs. Merthogy szerencsésebb csillagállás esetén ez némi jóindulattal észrevétlen maradhatna, de ha Vári Éva pillanatnyilag még inkább csak fel-, mint elmondja a szövegét, s ha Hargitai Iván rendező a szituációs játékok sorában magára hagyja színészeit, s működését a darab legfárasztóbb vonulatára, Sarah és a Nap mélyen szimbolikus összeköttetésére korlátozza (s teszi ezt ráadásul az előadás kínosnál is kínosabb látványvilágára támaszkodva), akkor nincsen hová félrenéznie az amúgy oly jámbor publikumnak. A kritikus is erősen restelkedik magában, hogy így csupán sejtések közlésére korlátozhatja beszámolóját, mely sejtések közül a legelső ez: Vári Évához egyszerűen nem illik a címszerep. A kiváló színésznő ugyanis jelenleg kevesebb emberi színt tud kijátszani, mint amennyi egy ilyen szerep életre árnyalásához elegendő lehetne, s az érdes-rekedt orgánumra rácáfoló rokonszenves elegancia, az úrinői tartás hitele önmagában nem kínálhat átütő színházi élményt. Mindössze sejtés az is, hogy a nagyszerű Gálffi László előrébb tart a maga szerepével, s hogy jobb esetben határozottan kedvét lelhetné a titkár Pitou slemil játékaiban éppúgy, mint az úrnő életepizódjainak változatos szerepeiben (anyaszörnytől az apácán át Oscar Wilde-ig). Minderről csupán sejtésünk lehet, s az bizony kevés, hiszen a színház végtére mégsem épülhet bemondásokra.

Belvárosi Színház, március 28.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.