A Birdie című legújabb előadása feltárja, hogy az ember mégis madár. Ön- és közveszélyes fajta. Képzelete szárnyalni, tudata beszűkülni képes, teste emlékező anyag, van, hogy mozdulatai egészen valószerűtlenek.
Frenák Pál koreográfus tizenhat éve ugyanarról beszél: őrület és normalitás viszonyáról, szabadságról és bezártságról, a test és a szellem korlátairól és gátlástalanságáról. Most William Wharton regényéből (Madárka), illetve az abból készült Alan Parker-filmből, valamint egy Velence melletti szigeten található, elmegyógyintézetből szállodává átalakított hotelből indul el. Nem történetet mesél, de a rá jellemző egyszerű tér, a mozdulatsorok és a zene mégis létrehoz egy történetet, például a sajátját, benne gyerekkorának zárt intézetekben töltött évei, a tükör, a felszabadító mozgás, az épített keretek, a ház, az udvar, a padlás. Szellemi, pszichés, társadalmi és fizikai korlátok.
A színpadon a stilizált és forogni képes fémszerkezet ketrecre, illetve tetőtérre hasonlít. A táncosok a csúszós, merev, csillogó alakzatokon mozognak fekete és fehér jelmezeikben. A tér minden irányában képesek táncolni, mint megannyi pókember. Erősek, szépek és nemzetköziek, mint mindig. Az újoncok: Simon Renáta, Maurer Milán és a kubai Yosmell Calderón Mejías mintha mindig ezt csinálta volna. Ez Frenák „fertőzésének” lényege, ez a stílus, amely elegáns és megnyerő, miközben groteszk jelenetek zökkentik ki a nézőt. Amúgy fémesen tökéletes az egész, „nem sírom el magam” a végén, és pont ezért vonok meg fél csillagot.
BTF, Müpa, április 18.
