„Gyerekbőrbe bújva közelítjük meg a tragédiát”

  • Kozár Alexandra
  • 2018.09.20 14:05

Színház

László Lilit gyerekszerepben láthatjuk a beszláni túszdrámáról szóló kétszereplős előadásban, a Mi és Őkben. A pályakezdés buktatóiról és a párjával való közös játékról is beszélgettünk.

narancs.hu: Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztályába jártál. Fullajtár Andreának ez volt az első osztálya. Tőle mit tanultál?

László Lili: Tanárként is éppoly szenvedélyes, mint a színpadon. Az egyik dolog például, amit tőle tanultunk, az, hogy két embernek nem szerencsés, ha egyforma a tempója, lelkiállapota egy jelenetben. Az egyiknek jobban kell pörögnie, húznia a másikat. Andrea egyszer olyan vehemensen magyarázott nekünk arról, hogy hogyan kéne megoldani valamit, hogy közben elszakította a ruháját. A másik fontos dolog, amit tőle tanultam, az, hogy mindig használjam föl a lámpalázat, illetve az aznapi lelkiállapotomat egy előadásnál.

narancs.hu: Lámpalázból jutott neked bőven?

LL: Igen. Főleg az előadás előtti néhány perc, ami számomra borzasztó. Most, hogy a beszláni tragédiáról szóló előadást, a Mi és Őket játsszuk Vilmányi Benett-tel, és az egész előadás a kettőnk vállán nyugszik, különösen érzem ezt a kezdés előtti néhány pillanatot.

narancs.hu: Nem lehet könnyű egy terrortámadásról szóló darabot megjeleníteni, ráadásul pusztán két fővel.

LL: Mi gyerekbőrbe bújva közelítjük meg a tragédiát, mintha két túlélő gyerek mesélné el azt a három napot, amit átélt 2004-ben azon a bizonyos iskolai tanévnyitó ünnepségen, amikor 35 csecsen terrorista fogva tartott több mint ezer túszt, gyerekeket és a szüleiket.

false

 

Fotó: Németh Dániel

narancs.hu: Ezért is vannak a közönséghez címzett kiszólások, amik nem kifejezetten a darab részei?

LL. Igen. Ez nem egy klasszikus negyedik falas előadás. A rendező, Fehér Balázs Benő szándéka az volt, hogy elidegenítő effekteket alkalmazzon, a nézők is egymással szemben ülnek, látják egymást, nem az a cél, hogy átéljék a tragédiát, inkább a történtek átgondolására ösztönzi őket.

MN: Még egyetemistaként kerültél be Orlai Tibor Együtt szabadon nevű formációjába, ha úgy tetszik, társulatába.

LL: Az idén végeztem, de óriási szerencsém volt, mert Orlai Tibor már a harmadik év végén felkért a Dés Mihály regényéből készült Pesti barokk című előadásra, amiben többek közt Kern Andrással és Szabó Kimmel Tamással játszom együtt. Aztán jött a Fura című előadás a lázadó ifjúságról, majd tavaly nyáron Szentendrén Szép Ernő Vőlegénye, ebben egy tizennégy éves székely szolgálólányt alakítottam, idén a Nóra II, és most ez a kétszereplős túszdráma, a Mi és Ők. Negyedév után elmentem gyakorlatra Nyíregyházára, ahová Göttinger Pál hívott el, és ahol gyerekelőadásban is kipróbálhattam magam, miközben párhuzamosan Orlai Produkciókban is játszottam

narancs.hu: Több frissen végzett kortársad panaszolja, hogy az egyetemen nem tanítják meg a színészt az önérvényesítésre, az önmenedzselésre, erre vonatkozóan nincs kurzus vagy oktatás.

LL: Ez így van és ebben én se vagyok jó. Ha mondanak egy összeget, hajlamos vagyok rá, hogy könnyen elfogadjam. Lehet, hogy néhány év múlva e téren több lesz az önbizalmam és ez változni fog, de egyelőre ez a helyzet.

narancs.hu: Mekkora a szerepe a szakmátokban a szerencsének és az önérvényesítésnek?

LL: Óriási. Nekem szerencsém van, vannak munkáim, jó lehetőségeim, így egyelőre nem éreztem szükségét az önérvényesítésnek. Itt van ez a casting dolog. Ha nem kapom meg a szerepet, akkor hajlamos vagyok elkeseredni s azt gondolni, hogy nem voltam jó, pedig ez nem feltétlenül van így. Most azonban kiválasztottak az Egynyári kaland című tévésorozatban egy szerepre. Mivel kevés a filmes tapasztalatom, izgatott vagyok, és van bennem félelem is, hogy milyen lesz magam visszanézni a képernyőn. Azt hiszem, a kamera előtt másképp kell játszani, mint a színpadon. Szász Jánossal volt filmes gyakorlatunk az egyetemen, ahol különböző feladatokat csináltunk, aztán visszanéztük magunkat a vásznon és láttuk, milyen nehéz a színészi játékot kidekázni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

narancs.hu: Édesanyád Pongor Ildikó, a magyar balett egykori sztárja, édesapád, László Péter szintén balettművész volt és koreográfus. Az ember azt gondolná, hogy egyenes utad vezetett volna a balettszínpadig.

LL: Nekem kezdettől fogva világos volt, hogy a színház lesz az utam. Minden elismerésem mellett engem a balett nem elégítene ki, nekem egyszerűen kellenek a szavak. Kiskoromban anyukám rendszeresen bevitt a kulisszák mögé, tehát megszimatolhattam ezt a világot, de a nagy szerepeiben én már nem láttam, bár 53 éves koráig táncolt. Én vagyok a harmadik gyereke, a testvéreim nem művészi pályán helyezkedtek el. Én a Színművészeti előtt Földessy Margithoz és az ÁSZ drámaiskolába jártam, aztán szerencsére elsőre felvettek az egyetemre.

narancs.hu: Hogyan tudtál beilleszkedni?

LL: Nekem nagyon nehezen indult a Színművészeti első éve, mert az édesapámat pont akkor, 19 éves koromban vesztettük el, amitől nagyon összezuhantam. Hónapokig nem tudtam rendesen dolgozni, ezt szóvá is tették az osztálytársaim és a tanároktól is érkezett olyan visszajelzés, hogy nem elég az, amit csinálok. A gyászomban igazán senki nem segített, sem a tanárok, sem az osztálytársaim, bár én igyekeztem tartani magam, de valahogy kifordultam önmagamból és emiatt a többiekkel se tudtam az egyébként rám jellemző módon kommunikálni. Jártam pszichológushoz, ő nagyon sokat segített. Aztán idővel a veszteség szépen lassan beépült a személyiségembe.

narancs.hu: Ha az embernek a párja is színész, az még jobban inspirálja vagy van benne gátló tényező is?

LL: Számomra nem gátló, hanem inspiráló. Az sokat számít, hogy a szakmai kérdéseket meg tudjuk vitatni. Mi osztálytársak is voltunk Benett-tel, de az egyetemi előadásokat leszámítva a Mi és Ők az első közös munkánk. Persze sok különbözőség van köztünk, a színházi ízlésünk hasonló, ezért produktívan tudunk együtt dolgozni.

narancs.hu: Rivalizálás nincs köztetek?

LL: Részéről kevésbé, részemről azért van.

MN: Mit gondolsz, miért?

LL: Benett-től irigylem, hogy nem stresszel rá túlságosan a feladataira, így meg tudja őrizni a lazaságát. Szívesen megnézném, hogy ő hogyan csinál végig egy casting szituációt, mert én sokszor túlizgulom.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.