De míg efféle utcaszínházba óhatatlanul belebotlik az ember, ha a főúton érkezik a Nagyszínpadhoz, nem tudjuk nem föltenni a kérdést: van-e értelme színházi sátrat állítani a Szigeten? Kinek kell ez? A kérdés azóta különösen égető, hogy a napijegyek ára az égbe szökött (idén 16 ezer forintért adtak egyet), mivel a főműsoridőben bemutatott előadások nagy része megnézhető év közben is ennek a töredékéért a Jurányiban, MU Színházban, Trafóban. De jönnek ide külföldiek, nem budapestiek, nem is kevesen, akik máskor nem találkozhatnak budapesti előadásokkal. Meg az is igaz, hogy ha valaki hetijeggyel van kinn, miért ne tévedhetne be a színházi sátorba akár véletlenül, és láthatná saját szemével, hogy ez nem is (feltétlenül) olyan sznobság, mint hitte. Könnyebb odasodródni a tömegben, mint év közben, az előre megvett jeggyel felülni a Combinóra.
Apropó tömeg: a Hajógyári-sziget megtelt. Az egyik helyszínről a másikra való kényelmes hömpölygés kivitelezhetetlen, csakúgy, mint bejutni a Bonobóra. Mindenki ugyanazt akarja meghallgatni. Mégsem gondolom, hogy csak a sztárokról lemaradt, csalódott közönség miatt nézik meglehetősen sokan (végig!) A férfiak szexuális világát, angol felirattal, Bánki Gergellyel, Jankovics Péterrel és a szerző Vinnai Andrással. Ez az önironikus műremek biztos, hogy most benne van az öt legjobb humorú előadásban Budapesten, tökéletes választásnak tűnik.
Nem könnyű ki- és eltalálni, mi működik ebben a közegben. Az egyik út persze a show-biz. Nyilván akad egy-két ízléstelenebb munka, de annál több a profi. Főleg utcaszínház, abból a fajtából, ami pár percig tart, és nem kell hozzá kikapcsolni a mobiltelefont se. A legjobb a fesztiválozó, hátizsákos manóházaspárnak beöltözött két színész, akiknek hangja elváltoztatva szűrődik ki jelmezük mögül. Beszédbe is elegyednek velünk, lazán improvizálnak, jó a humoruk, mindenkinek odamondogatnak, és persze lehet velük fotózkodni. Ez cirkusz és spektákulum. Furcsaságok, egy hétig itt sátrazó fizimiskák, szakállas törpének maszkírozott nők egy talicskában. Aztán profi angol artisták, akik kerékszámukkal járják a világ fesztiváljait; ezúttal egy lakást is berendeztek benne. A történet gurul, ahogy előadják ezt a kissé ingatag enteriőr-mozgóképet.
Hány embernek tetszik – ezt a végképp kereskedelmi Szigeten muszáj megkérdezni. Pontosan ezzel a létszámfüggőséggel dacolt korábban szimpatikusan a TÁP régóta fesztiválokon turnéztatott, naponta tündöklő egyszemélyes színháza, ami egyszerre csak egy nézőt tudott kiszolgálni. Idén Goda Gábor munkája volt látható mindennap. Goda, egyik legnagyobb színházrendezőnk megejtő alázattal várta a közönséget kitartóan mindennap három és hat közt, hogy egy mindössze háromperces előadásban részesítse. Vajon Goda színháza rétegszínház, vagy csak az a sok ember, akinek tetszene, egész egyszerűen nem tud róla? Mindenesetre ez a három perc pontosan az a futó élmény, amire a forgatagban egy fesztiválozó koncentrálni tud; ami befogadható, és amitől gazdagabban, kicsivel talán boldogabban halad tovább az ember. Egy hangszert készítünk (ha már zenei fesztivál), de az egész mögött több a gondolat, mint sok másfél órás előadásban.
