A veszprémi érseki palota ilyesformán hangulatos tárgyi valójában nem szolgálhatott háttérül a produkció számára, s még szerencse, hogy Káel Csaba ezúttal is a kivetítőre alapozta félszcenírozását, hiszen így a főpapi székhely képi ábrázolása hamarjában beilleszthető volt a cselekményt kísérő vetített illusztrációk sorába.
A szolid humorú és még sikerületlenebb pillanataiban sem zavaró vetítés alatt - időben és térben egyaránt - a lehető leghagyományosabb vígoperai színjátszás zajlott: jeles és feltörekvő operaénekesekkel s még kezelhető mértékű elnagyoltsággal. A játék ugyanis, mondhatni, piknikalapon állt össze, ahol is mindenki a magával hozott szerepelképzelésből gazdálkodott - több vagy kevesebb rutinra támaszkodhatva. A végeredmény összességében kedélyesre sikerült, s ezt vígoperáról szólván botorság lenne kifogás formájában megfogalmazni. A címszerepben a világjáró olasz énekes, a nemes basszusú Roberto Scandiuzzi hozta a trotlit: érezhetően repertoárjának legkevésbé lakályos szegletében mozogva, a szerepformálást többnyire botjának lóbálására meg a nyílt színi boszorkánylövés megjelenítésére korlátozva. Hangja azért szépen érvényesült, még ha éneklése nem is mutatta valódi buffónak. Produkciójának csúcspontja így nem is a nyitóária vagy pláne a Hadarókettős volt, hanem a III. felvonásban pofon ütött öregúr értetlen és mégis drámai megütközése. (Jeléül annak, hogy Scandiuzzi otthonosabb szerepei között akad azért pár ősz hajú, ám forró szívű, vereségre ítélt szerelmes férfiú, mint amilyen például az Ernani Don Silvája.)
Az öregúr megleckéztetőit és az előadás népszerűségi listáját Miklósa Erika vezette: szokott diadalmas könnyedségével, szépségét váltig ámultatva, láthatóan élvezve a cserfes és ravasz Norina szerepét. Kicsit talán túlságosan is élvezve, ha szabad ilyet mondani, minthogy komédiázása túlontúl reflektálatlannak mutatta a civil báj és nyerseség pódiumra való behozatalát. (Valamelyest feltűnőbben, mint tavaly márciusban, amikor az operaházban, Juan Pons oldalán láthattuk őt e szerepben.) Két szövetségesét Kálmán Péter (Malatesta doktor) és Horváth István (Ernesto) adta: egyként színpadi szexepil nélkül, ám jól érzékelhető rutinkülönbséggel. Kálmán komikusi tehetségével és pregnáns olasz szövegmondásával tűnt ki, míg Horváth István szólamformálását nem csupán hangjának nazális jellege, de valamiféle sajátos éretlenség is csorbította. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Héja Domonkos vezényelte, háttal a játszó személyeknek, s bár a zenekar feltüzelése valóban egész embert kívánt, ez az elhelyezés több ízben is problematikusnak bizonyult. Így mindjárt Don Pasquale I. felvonásbéli áriájának második szakaszában jócskán szétszaladt egymástól Scandiuzzi és a zenekari kíséret, ami még azzal együtt is kínosnak volt ítélhető, hogy az ária amúgy éppen a fantázia meglódulásáról szól.
Veszprémfest, Veszprém Aréna, július 21.
