Kivált, ha - mint most - az előadás utolsó fél óráját mosta el könyörtelenül az özönvíz, és bár bő húsz perc múlva elállt az eső, a szétázott színpadon már nem lehetett folytatni az előadást a szétázott nézőtérnek. Innen üzenem a kőszegi Chioggiai csetepaté közönségének: az egymásnak rendelt szerelmesek a végén egymáséi lesznek, és bár a veszekedés sosem szűnik, azért az élet élhetően megy tovább.
Harmincéves a Kőszegi Várszínház, amely évek óta azzal játssza magát a nyári színházak élvonalába, hogy nívós szórakoztató produkciókat állít ki, és a haknik csúcsszezonjában ad a minőségre, elsősorban is a "hozzávalókat" tekintve.
A visszatérő vendég, Znamenák István rendező - tavaly Hrabal Sörgyári capriccióját vitte színre itt - visszatérő színészcsapattal dolgozik: a minőségi gárda flottul beszéli a közös színházi nyelvet. Ez a színházi nyelv némileg hasonlít a valahai kaposvári operettek nyelvére, amennyiben a darab egyrészt feldúsul a mai környezet kínálta asszociációkkal, másrészt az alkotók (színészek, dramaturg, rendező) alaposan ránéznek az eredeti mű figuráira és helyzeteire, és ez a ránézés érdekes-poénos reflexiókat szül. "Mohácsis" vonásokat idéz az erős ensemble-játék is; és kereshetnénk tovább a "köpönyegeket", amikből mind kibújtak - de nekünk, mondom, most bebújni kellett...
A csipkeverő és férfiváró nőkkel teli Chioggiában az utca két oldaláról veszekednek át az eladósorban lévő és már eladott "lányok"; olykor dalban mondják el, mi fáj nekik: a férfiak hiánya, az. Vagyis hátul egy garázsféleségben zenekar lakik, és a Némedi Árpád válogatta régi slágereket húzza a fülünkbe. Mindjárt az elején a sülttök-árus majdnem néma (de a kellő időben meg-megszólaló) rezonőrszerepében Béli Ádám énekli meggyőzően a Magány című dalt, majd magányosan végigtökmagozza az előadást, dicséretes fegyelemmel és még dicséretesebb kreativitással, szavak nélkül kommentálva a jeleneteket. De a feszültséget nem ő, hanem egy másik lézengő, Toffolo, a fiatal hajóslegény-rakodómunkás robbantja ki, amikor nem annak vesz sült tököt (igen, az összes tökös vicc elhangzik), akinek kéne. ' is dalba fojtja a vágyait: "Mondd, miért szeretsz te mást, és én csak téged", énekli Formán Bálint a zenekart elzavarva és magát kísérve zongorán, csak ekkor még ő sem tudja, ki az a "más", és ki az a "téged"; de Toffolója (visszafogottságában poénos, ügyes alakítás) ugyancsak feltalálja magát a végére - meg azt a bizonyos másikat is.
És van még a "görög": Némedi Árpád pösze görögje "demokráciát"-tal köszön, és adja az ouzót, a grappát, majd pattan vissza a gitárhoz. A végre megérkező - és a kavarodást persze tovább fokozó - férfiak közül a feleségre és unokahúgokra gondot viselő, hadaró Fortunatónak szavát sem érteni, Kovács Zsolt parádés méla-málé értetlensége konstans poén; Antonio a másik hölgykoszorú családfője, Gazsó György a rezignáltságot a fölhorgadással váltogatja, épp fordítva, mint számítanánk; az öccsét, Beppét Kocsis Pál játssza, igen hiteles nagy meglöttyenésekkel és fenyegető "délolaszos" indulattal vágyik csapodárnak hitt Orsettájára. Takács Géza - "Gondolj majd rám", énekli - sértődős Titta-Nanéja már mutatja Lucietta leendő papucsférjét, és akkor ott a falusi maffiózó, Hevér Gábor Don Vicenzója, aki minden ügyintézéssel följebb srófolja a békétlenséget. A darab másik pólusán, a bíróságon Epres Attila alakításában Isidoro jegyző az úr, aki a nőket, kivált a naggyon fiatal lányokat hajkurássza, és az ő szolid részeg szolgájából formál pompás karaktert Hollósi Frigyes. És ezek csak a pasik, a mellékszereplők...
Mert a női szakasz a lényeges itt; az ifjak vezér..., ürü, ugye, mégsem, szóval a fő intrikus Lucietta szerepében Bánfalvi Eszter, aki dívaként és a díva paródiájaként búgja el a lecsapó zivatar előtti utolsó percben a sokméteres függönybe belebonyolódva, hogy "engem nem lehet elfelejteni". Ellenfele Orsetta: Parti Nóra fölvágott nyelvű, gyors replikájú, tüzes menyasszonyt hoz, aki mellett húga, a Szilágyi Csenge e. h. játszotta Checca ravasz macskaként egyengeti saját útját a/egy férjig. És a két éltes asszony, Pogány Judit Pasquája és Nagy Mari Liberája alighanem egy réges-régi párbajt folytat változó eszközökkel.
Ezek a hozzávalók. És akkor a verekedés csúcsán Titta-Nane követ hajít Antonio házába, mire Antonio-Gazsó György egy vekni kenyérrel a kezében kijön: "Az én házamba egy nagy követ?", kérdi felháborodva, majd a kenyérre pillantva: "Na, ezt azért mégsem..." A közönség jó közönség, nem megy el egyetlen aprócska poén mellett sem. A halvásárló Don Vicenzónak - aki "itt ül, másként nem tehet" - sorrendet diktál Antonio: ilyen hal először, olyan hal másodszor, "a lepényhal meg utoljára".
És lemaradtunk Pogány Judit "Az egyiknek sikerül, a másiknak nem" daláról, meg Hevér Gábor Mónika-egyvelegéről is, de azért tudjuk: a vég, az boldog, legalábbis idézőjelben, Goldoninál, Kőszegen.
Kőszegi Várszínház, július 20.
