Első megközelítésben e szövegek pusztán a magyar operajátszás történetéhez szolgáltatnak megkerülhetetlen adalékokat. Fodor Géza és Petrovics kapcsolata még a Kádár-szisztéma napjaira nyúlik vissza; az utóbbi igazgatása alatt Fodor vezető dramaturg volt a dalszínházban 1987-től 1989-ig. Ez idő alatt Fodor Géza természetesen felhagyott kritikusi tevékenységével, de állása elvesztése után semmi sem akadályozhatta, hogy visszatérjen eredeti pályájára. Petrovics már semmilyen értelemben sem volt Fodor Géza főnöke, amikor 2003-ban az operaház fő-zeneigazgatója lett, de ez, mint a levelekből világosan kikövetkeztethető, valahogy elkerülte a figyelmét. És amikor telefonon kérdőre vonja egykori beosztottját és barátját, hogy miért írt a "mi kutyánk kölyke" igazgató, Szinetár Miklós Sevillai borbély-rendezéséről éppen olyan "lebaszós" cikket, mint az előző ("jobboldali") vezetésben érdekelt Káel Csaba által színpadra állított Szöktetésről, a kritikus pontosan megfogalmazza a maga dilemmáját, és dönt: "Ha nem tudom, hogy a Sevillait egy komoly életművel rendelkező profi rendezte, olyan dilettáns munkának látom, mint Káel Csaba rendezéseit. Amikor írnom kellett róla, felvetődött a kérdés: két mérce van? Egy a régi és egy az új vezetés számára? A válasz csak tagadó lehetett. Nincsen két mérce." Idáig csak a szokásos: a Kádár-szisztémában szocializálódott vezető szolidaritást vár egykori bajtársától, hiszen a Reinhart Koselleck által elemzett aszimmetrikus ellenfogalmakban ("mi és ők") gondolkozó Petrovics Emil számára evidens a két mércének nem csupán a létezése, hanem aktív használata is. De Fodor Géza felrúgja az abszurd konszenzust, és esze ágában sincs megfelelni régi igazgatója elvárásainak.
*
Ám ha mélyebben beleássuk magunkat a levelekbe, az unt-utált történetből egyszerre csak paradigmatikus elbeszélés lesz, hiszen érvelése mélyén Fodor Gézának a kritikusi hivatásról, függetlenségről alkotott elképzelése áll. Röviden: teljesen függetlenül attól, hogy melyik területen dolgozik, mit jelent az, hogy valaki kritikus? Mik lehetnek a céljai? Mi a feladata? Mi adja voltaképpen a kritikusi hivatás ethoszát? És van-e, létezhet-e ilyen egyáltalán abban a korszakban, amelyben - legalábbis Fodor szerint - "a klasszikus kultúra (...), amelyben a művészet fogalma természetes módon kapcsolódik össze a szép fogalmával, (...) széthullott"? Mit tett a magyar kritikus értelmiség a Kádár-rendszerben, és mit tett a szabadság kitörése után? Megváltoztak-e a céljai, reményei, feladatai? Roppant jelentőségű kérdéshalmaz (melynek elemei még igencsak bővíthetők), amely nyolc évvel a levelek keletkezése után még élesebb fényben vakítja a szemünk. A baloldali vagy kritikus értelmiség mai szellemi ájulása gyakorlatilag mindnyájunk napi tapasztalata; és kétségbeesetten kérdezgetjük egymást és magunkat: hogyan jutottunk idáig? Fodor Géza, számomra legalábbis, adott valamiféle választ, bár nem feltétlenül a kifejtett gondolatai által, hanem egész pályája, szellemi fejtartása révén. Az elhivatottságával, többek között.
"Engem kezdettől fogva a történelem, a konkrét magyar történelem és élet, illetve a magyar operajátszás összefüggése érdekelt, az, hogy miért olyan a magyar operajátszás, amilyen. És ezt megérteni, amennyire tőlem telik, ezt tartottam a magam kritikusi feladatának. Amikor 1982-től kritikákat kezdtem írni, hamar rájöttem, hogy operatörténetet írok. (...) A lényeg az, hogy miközben természetesen kötelességemnek tartottam, hogy a kis napi eredményeket is észrevegyem és rögzítsem, a legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy azokat a tendenciákat érzékeljem és tudatosítsam, amelyek a folyamatokban érvényesülnek, hogy megpróbáljam megérteni a gyökereket s az erőknek azt a játékát, ami az operajátszás talajában a napi történelmünkben zajlik. (...) És, úgy vélem, ez nem pusztán egyéni érdeklődés, hanem valóságos értelmiségi feladat."
*
Kétségtelenül. De feltehetjük a kérdést: az értelmiség nagy része elvégzi-e ma a feladatát? Fodor Géza szerint már egy évtizede se nagyon végezte el, és a jeles, 150 évvel ezelőtti kritikust, Erdélyi Jánost idézi: "Az ilyen népet, ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak, mint a nyájat az úsztatónak, hogy ne csak disztingváljon mindig, hanem spekuláljon." És aztán 2004. október 30-i levelében kétségbeesetten felkiált: "A 60-as évektől a '89-ig tartó eszmélés korszakában el tudtad volna képelni, hogy a szabadság kitörése után olyan szellemi, mentális leépülés menjen végbe, mint amilyen Magyarországon immár 15 éve végbemegy? El tudtad volna képzelni az értelmiség és az értelmesség ilyen hanyatlását? A gondolkodás színvonalának ilyen lesüllyedését a már elfeledettnek hitt rögeszmék és primitív indulatok szintjére?" (Kiemelések az eredetiben.) Nem, nyilván én se, egyikünk sem tudta volna elképzelni. És ekkor még csak 2004-et írtunk, Nyirőtől, Wasstól és Prohászkától mentesen. De a Fodortól is idézett "meg nem gondolt gondolatok" visszatérésének egyik oka talán éppen az lehet, hogy soha nem végeztük el becsületesen a "történészi" munkát, amelyet Fodor Géza a maga értelmiségi hivatásának tartott, és amelyen a maga képességeinek teljes latba vetésével munkálkodott. És természetesen nem eminensen az operáról van szó, hanem a saját kultúránk miértjeinek feltárásáról. Ha úgy tetszik, nem voltunk eléggé magyarok. Mert nem mentünk utána lelkiismeretesen, hideg szenvedéllyel a magyar irodalom, festészet, zene, egyáltalán művészet, a magyar kultúra és gondolkodás tendenciáinak; és noha persze akadnak kivételek, de az elszigetelt nagyszerű kritikusi-történészi életművek sajnos csak erősítik a szabályt, hiszen a kivételesség, az elszórt nagy teljesítmény lustaságot, elégedettséget, azaz önelégültséget vált ki a közegből. És persze nem ártana, ha utánajárnánk ezeknek a nagynak vélt-érzett teljesítményeknek is. Ha utánajárnánk önmagunknak. Tényleg gondolkodnunk kellene, de lassan már azt sem tudjuk, miről.
