„Ha felgyújtom magam a Kossuth téren”

A fiatal rendezőt arról kérdeztük, hogy miért vonzódik a klasszikusokhoz, és miért borzolja jobban a kedélyeket a Shakespeare-rendezése Salgótarjánban, mint Budapesten? Van-e stratégiája a jövőre? S egyáltalán: mit gondol a mai színházi és közállapotoktól?

magyarnarancs.hu: A tehetségen kívül mi kellett ahhoz, hogy ilyen szépen íveljen felfelé a karriered?

Tarnóczi Jakab: Biztosan a stréberségem is segített. Az, hogy megpróbáltam mindent kiszívni az egyetemből, amit adhatott, mert hamar rájöttem, hogy az iskolaéveknek egyszer vége lesz, és mindennek tétje van.

magyarnarancs.hu: Miért ragaszkodsz Salgótarjánhoz?

TJ: A salgótarjáni munkák azért fontosak, mert onnan származom, és abban a közösségben dolgoztam az egyetem előtt is. Elkötelezett vagyok feléjük, izgat a helyzet, hogy akár salgótarjáni színészekkel, akár Kaszás Gergővel, akár a volt osztálytársaimmal, de olyan színházat csináljak ezeknek a nézőknek, amilyenhez nincsenek hozzászokva.

Érdekes, hogy a Shakespeare Vízkeresztjéből készült előadásunk a Szkénében – ahol rendszeresen látható – nem borzolja fel a kedélyeket, de Salgótarjánban igen. Sokkal jobban igénybe veszi a figyelmüket, a fantáziájukat, mert ez sötétebb, szikárabb, bonyolult formájú és nyelvezetű előadás, mint amihez hozzá vannak szokva.

magyarnarancs.hu: Miért klasszikus művekkel dolgozol?

TJ: Az egyetemen nem nagyon kaptunk a kezünkbe olyan tudást, hogyan hozzunk létre egy előadást teljesen magunktól, írott alapanyag nélkül. A rendezőoktatás abból áll, hogy egy létező művet hogyan elemezzen az ember a legpontosabban, és aztán hogyan fordítsa le a saját nyelvére. Nem ragaszkodom a klasszikusokhoz, de ha foglalkoztat valami, megkeresem hozzá a megfelelő anyagot.

magyarnarancs.hu: A Bánk bánnál a nehézkes eredeti szöveget használtad. Miért?

TJ: Használtuk az átiratot és beszélgettünk is Nádasdy Ádámmal, de azok a szélsőségek és indulatok, amelyeket a 24 éves Katona József leírt, csak az eredetiben vannak benne. Csakis abból állhatott össze az, amit mondani szerettünk volna. Számomra fő szempont, hogy a színészek testét, lelkét, hangját maximálisan igénybe vevő munka legyen az előadás. Nem hiszek a kényelemben, a rutinban. A nehezítő tényezőknek, akár a szövegben, akár a térben elhelyezve, mindig köze van ahhoz, hogy szeretném, ha a színész brillírozna, beleizzadna.

magyarnarancs.hu: A mozgás, a mozdulatok is nagyon jellemzőek a rendezésedre. Az is a nehezítő feladatokhoz tartozik?

TJ: Nem értek igazán a mozgáshoz, de úgy gondolom, hogy a színész teljesítménye a színház alapja. Mindig azt keresem a szövegben vagy a színpadi jelenlétben, hogy a színész szervezete valami olyasmit teljesítsen általa, ami lenyűgözi a nézőt. Mert a színház közel van a cirkuszi élményhez. Valójában a szórakozás és a megrendülés nagyon közel vannak egymáshoz.

Tarnóczi Jakab

Fotó: Siórérti Gábor

magyarnarancs.hu: Milyen hatással van rád ez a sok rémtörténet a színházak körül, bizonyos színházak ellehetetlenítése, a centralizálás?

TJ: Ebben nőttem fel, akkor indult el a kultúra ledarálása, amikor nagyjából 17 éves voltam. Eger, Új Színház, Nemzeti, és folytathatnám a sort. Ott álltam egyfajta jótékony naivitással, és azt láttam, van egy színház vagy közösség, amely jól működik szakmailag, sok ember jár oda, és egyszer csak valaki azt mondja, hogy ez nem kell, pusztán azért, mert nem a jelenlegi hatalom terméke. Onnantól kezdve semmilyen illúzió nem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy jobb lesz.

Visszalépés nincs a döntéshozók részéről, maximum elmúlnak az indulatok, vagy valaki ideiglenesen megmenekül, de már nem fordítható vissza a pusztítás. Emlékeimben az az egyetlen siker, hogy az egyetemünk közössége annak idején kivizsgáltatta a kijelölt kancellárt, így kiderült, hogy alkalmatlan a posztra, és a szakmaiság, illetve a teljesítmény győzött. Ahogy ennek normális esetben lennie kellene.

magyarnarancs.hu: Mi lehet a színházcsinálók dolga ebben a helyzetben?

TJ: Személyes taktikának azt választottam, hogy nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem akarok elmenni amellett sem, mennyire nem stimmel például, hogy a Katona József Színház bizonyos színészei éhbérért dolgoznak, irgalmatlan körülmények között, elképesztő magas szinten, és ehhez képest mások biztos pozíciókban pöffeszkednek és nyelnek be óriási pénzeket „nemzetstratégiailag fontos” címszó alatt.

Nagyon erős indulatok vannak bennem a kizsákmányolás, a megvezetés, a hatalmi játszmák fertője ellen. De azt is gondolom, hogy ebből most elég, mert a Katona Kamrájában arról beszélni, hogy itt most jaj, de nagyon rossz, annak olyan igazán sok értelme nincs. Inkább tenni kell, protestálni, nem szó nélkül hagyni, miközben azzal is tisztában vagyok, ha felgyújtom magam a Kossuth téren, akkor sem fog történni semmi.

magyarnarancs.hu: Foglalkoztat, hogy kinek a felelőssége mindez?

TJ: Abszolút. A mi generációnk nincs erre felkészülve, nincsenek mintáink a felelősségvállaláshoz. Nincs természetes körforgás. A mi generációnknak nem magától értetődő, hogy előre haladjon és átvegye az irányítást bármi felett. Nem ez történik, nem cserélődnek szakmai alapon a színházigazgatók, a színészek, hogy más is kipróbálhassa magát, hanem kapaszkodik mindenki a várába, amit nagy nehezen felépített. Így aztán elöregszenek a társulatok. A staféta vagy színházon belül adódik tovább, vagy a politika azt mondja, söprés innen, mert jönnek az én embereim. Nincs perspektíva, mivel kimaradt pár generáció a felelősségvállalásból. És persze az sem vonz, hogy létrehozzam a huszonötödik vergődő független társulatot.

magyarnarancs.hu: Pedig most pont egy ilyen társulattal, a k2-vel dolgoztál. A Búcsúkoncert kivételes bemutató volt a pályádon azért is, mert nem adaptáció. Ez azt jelenti, hogy bátrabb egy rendező a függetlenekkel?

TJ: Ez a saját történetem, illetve kísérletem. Mozart Requiemjéből énekelnek a színészek, meglepően jól. Zenés-rendező osztályba jártam, és mindig izgatott, hogy ilyen nagyszabású, fajsúlyos műveket egy szál zongora mellett, nem képzett hangú emberek meg tudnak-e szólaltatni. És nyugodtan mondhatom, hogy igen. Ezek a remekművek kikerülhetetlen hatással bírnak ilyen formában is. Az alapszituáció pedig egy világvégi vacsora, ahol saját torukat ülik a résztvevők.

magyarnarancs.hu: Ez így, a járványidőben szinte jóslatnak tekinthető. Amióta „otthon ülsz”, milyen gondolatok kavarognak benned a színházról, a jövőről?

TJ: Az előadásunkból nem derül ki pontosan, hogy milyen vészhelyzet uralkodik, de a színészek éppen olyan védőfelszerelésekben érkeznek, mint amilyeneket a fejlettebb országok orvosai viselnek az elmúlt hetekben. Hátborzongatóan összeért a mi köhögő-fulladozó Requiemünk a valósággal. Az előadás szereplői az utolsó pillanatig kapaszkodnak a civilizáció fennmaradt szokásaiba és kincseibe. Épp, mint mi most. Ki sem lehet látni most az online színházi közvetítésekből, bár én inkább olvasok. Az is érdekes, hogy az egyre kilátástalanabb hazai kulturális helyzet hogyan fonódott össze azzal, hogy most egyszerre csak bezárt minden. A járvány utáni újrakezdést biztosan nem fogja segíteni az az elmérgesedett és méltatlan helyzet, ami jelenleg fennáll. Gyökeres változásnak, megtisztulásnak kell jönnie.

Névjegy

Tarnóczi Jakab 2019-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zenés-rendező szakon, és megkapta a Színházi Kritikusok Céhétől a „legígéretesebb pályakezdő” díjat. Rendezett egyebek közt a Katona József Színházban (Leláncolt Prométheusz, Bánk bán), a nagyváradi Szigligeti Színházban (Szentivánéji álom), a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban (Az eltört korsó, Amit akartok), meg a Tháliában (Bernd Róza). A tervek szerint a k2 társulatával lesz még előadása, amint lehet (Búcsúkoncert), és ugyancsak a lehetőségek függvényében az Örkény következik (Heinrich von Kleist: Hermann csatája).