A Köszönjük, Magyarország! nevű pályázat a független művészek megsegítésére jött létre, a kormánynak – ahogy ők mondják – „sikerült egymilliárd forintot átcsoportosítani” erre a célra.
E „megmentő” csomag volt beszélgetésünk kiindulópontja.
Magyar Narancs: Szerinted mennyi lenne az ideális mentőösszeg?
Alföldi Róbert: Nem tudom. Talán egy ötödnyi stadion ára. Egy teljes stadion valódi bekerülési költsége pedig talán rendbe tehetné az egészségügyet. Amúgy meg semmi abszurd nincs az egészben, tökéletesen logikus lépések egymásutánjáról beszélünk, melyeken a TAO-elvonások ügye óta nehéz csodálkoznom. Lehet, hogy becsípődés nálam, ám onnantól, hogy azt szemrebbenés nélkül tudták elintézni, szerintem már minden csak következmény. Onnantól simán létre lehetett hozni a törvények és elosztási rendszerek azon szövedékét, melyek szorításában ki lehet nyírni azokat, akik nem az ő szájízük szerint működnek.
A TAO minden színházat, független helyet, társulatot, méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe hozott, de még ez sem volt elég egy egységes, erős szakmai fellépéshez. Különalkuk köttettek, Tarlós intézkedett. Ha akkor összefogott volna minden érintett terület, lehetett volna változás. A TAO-elvonás valójában mindenkit egyformán sújtott, a táncosoktól a vidéki művelődési házakig. A kultúra egészét! Ki kellett volna állni azok mellett, akik becsületesen használták fel, és azok ellen viszont közösen fellépni, akik milliárdokat csaltak el. Aminek mellesleg azóta sincs következménye. De nem, nálunk mindenki megpróbálta a saját pecsenyéjét sütni. Csak én talpon maradjak! (...)
| ||
MN: Sokszor azok is beállnak a sorba, akiről nem gondoltam volna. Lehet, hogy a zászlót még nem lengetik, de nem is mondják már ki, amit gondolnak. Félnek.
A.R.: És ez most még inkább így lesz, hiszen az egzisztenciális bizonytalanság immár olyanokat is elért, akik eddig valahogy kint tartották a fejüket a vízből. Sokat beszélünk az egyéni felelősségről, de itt is hiányoznak sokszor az árnyalatok. És nem, nem a bátrak mögé sorakozik fel a többség. Aki nem fekszik be, azt kell megélnie, hogy lassan egyedül jártatja a pofáját és a többiek – bár titokban biztosítják az egyetértésükről – nyilvánosan kifarolnak mögüle. Erős dolog az egzisztenciális félelem, de nekem nagyobb a problémám azokkal, hogy akiknek nem kellene, és mégis inkább befekszenek. Öncenzúráznak, óvatoskodnak.
A művészt Karafiáth Orsolya kérdezte a hallgatás, alkalmazkodás és az idomulás pusztító következményeiről, a művészet hivatalosan hangoztatott “hasznáról”, karanténtapasztalatokról és a reményről.
A Magyar Narancs a kijárási korlátozás alatt is kapható az újságosoknál, az élelmiszerboltokban és a benzinkutakon, de még jobb, ha előfizet a lapra vagy digitális változatára!
Magyar Narancs
Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?
