Alföldi Róbert: "Öncenzúráznak, óvatoskodnak"

Színház

A csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban Alföldi Róberttel olvashatnak interjút a kultúrpolitika alakulásáról koronavírus-járvány idején.

A Köszönjük, Magyarország! nevű pályázat a független művészek megsegítésére jött létre, a kormánynak – ahogy ők mondják – „sikerült egymilliárd forintot átcsoportosítani” erre a célra.
E „megmentő” csomag volt beszélgetésünk kiindulópontja.

Magyar Narancs: Szerinted mennyi lenne az ideális mentőösszeg?

Alföldi Róbert: Nem tudom. Talán egy ötödnyi stadion ára. Egy teljes stadion valódi bekerülési költsége pedig talán rendbe tehetné az egészségügyet. Amúgy meg semmi abszurd nincs az egészben, tökéletesen logikus lépések egymásutánjáról beszélünk, melyeken a TAO-elvonások ügye óta nehéz csodálkoznom. Lehet, hogy becsípődés nálam, ám onnantól, hogy azt szemrebbenés nélkül tudták elintézni, szerintem már minden csak következmény. Onnantól simán létre lehetett hozni a törvények és elosztási rendszerek azon szövedékét, melyek szorításában ki lehet nyírni azokat, akik nem az ő szájízük szerint működnek.

A TAO minden színházat, független helyet, társulatot, méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe hozott, de még ez sem volt elég egy egységes, erős szakmai fellépéshez. Különalkuk köttettek, Tarlós intézkedett. Ha akkor összefogott volna minden érintett terület, lehetett volna változás. A TAO-elvonás valójában mindenkit egyformán sújtott, a táncosoktól a vidéki művelődési házakig. A kultúra egészét! Ki kellett volna állni azok mellett, akik becsületesen használták fel, és azok ellen viszont közösen fellépni, akik milliárdokat csaltak el. Aminek mellesleg azóta sincs következménye. De nem, nálunk mindenki megpróbálta a saját pecsenyéjét sütni. Csak én talpon maradjak! (...)

false

MN: Sokszor azok is beállnak a sorba, akiről nem gondoltam volna. Lehet, hogy a zászlót még nem lengetik, de nem is mondják már ki, amit gondolnak. Félnek.

A.R.: És ez most még inkább így lesz, hiszen az egzisztenciális bizonytalanság immár olyanokat is elért, akik eddig valahogy kint tartották a fejüket a vízből. Sokat beszélünk az egyéni felelősségről, de itt is hiányoznak sokszor az árnyalatok. És nem, nem a bátrak mögé sorakozik fel a többség. Aki nem fekszik be, azt kell megélnie, hogy lassan egyedül jártatja a pofáját és a többiek – bár titokban biztosítják az egyetértésükről – nyilvánosan kifarolnak mögüle. Erős dolog az egzisztenciális félelem, de nekem nagyobb a problémám azokkal, hogy akiknek nem kellene, és mégis inkább befekszenek. Öncenzúráznak, óvatoskodnak.

A művészt Karafiáth Orsolya kérdezte a hallgatás, alkalmazkodás és az idomulás pusztító következményeiről, a művészet hivatalosan hangoztatott “hasznáról”, karanténtapasztalatokról és a reményről.

A Magyar Narancs a kijárási korlátozás alatt is kapható az újságosoknál, az élelmiszerboltokban és a benzinkutakon, de még jobb, ha előfizet a lapra vagy digitális változatára!

Magyar Narancs

Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.