„Ha nem magadnak vagy a legfontosabb”

Petrik Andrea színész

Wéber Kata darabjában, az Egy nő anatómiájában játssza a főszerepet, ennek kapcsán beszélgettünk az ösztönösségről, a mértéktelenségről és arról, hogy mitől izgalmas a színészet.

Magyar Narancs: A vajdasági Temerinben születtél. Hogy kerültél a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára?

Petrik Andrea: Régóta tudtam, hogy színész akarok lenni, pedig a családomban nincs senki, akinek bármi köze lett volna a szakmához. De egy előadás akkora hatással volt rám, hogy egyértelmű lett számomra, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Kovács Lehelről tudtam, hogy Szentesre jár, és nekem is megtetszett ez a lehetőség, úgyhogy tizenöt évesen egyedül elmentem oda tanulni. Aztán következett a Színház- és Filmművészeti Egyetem, de nem vettek fel elsőre, egy évig az Újszínház stúdiósa voltam.

MN: Melyik előadás volt rád ekkora hatással?

PA: A Sztárcsinálók ment, égett Róma, és egy piros leplet húzogattak, rángattak, és én azt éreztem, hogy akkor leszek jól, akkor leszek boldog, ha én is ott állhatok a színpadon. Soha nem érdekelt más, és nem is vagyok jó másban. De miután szültem egymás után két gyereket, majd jött a Covid is, nem rohantam vissza a színházba. Volt egy olyan időszak, amikor nem is tudtam színészként definiálni magam. Nyilván ebben benne volt az, hogy otthon voltam két ordító kisgyerekkel, és nem tudtam, hogy mit hoz jövő.

MN: Most újra színészként gondolsz magadra?

PA: Visszatértem, bár az utóbbi években a gyerekek mellett egy évben csak egy bemutatóm volt. De nagyon jólesett játszani. Ebben az évadban két bemutatóm lesz, nehéz, jó, fontos anyagok, és beugrottam két előadásba is. Érzem, hogy jót tesz nekem, és jól is érzem magam.

MN: Amikor azon gondolkodtál, hogy esetleg mégsem leszel színész, volt valami konkrét terved?

PA: Nagyon jó lenne, ha azt tudnám mondani, hogy rájöttem, ékszereket fogok készíteni vagy elmegyek egy kutyakozmetikába házi kedvenceket fésülni, de nem. Voltak olyan napok, hogy csak néztem ki az ablakon, és a hóesést figyeltem. Valami olyasmire jöttem rá, hogy türelmesnek kell lennem magammal. Már nincs az az érzés, ami nagyon sokáig megvolt, hogy „ide nekem az oroszlánt is”. Teherbíró voltam, sokat vállaltam, éveket tettem fel az életemből a munkára, és csak dolgoztam és dolgoztam. Negyven körül megnyugtató a számomra, hogy ez az érzés eltűnt belőlem. A gyermekeim születése természetesen közrejátszott ebben, de újra fontos lett a szakmám.