Interjú

„Hogy visszataláljunk”

Balsai Móni színész

Színház

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

Magyar Narancs: Nemrég mutattátok be a magyartenger című kortárs drámát, társadalmunk egyfajta látleletét. Huszonnégy óra egy család életéből egy balatoni nyaralóban. Neked miről szól ez az előadás?

Balsai Móni: Leginkább saját magunkkal kényszerít szembenézni. Csupa olyasmit látunk, ami minden családban konfliktushoz vezethet: eltérő politikai véleményt, előítéletet, másságot, anyagi különbségeket. Azt hiszem, minden néző azonosulhat valamelyik szereplővel, annak ellenére, hogy egészen szélsőségesen játszunk. Alföldi Róbert rendezőként nagyon bátor ceruzával rajzolt meg bennünket, de ettől vígjáték az előadás. Nagyon sokat lehet nevetni olyan dolgokon is, amin egyébként nem feltétlenül tudnánk.

MN: A szereped szerint egy 40 év körüli nő vagy, akinek az élete fordulóponthoz érkezett, mert gyereket szeretne, de mivel egyedülálló, az örökbefogadást választja.

BM: Nagyon sok nőtársam van olyan helyzetben, hogy valahogy úgy hozta az élet, hogy nem találta meg vagy elveszítette a párját. Nehéz egyedül lenni, főleg úgy, ha valaki gyerekre vágyik. (Balsai Móni, bár korábban többször nyilatkozott arról, hogy nyílt örökbefogadással lett anya, nekünk nem akart erről beszélni – Cz. D.)

MN: Ez ma társadalmi jelenség, sokakat érint.

BM: Patrícia egyedülálló, gyermektelen nő. Ahogy sokan, ő is meghallgatta már párszor a szokásos kérdéseket: „Mi van a fiúkkal?” „Miért vagy még egyedül?” Rengeteg általánosító bölcsességet kapott, kap. De ez fordítva is igaz, férfiakat is traktálnak ilyesmivel, bár nyilván nem lehet összehasonlítani a két nemhez fűződő elvárásokat. Tudjuk, ismerjük: családon belül is mindig rákérdeznek egyesek azokra a problémákra, amelyek esetleg fájnak. És ha még hibáztatják is az érintettet, az nagyon kellemetlen tud lenni.

MN: Fontos szerinted a nézőket szembesíteni a valósággal?

BM: Nem szeretem a szembesítés szót, mert hordoz valamiféle erőszakosságot. A tükör jobb, és valóban látleletet ad a darab arról, ahogyan élünk. Az ember szeret ráismerni magára vagy másokra, ezzel találkozunk a mesékben is gyerekkorunk óta. Szeretünk azonosulni, visszahallani a történteket, viszontlátni az életünk eseményeit. Egyszerűen azért, mert azt érezzük, hogy nem vagyunk egyedül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.