Ilyen piros székek látványa fogad most minket, sőt az emlékeinkre ráerősítenek a napsugár és halacska motívumok is a játékteret kijelölő kerítésen. Alföldi Róbert a rendezés mellett a díszlettervezést is magára vállalta, felhasználva a közös emlékezetünkben élő hamiskás nosztalgiát, ami tökéletesen megágyaz e remek tragikomédiának.
A balatoni nyár, a kispolgári dolce vita kiváló szimbóluma a megalkuvástól és képmutatástól terhes magyar népléleknek. A történetben egy családi újraegyesülésnek lehetünk részesei, amire más-más okokból, de mindenki szorongva készül. Először egy színész pár, Gábor (Szécsi Bence) és Örs (Fehér Tibor) feszeng az odavezető úton, hogy Gábornak vajon lesz-e bátorsága felvállalni párkapcsolatát a családja előtt, mert hiába a sorozatsztárság és az erdélyi gyökerek, a melegeket egy átlagos magyar háztartásban csak kísérővel bírják fogyasztani. Jó sok kísérővel, mint azt később látni fogjuk. A másik szálon a kisgyermekes pedagógus házaspárt, Pétert és Dórát ismerjük meg (Rada Bálint és Földes Eszter). Bíró Bence itt teljesen egyedit húz, legalábbis kortárs alkotásban én még nem láttam leleplezni a magyar társadalom egyik anomáliáját, a fideszes pedagógust. Már-már provokatív gesztusnak is tűnhet a szerző részéről az aktuális társadalmi forrongások ismeretében, ha nem létezne már vagy húsz éve ez a típus Magyarországon. Péter, a rosszul kereső gimnáziumi történelemtanár látókörét már beszűkítették a silány munkakörülmények és a szakmai szélmalomharc. Másban sem bízik, csak a magyarságtudatában és mindenféle hagymázas összeesküvés-elméletekben, amelyeket az elfogyasztott kerítésszaggatók arányában meg is oszt szeretteivel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
