„Hogyan lettünk gyökértelen nemzedék?”

Mikó Csaba író, drámaíró

Színház

Családtörténet hét képben, avagy kis magyar valóság a rendszerváltás eufóriájával és csalódásaival. Az Apátlanok 2013-ban az évad legjobb drámája lett, most az Örkény Színházban mutatták be. A szerzővel a Pán Péter-szindrómáról és a súlytalan élet előnyeiről és hátrányairól beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mitől aktuális ma az apátlanok nemzedékével foglalkozni?

Mikó Csaba: Nem tudom, aktuális-e, de nekem mindenképp fontos. Mert úgy éltem meg az elmúlt 15 évet, hogy folyamatos útkeresésben voltam, és ezt láttam a saját generációm tagjain is. Mintha nem tudnánk elindulni az életben, mintha nem tudnánk egy olyan útra rálépni, amit aztán majd többé-kevésbé véglegesnek fogadunk el. Picit az Apátlanok tárgya is ez: fiatalok, akik kilépnek a családból, felnőtté válnak, és valamiféle életpályamodellt kellene követniük, család, gyerek, munka, de valamiért ez nem sikerül maradéktalanul. Ilyenkor jön az, hogy: „És miért nem?” Valójában az foglalkoztatott, hogy miért nem vagyunk készen harminc körül arra, hogy családot alapítsunk, miért nem tudunk kilépni abból a szerepkörből, hogy még mindig a szüleink a családunk. Van egy általános depresszió a nemzedékemben, mert a tét nélküli életben valódi örömöt sem tudunk érezni. A darab arról is szól, hogy mivel indokoljuk az esetleges kudarcainkat. És mikor mondjuk azt, hogy ez az út nekem elég jó? Lehet, hogy valójában semmi sem elég jó? Annyira színes lett a világ, annyi lehetőség és alternatíva van, hogy valójában semmi sem elég, mert minden mást is ki akarunk próbálni. Mondjuk, személy szerint nem tartom rossznak, ha az ember folyamatos útkereső. Ehhez képest az, ami ma körülöttünk zajlik, mindennek az ellentéte: megmondják, milyen legyél, ilyen családod legyen, olyan egzisztenciád, lakásod, autód, ennyi gyereked… Pedig a szabadság alapfeltétele, hogy olyan éle­tet választunk magunknak, amivel nem ártunk senkinek, de magunkat boldognak érezzük.

MN: Aktuális kérdések sorával kezdődik a dráma: „Miért kell szülni? / Mert a család fontos! / Miért fontos a család? / Mert csak rájuk számíthatsz! / Miért senki másra? / Mert mindenki más meglop, megcsal, kihasznál! / Miért tesznek ilyet? / Sztálin miatt! Brezsnyev miatt! Rákosi miatt! Kádár miatt!”

MCS: Ez a pár mondat az apa korának aktuális társadalmi mikrokörnyezetét jellemzi, de kivetíthető a mára is. A drámában az apa mindenért a környezetét hibáztatja, lényegében bezárja a családba a gyerekeit, mert azt tapasztalta a ’89 előtti szocializmusban, hogy mindenki átverte, meglopta, kihasználta a másikat. Olyan helyzetben élt, amelyben szerinte nem bízhatott senkiben, csak a családjában. Ebben nőnek fel a gyerekek, viszont innentől kezdve nem építenek kapcsolatokat. De mi van akkor, ha a rendszerváltás után új helyzet áll elő? Az apa hirtelen kényszervállalkozó lesz, és sorra belebukik mindenbe. A gyerekei azt látják, hogy az apjuk lúzerré, balekké vált, képtelen érvényesülni ebben az új világban. A család elkezd felbomlani, föllazulnak a keretek, de nincs kiút, mert a tagjai nem úgy léteztek addig, hogy aztán érvényesülni tudjanak. Ez természetesen a darab keretei között létező valóság, de talán metaforája is tud lenni annak, hogyan lettünk egyfajta gyökértelen nemzedék, miként nem tudtunk nyitni a külvilág felé, miközben már a családban sem találtuk meg azt a biztonságot, amelyben kibontakozhattunk volna.

MN: A magyar prózában is volt egy „apátlan nemzedék”, ide sorolták a fiatal Nádas Pétert, Bereményi Gézát, Kornis Mihályt vagy Esterházy Pétert. De itt mintha másról lenne szó.

MCS: Néhány éve találkoztam először a Pán Péter-szindróma fogalmával: azokat jellemzi ez a tünet, akik képtelenek felnőni, felnőtté válni. Kialakult bennem egyfajta „apátlansági kép”, hiszen Pán Péter még a szüleiről is képes lemondani, csak azért, hogy gyerek maradhasson örökre. Van ebben valami absztrakt és abszurd is egyszerre. De van egy sokkal egyszerűbb magyarázat is: meghalt az édesapám, és úgy nőttem fel, hogy óhatatlanul csomó dolgot nem éltem meg, amit hozzá köthettem volna. Valószínűleg ezek a hiányok azok, amikhez a kudarcaimat is kötöm. Ilyen módon a saját múltfeldolgozásomról is szól a darab. De több generá­cióra is érvényes, hogy egyfajta gyökértelen létezésben kell felépíteniük magukat. Példaképek nélkül mi magunk válunk példaképekké. Identitáskeresés volt a klasszikus apátlan nemzedék útja, és a mi utunk is az, csak egy másik korban, egy más módon elszenvedett veszteség miatt.

Neked ajánljuk