Magyar Narancs: 2017-ben Bodó Viktorral és alkotótársaival Moszkvától Pekingig utaztatok a Transzszibériai expresszel. Az erről írt darab ősbemutatója Frankfurtban volt, itthon pedig Novák Eszter rendezte meg a Katona József Színházban. Mi történt veletek a világ leghosszabb vasútvonalán?
Kárpáti Péter: Nem történt valami hatalmas esemény, de sok nehezen értelmezhető epizód tette élménnyé az utazást. Viktort nemcsak maga az út érdekelte, mármint amit látunk és tapasztalunk, hanem hogy velünk, utazókkal mit tesz ez az utazás, a saját idegszálainkon citeráztunk 21 napon keresztül. Több helyen megálltunk napokra, a vonaton 7 éjszakát töltöttünk. Mindegyikünk szorgalmasan gyűjtött valamit, Keresztes Gábor hangdizájner hangokat, Bányai Tamás fényművész fényeket, a díszlettervező, Balázs Juli a formákat figyelte meg, Tihanyi Ildi jelmeztervező meg teljesen odáig volt a gyönyörűségtől. Vele sokat beszélgettem, sok mondata bele is került a darabba. Nem értek a ruhákhoz, viszont bűvöletes, milyen költőien tud azokról beszélni, és végtelen precizitással. Egy pillanat alatt megfigyel embereket, és le tudja őket írni a legapróbb részletekig. Az én legfőbb becsvágyam az volt, hogy rájöjjek, Viktort, mi vezérli, miért akarta ezt az utat. Éveken keresztül tervezte és szervezte. Azt próbáltam kideríteni, hogy mi ebben az ő személyes története, az hol találkozik az enyémmel, és hogyan tudom ezt látképpé konvertálni, a Frankfurt–Bajkál-tó tengelyen. Szerintem ő csalódott a végeredményben, mármint ami az én munkámat illeti. Nem jöttünk ki jól ebből. Bár korábban már sokszor dolgoztunk együtt, ebben a projektben nem volt számára inspiráló a nagyon különböző megközelítésünk. Mert nekem a közelik, a részletek voltak fontosak, míg az ő fókusza más volt, nagyvonalúbb, gyorsabb, azt hiszem, ő valami nagy sztorit szeretett volna. A vonatút során a szűk kupékban voltunk összezárva, hosszú órákra, napokra, az ismerőseinkkel és idegenekkel. Elkapott a megismerés gyönyöre, hogy akiknek a szavát sem értem, mit lehet belelátni, mit lehet felfogni belőlük. Végül is pillanatfelvételeket készítettem, mert a darabban ezt a sok-sok találkozást mind nincs idő kibontani. Viktor szabad kezet adott nekem a munkához. Teljes bizalmat szavazott, ezért is volt olyan kellemetlen, hogy megbillent a kapcsolatunk a próbafolyamat alatt.
MN: Egy rendezés során hozzá lehet nyúlni a szöveghez, lehet alakítani azt. Így történt a német változat során?
KP: Kimaradtam abból a folyamatból, családi okok miatt nem tudtam Frankfurtban lenni. Csak az olvasópróbán voltam ott, azután Viktor kért tőlem változtatásokat, amikben nem igazán hittem, ezért nem is tudtam jól megcsinálni. Nagyon más vágányon haladtunk.
MN: Dokumentumabszurdként definiáltátok az előadást.
KP: A darabot neveztem el annak. Igyekeztem minél hűségesebben visszaadni, amit tapasztaltam. Próbáltam megragadni a valódi figurákat, helyzeteket, mondatok százait – de azt a mi nem-értésünkön, a saját bizarr szemszögünkön keresztül torzítottam groteszkké, látomásossá. Tehát ami a darabban abszurd, az számunkra ott belső realitás volt, és talán pontosabb, érdekesebb, mintha valamilyen izgalmas cselekményt adtam volna hozzá, ami valójában nem történt meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
