"A musical vagy zenés játék nem volt ismeretlen műfaj Budapesten. (...) Az igazi áttörést mégis az István, a király hozta, amelyet később a rendszerváltás előszelének értékeltek" - írta a múlt héten a Népszabadság. A tapasztalatlan olvasó ebből azt gondolhatná, hogy 1983-ban valami alulról jövő, már-már ellenzéki produkció nyomán szabadult ki a palackból a "szellem", pedig szó sem volt erről. Igaz, a későbbi korok sajátjaként ránk száradt trikolóros, Himnusz-éneklős, rövid ideig hatásos, ám gyorsan kiüresedő koreográfia egyebek mellett a harminc évvel ezelőtti városligeti előadásra is visszavezethető. Pontosabban annak fináléjához, ami viszont nem Szörényi Levente vagy Bródy János, hanem a rendező, Koltay Gábor találmánya volt.
"A játékteret határoló horizonton piros-fehér-zöld zászlókerítés emelkedik föl, s a szereplők (a zavartan felugráló nézőkkel) eléneklik a Himnuszt. A színielőadás átmegy ünnepi rítusba, és ez nemcsak műfajérzékenységemet bántja, de sérti az ízlésemet is" - írta Varjas Endre az ÉS-ben, ám e véleményével szinte egyedül maradt.
Nyilván nem a himnuszos finálé miatt, de az István, a királyra azon nyomban korszakos zeneműként tekintettek. (Lásd Beethoven elkezdte, Szörényi befejezte című keretes írásunkat.) Akkoriban a könnyűzenének nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint manapság - értelmiségi viták és olykor rendőrségi intézkedések kísérték útját. S valamenynyire az is igaz, hogy a hazai popzenészek szövegeikben és a legalább annyira fontos külsőségekben sokkal "meszszebb mehettek", mint a szocialista tábor többi országában, azért a kártyákat a szórakoztatóiparban is (ahogy az élet minden területén) a pártközpontban keverték.
Lennon, McCartney és egy ügyes KISZ-es
A hatvanas évek végén nem véletlenül nevezték Szörényi Leventét és Bródy Jánost a magyar Lennon-McCartney-nak: ahogy a Beatles világszerte, az Illés zenekar idehaza kerülhetett - amúgy teljes joggal - a legmagasabb polcra a beat/pop/rock együttesek körében. A hatvanas évek kádári konszolidációja idején a szerzőpárost nemhogy nem vitte el a rendőr, de lemezek sorát jelentethették meg, sőt egy sor olyan lehetőséggel (például tévészereplés a szilveszteri műsorban) is megkínálták együttesüket, ami tényleg csak a legmegbízhatóbb szórakoztatóiparosok jussa volt. A sors fintora, hogy az Illés éppen akkor jutott (juthatott) a hazai show-biznisz csúcsára - 1968. augusztus 20-án, a Táncdalfesztivál döntőjében fölényes győzelmet aratva -, amikor a magyar tankok átlépték a csehszlovák határt.
A Beatles 1970-ben, az Illés 1973-ban oszlott fel, de amíg Lennon és McCartney utána szóba sem álltak egymással, Szörényi és Bródy továbbra is együtt dolgozott. Csakhogy új bandájuk, a Fonográf - noha "elvileg" olyan volt, mintha Paul McCartney John Lennonnal alapította volna meg a Wingset - hatását tekintve már sehol sem volt az Illéshez képest. Míg annak "kulturális küldetését" a hazai értelmiség színe-java méltatta/vitatta, a Fonográf minden érdeme és slágere mellett is csak egy pop-, sőt "country-"zenekar volt, semmi több. Olykor fellobbant a parázs Bródy némely szövege kapcsán, de a hetvenes évek közepén már más szelek jártak a popzenében, s látszott az alagút vége: szó sincs új művészetről, magaskultúráról. Ennek ellenére nálunk - ellentétben a Nyugattal, legalábbis a punk megjelenéséig - a könnyűzene továbbra is kultúrpolitikai "ügy" maradt, de amíg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján leginkább Szörényi népzenei ihletésű dalai és Bródy "egyértelműen kétértelmű" szövege volt a legfontosabb téma, hét-nyolc évvel később már inkább a "kemény rock" és a hozzá köthető csövesszubkultúra.
A hetvenes évek végén minden jel arra utalt, hogy a magyar Lennon-McCartney-nak lejárt a mandátuma, ám amikor 1980-ban mindketten szólólemezt adtak ki, könyvet írtak róluk, majd 1981-ben az Illés újra összeállt egy koncertfilm erejéig, rögtön változott a kép. Egy új generáció csodálkozott rá, hogy a nyolc éve feloszlott együttes zenéje és szövege ennyi idő után is izgalmasabb és eredetibb is, mint az aktuális sztároké.
De a nyolcvanas évek eleji "Illés-reneszánsz" egyáltalán nem volt magától értetődő, kellett hozzá a korszak politikai-kulturális útvesztőiben is otthonoson mozgó self-made man, Koltay Gábor frissen végzett filmrendező, aki egyáltalán nem mellesleg remek KISZ- és pártkapcsolatokkal rendelkezett. Persze ne gondoljuk, hogy Koltay vonalas KISZ-komisszár lett volna: sokkal inkább Szörényiék nagy rajongója (mostanában Wass Alberté, Horthy Miklósé - L. T.), aki már a hetvenes évek elején a zenekar körül sertepertélt: ő szerkesztette azt a fanzine-t, amihez a Fővárosi Művelődési Ház Illés-klubjának tagjai juthattak hozzá.
Koltay nem tekinthető "tipikus" magyar filmrendezőnek. ' rakta össze a már említett Szörényi- Bródy című könyvet, ami nemcsak százezres példányszámban fogyott el, de ismét felkeltette az érdeklődést az Illés zenekar iránt. S mivel a fergeteges siker ellenére sem adták ki újra az együttes lemezeit, maga a szerző pörgött rá a témára (valószínűleg a könyv is már ennek a jegyében készült), és szervezte meg, majd vitte vászonra 1981-ben az akkor még egyetlennek mondott Illés-koncertet a Nemzeti Sportcsarnokban. (A zenekar 1990-től kezdve többször is fellépett.) Az itt rögzített - A koncert című - filmet 800 ezren látták, nem csoda, hogy a megrendelőnek (Budapest Filmstúdió) és persze a rendezőnek is az állt az érdekében, hogy a sikert valahogy megismételje. De még egy Illés-összeborulást nem lehetett filmre vinni, az 1982-es Jancsó-féle Omega, Omega pedig azt bizonyította, hogy a koncertfilm önmagában semmire sem garancia.
István és István
"Amikor az ötlettel annak idején Nemeskürty tanár úrnál jártunk, kinézett az ablakon, és azt mondta: Szent István dalra fakad? Ez akkora képtelenség, hogy csak zseniális lehet!" - nyilatkozta tavaly Szörényi Levente az István, a király születéséről. Lehet, hogy ez csak anekdota, de az biztos, hogy Nemeskürty István - filmes tótumfaktum, és szintén remek politikai és egyéb kapcsolatokkal rendelkező személy - lett a produkció legelkötelezettebb támogatója. "Nemeskürty István arra biztatott bennünket, hogy a zenés műfajban próbáljunk továbblépni, kíséreljük meg kitágítani a műfaji kereteket. Olyan közönségfilm létrehozására ösztönzött bennünket, amely néhány lépéssel a közönségigény előtt áll" - nyilatkozta 1984-ben Koltay Gábor, amit Bródy János úgy egészített ki, hogy "a szórakoztatás mellett az egyik legfontosabb feladat újra és újra emlékeztetni a fiatalokat arra, hogy hol, hogyan, milyen körülmények között élnek. Azt hiszem, mindig is az egyén és a társadalom viszonyáról igyekeztem gondolkodni, az egyre bonyolultabbá váló világunkban való eligazodást akartam segíteni."
Az István, a király színrevitelének ötlete nem 1982-ben született. Szörényiék többször is utaltak rá, hogy Boldizsár Miklós íróval (1945-2004) már a hetvenes évek elején tervezgették, hogy zenés darabot készítenek Szent Istvánról. Boldizsár 1974-ben írta meg az István vs. Koppány sztorit, de az Ezredforduló "opera prózában, két részben" című darab csak 1981 szeptemberében jelent meg a Színház folyóirat mellékleteként. (Nem tudunk arról, hogy a művet valaha is színpadra állították volna, ezért az Ezredforduló méltán pályázhat a magyar drámairodalom leghíresebb "kályhája" címre, közismertségét - pontosabban a létezéséről való tudomást - kizárólag annak köszönheti, hogy Bródy János ennek nyomán készítette el a dalszövegeket.)
"Több forgatókönyv-variáns is elkészült, amelyekről sorra konzultáltunk Nemeskürty Istvánnal" - emlékezett vissza 1984-ben a rendező, hozzátéve egy, mai szemmel nézve olyan pikáns részletet, hogy "az egyik holtponton Szentmihályi Szabó Péter (jelenleg a Magyar Hírlap glosszaírója, a 'jobboldali újságírás ikonja' - L. T.) ötletei és írói segítsége lendített át." A korabeli interjúból nem derül ki, hogy mi lehetett ez a "kilendítés", az viszont egészen biztos, hogy Koltayék legnagyobb húzása az volt, hogy a lázadók szerepére olyan "lázadó rockereket" kértek fel, mint Vikidál Gyula (lásd Koppány jelenti című keretes írásunkat), Nagy Feró és Deák Bill Gyula. Az akkori fiatalok körében jelentős népszerűségnek örvendő, ám a rendszer kegyeltjeinek nem mondható sztárok beemelésével mindenki jól járt: a közönség a kedvenceit kapta, a kedvencek a szokásosnál jóval magasabb gázsit, ráadásul az addig elég veszélyesnek tartott Nagy Ferót is sikerült domesztikálni. (Az ő szerepét - Laborc, lázadó nagyúr - még nem találjuk a Boldizsár-műben.) Voltaképp nekik köszönhető a mű legizgalmasabb ellentmondása, ami egyúttal a legnagyobb sikert is aratta - István ellenfelei sokkal "kúlabbak", mint a címszereplő, akinek szintén egy "rocker", Varga Miklós adta a hangját, de az 1983-as előadáson Pelsőczy László személyesítette meg.
István király szupersztár
A Kádár-korszak sajtójának jellegzetes eleme volt a Nyugathoz méricskélés: "Mi is képesek vagyunk arra, amire ők." Nos, e komplexusos gőg az István, a király esetében is megjelent. Ahogy az Illéssel a "nemzeti beatzene", az Istvánnal kapcsolatban a "nemzeti rockopera" megszületése miatt lelkendezhettek a hazai újságírók. Csakhogy a rockopera Magyarországon jószerivel egyetlen művet jelentett, Andrew Lloyd Webber és Tim Rice Jézus Krisztus szupersztárját, és hogy ez volt az etalon, jól bizonyítja, hogy az első valóban komolyan vehető eredeti próbálkozás, Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor Sztárcsinálókja a Rockszínházban (1981) "minden porcikájában" a Szupersztárt koppintotta. Ha a korabeli lapokat nézzük, egyértelmű, hogy a kritika - a Sztárcsinálókkal szemben - az Istvánt már fenntartások nélkül fogadta el saját rockoperának, amihez a témaválasztás mellett Szörényi és Bródy tekintélye is hozzájárult. Azt csak halkan jegyezték meg páran, hogy a dalok sokkal populárisabbak Szörényi "komolyabb" dolgainál, amilyenek például a Hazatérés (1980) című szólólemezen hallhatók, és bár felcsendülnek a műben a Szörényi-muzsika védjegyének számító magyar népzenei motívumok, minden jel arra utal, hogy a szerzők számára ugyanúgy a Jézus Krisztus szupersztár volt az etalon, mint korábban Várkonyiéknak. Az István, a király dramaturgiája, a karakterek, a zenében pedig a nem túl bonyolult, ám fülbemászó hardrockklisék, az üres pátosz és a giccses slágerek egyvelege mind-mind Webbert idézi, de még "a rossz a menő" felállás is, hiszen a Szupersztár filmváltozatában Júdás volt az alkotók kedvence az ugyancsak bárgyúnak beállított címszereplővel szemben. Ezért is tekinthetjük nyugodtan gyengéd túlzásnak Molnár Gál Péter azon állítását a Kritika 1984. májusi számában, mely szerint "Az István, a király dramaturgiai leleménye egyedülálló a világ drámairodalmában. Akár a protagonistába, akár antagonistájába helyezkedik bele egyetértően a néző: egyformán önmaga vágyképei elégülnek ki. Nincsen még egy drámája a világirodalomnak, amelyben mindegy volna, hogy a tézist vagy az antitézist fogadja el a néző, ahol az állítás és annak tagadása egyforma kielégülést nyújtana."
Mindeközben az István, a király mégis elsősorban filmnek készült, s a belépőjegyes színpadi produkciót rögzítették, amit 1983. augusztus 18-án, majd további hat alkalommal játszottak el a Városligetben - hangfelvételről. Az eljárásnak valószínűleg költségkímélő okai voltak, bár Koltay kellő pátosszal ezt nyilatkozta 29 éve: "Amikor Nemeskürty István egyetértésével is találkoztak elképzeléseink, akkor kezdtünk el azon tűnődni, hogy a film és a nagylemez után mivel tudnánk esetleg valamilyen pluszt adni, mivel tudnánk üggyé formálni elképzeléseinket. Innen már csak egy lépés volt eljutni a nyilvános előadás gondolatáig."
De a teljes playback ellenére is akkora volt a siker, hogy az még az Illés körüli hatvanas évekbeli hisztériát is túlszárnyalta. Az István, a király a rendezői szándéknak megfelelően valóban "üggyé formálódott", és azonnal legendává is magasztosult. Ez azért érdekes, mert ettől kezdve az eredeti cél, vagyis az "egy lépéssel a közönségigény előtt álló közönségfilm" megszületése másodlagossá vált, a nemzeti rockopera születését kísérő eufória elsősorban azoknak a hangját nyomta el, akik fenntartással fogadták a művet.
János, a király
Koltay korabeli nyilatkozata szerint végső célja "olyan, stilizált díszletek között, stilizált jelmezekben játszódó, mai modern megközelítéssel rendezett történelmi játék" volt, ami "a benne felvetett és kibontásra kerülő történelmi kérdések más korokra is utaló jellege miatt - kortalan".
Mit is jelenthetett ez a kortalanság? Az István, a királyt történelmi rockoperának nevezték, pedig a mű kulcskérdése, a "mondd, te kit választanál?" valójában annyit tesz: "mi lett volna, ha...?", tehát a legnagyobb ostobaságot, ha történelemről beszélünk. De ki beszélt itt történelemről? "Mohácsnál győzni fogunk / Dózsa lesz György királyunk / Nagyhatalom századokon át. // Rákóczi világot hódít / Kossuthtal valóra válik / A Duna-menti Köztársaság", ám amikor a táltos (Deák Bill Gyula) dalában felsorolja, hogy mi minden lett volna, ha a pogány (értsd a szabad) győzedelmeskedik, sokan gondolhatták úgy, hogy a rendező által felvetett "más korokra is utaló jelleg" leginkább Kádárra és Nagy Imrére értendő. Ám azt már csak kevesen gondolták, hogy ez azért mégis - bármit is mondanak az alkotók - a rendszer melletti nem is túl furfangos kiállás, Molnár Gál Péter szavaival "csikicsuki lelemény".
Noha ez a párhuzam akkoriban a levegőben lógott, konkrétan csak egy helyen, a Hírmondó nevű szamizdatban olvashattunk róla, "János, a király - avagy árad a kegyelem fénye reánk" címmel. A szerző, bizonyos Emericus a következőt írja: "A szárba szökkenő öröm érzete, hogy államalapítónk legendás személye rockopera témájául engedélyeztetett, beárnyékolta azt a kultúrhistóriai jelentőségű tényt, hogy a szerzőknek és a rendezőnek egy füst alatt sikerült megalkotniuk a fejlett szocializmus viszonyainak megfelelő István király képet is, mi több: kicsiholni magukból a kádárizmus 'Szent István-i' gondolatát. Elismerésre méltó szellemi teljesítmény, ám ennek is történelmi közgondolkodásunk, amúgy is torz és identitászavarokkal terhelt nemzettudatunk lesz a kárvallottja. Olyan károsodás ez, amelyet több tucat vaskos történelmi monográfia, mesterfokon megírt esszé vagy hiteles dokumentum sem hozhat helyre."
Az elgondolkodtató és vitára serkentő véleményt nemcsak a hivatalos sajtó hozsannája nyomta el, de az is, hogy 1983-ra a közönség java belenyugodott a megváltoztathatatlanba, s ha esetleg mégis felmerült bennük, hogy ha István a Kádár, akkor Koppány Nagy Imre, nos, akkor is úgy tekintett az egészre, hogy ami 1956 után történt, törvényszerű volt, annak úgy kellett megtörténnie. Különben is: ki engedte volna 1983-ban, hogy erről bármiféle nyilvános vita folyjon, amikor Nagy Imrének a nevét sem volt szabad kiejteni.
Beethoven elkezdte, Szörényi befejezteA korabeli sajtó zeneműként is lelkesedéssel fogadta az István, a királyt, voltak, akik már nem is rockoperát, hanem nemzeti dalművet, jelzők nélküli operát emlegettek. Fodor Lajos például ezt írta az Esti Hírlapban: "Tény, hogy amit létrehoztak, az a Gershwin- és Bernstein-musicalekkel indított zenés színpadi megújulás fontos állomása, előrelendítője - az új opera felé." A legmeghökkentőbb kijelentést azonban Nemeskürty István tette a Petőfi Táskarádió című műsorában, tíz nappal az előadás után: "Ha én lennék az operaház igazgatója, műsoron tartanám. Beethoven, amikor azt hallotta, Pesten kőszínház nyílik, Szent Istvánról tervezett operát. Megírta, a nyitányát elküldte. A pesti színház a mai napig nem jelentkezett Beethovennél, hogy fejezze be a darabot. Szörényiék befejezték." |
Koppány jelenti"Bemutatkozott egy új színész is - Vikidál Gyula. Félelmetes figura" - írta a Képes Újságban Ligeti Nagy Tamás, bár honnan tudta volna, hogy Vikidáltól nem a színpadon kell félni. A P. Mobil és a Dinamit egykori énekese az állambiztonságnak dolgozott, így aztán a III/III-as csoportfőnökség igen közeli forrásból értesülhetett a rockopera előkészületeiről. Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című (Tihanyrév-Magyar Narancs, 2005) könyvében idézi fel, hogy tartótisztje, Gábor Róbert főhadnagy azzal bízta meg az akkor már két éve foglalkoztatott Vikidált, vagyis a Dalos fedőnevű ügynököt, hogy "természetes helyzetéből adódóan továbbra is kísérje figyelemmel az István, a király című rockopera előadásait, és amennyiben a szereplők, illetve a filmforgató csoport valamelyik tagja részéről nacionalista jellegű megnyilvánulásokat tapasztal, azonnal jelentse". Úgy tűnik, Vikidál nem tapasztalt ilyesmit, legalábbis nem került elő erről szóló jelentése, ellenben egy 1983 decemberében megtartott közönségtalálkozóról igen. A rendezvényen részt vett Sós Péter János, a Magyar Ifjúság újságírója, azon kevesek egyike, akiknek fenntartásaik voltak a darabbal kapcsolatban. Vikidál-Dalos a következőt írta: "A fórumon ezt a véleményét fenntartotta, ill. megerősítette, melynek következtében a megjelent közönségben ellenszenvet váltott ki. Az a vélemény alakult ki, hogy ha a sajtóban nem jelennének meg ilyen jellegű irományok, akkor senki nem foglalkozna úgy ezzel a darabbal, hogy nacionalista érzelmeket táplál. Véleményem az, hogy ez a darab kell, hogy nemzeti, magyaros érzelmeket tápláljon, és ez jó, hogy találkozik a nagyközönség véleményével." 1984 januárjában arról jelentett, hogy amikor átvették az Istvánért járó aranylemezt, és részleteket adtak elő a darabból, "nacionalista vagy egyéb politikai megnyilvánulás nem volt", áprilisban pedig arról, hogy a filmet több vidéki város sportcsarnokában (Debrecen, Szolnok, Miskolc), rossz technikai körülmények között vetítették, és szerinte "az ilyen előadások a hitelrontás határát súrolják". Vikidál jelentései közt a legnagyobb "balhénak" az számított, hogy amikor 1984 júniusában, a P. Box együttessel a Budai Ifjúsági Parkban részleteket adott elő az István, a királyból, "a közönség körében volt egy 25-30 fős 'mag', akik az egész koncert alatt provokálták az együttest. Bekiabálásaik lényege az volt, hogy 'Lelopták a Jézus Krisztus' zenéjét és színpadi képeit. A közönség tagjai között az együttes rajongói is ott voltak. A tőlük szerzett információból megállapították, hogy a bekiabálásokat a P. Mobil és a H. B. B. együttes rajongói tették." |
