Hanem kisebb részben az 1990-es film emléke, nagyobbrészt pedig az a zenés színpadi jártasság, amellyel a musical "eredeti verzióját" az Operettszínházban megvalósították. Imponálóan lendületes koreográfia (koreográfus: Tihanyi Ákos), biztos kezű zenei vezetés (Balassa Krisztián), s persze Kerényi Miklós Gábor mindenkor hatásos, a közönség kollektív lelkületét mélyen ismerő rendezése: sok látvánnyal, sok vetítéssel, szolid, de mégis jól érvényesülő speciális effektekkel. Mindez nagyon is elkél, hiszen a musical amúgy több ponton is kikezdhető lenne: a filmből ismerős sztori még a felhizlalás után is csak alig-alig tölti ki a színházi este kereteit, ami pedig a zenét illeti, onnan váltig az 1955-ös sláger, az Unchained Melody marad az egyetlen emlékezetes momentum, dacára az amúgy a szakmájukban kimondottan jó nevű Stewart és Ballard urak fáradozásainak.
A siker kovácsai között persze az Operettszínház musicalsztárjait is okvetlenül meg kell említenünk, jóllehet ők akarva-akaratlanul azt is megéreztetik a nézőkkel, hogy hol is húzódnak a Nagymező utcai musicaljátszás művészi határai. A színpadi fegyelem maximuma, üzembiztos és mindenkor legalábbis korrekt, sokszor pedig egyenesen élményszerű éneklés - de majd' mindenütt a színészi játék kisebb-nagyobb fogyatkozásai, a hitelesség deficitje. A színpadi jelenlétében már meggyilkoltatása előtt szellemnek tetsző Dolhai Attila (Sam) éppúgy nem tűnik Wall Street-i bankárnak, akárcsak a mobiltelefonjával összenőtt barátja-elveszejtője, Mészáros Árpád Zsolt (Carl), de amíg Dolhai ezúttal is készen hozza magával rokonszenvességének elemi adottságát, addig Mészáros a hiszteroid acsargás hangjait próbálgatja, meglehetősen kültelki modorban. A bankárözvegy Vágó Bernadett (Molly) talán még enynyit sem tesz, mindössze a szépségét kamatoztatja, ám ez a kamat csupán látra szól, míg játékában a gyászmunka és a szerelem egyként sápadtan depresszívnek hat. (Igaz, dolgát megnehezíti, hogy talán neki kell megküzdenie Müller Péter Sziámi legfárasztóbb soraival, amelyekben a nap sosem "felkel", hanem legalábbis elvégzi szokott reggeli tornáját.)
Nem vitás, Szulák Andrea (Oda Mae) sem tetszik éppenséggel afroamerikai spiritisztának, ám paradox módon mégis egyedül neki sikerül elfeledtetnie filmes elődjét, az 1990-es szereposztásból olyannyira kiugró Whoopi Goldberget. Hálás szerepében mindvégig túláradónak bizonyul, s mivel ez a túláradás, ez a kicsattanó kedély természetesnek látszik, valóban magával is ragadja a közönséget. Kedvesen ordenáré, dévajul trampli ez a jósnő; elementáris lendületével életteli figurát teremt, s hozzá félreismerhetetlenül ott van a dög a hangjában. S ez a dög messze érdekesebb, mint bármilyen testetlen kísértet, aki átmegy a falon.
Budapesti Operettszínház, május 31.
