Interjú

"Mozgásszótárt készítek"

Doug Varone koreográfus

  • Artner Sisso
  • 2014. május 17.

Színház

A tánc és az emberi szellem kapcsolatának összetettségét kutató New York-i Doug Varone and Dancers 1986-ban alakult. Alkotói tizenegyszer kapták meg a New York Dance and Performance díjat, de nem csak az amerikai táncszínpadokon arattak sikereket, világszerte ismertek az előadásaik. Három etűdből álló estjük április 27-28-án lesz látható a Müpában, a Budapesti Táncfesztivál keretében. Ebből az alkalomból beszélgettünk az alapító koreográfussal, koreografált már filmet (Az utolsó piszkos táncot Patrick Swayze-nek), operát (Metropolitan, Boston Lyric Opera) koncertet és divatbemutatót is.

Magyar Narancs: Fontos, hogy klaszszikus képzettségük legyen a táncosaidnak?

Doug Varone: Igen, de lényeges az is, hogy kortárs tudásuk legyen, tudják, mi az a modern tánc és a kortárs balett.

MN: Mi a modern és a kortárs közötti különbség?

DV: Nagyon érdekes kérdés ez a képzőművészetben is. A saját munkáimat kortársnak hívom, mert arról beszélnek, hogy mik vagyunk ma. Mindig a kortárs kifejezést használom, ha kontextusba akarom helyezni a koreográfiáimat. A modern táncot időkeretbe lehet tenni, mintha sok generáció idepottyant volna egy nagy almafáról, és ezek közül én volnék az egyik alma. A kortárs sokkal emberibb számomra. Úgy értem, hogy emberközelibb az, ahogy most megalkotjuk a táncot, mert az emberekről szól, az összefüggésekről, a gondolkodásmódról. Ez nagyon új és friss dolog, sokat fejlődtünk a modern tánctól idáig.

MN: New York a kortárs művészetek városa, és gondolom, ez önmagában inspirálja a munkáidat.

DV: Persze. A kortárs koreográfusi karrieremet itt kezdtem, aztán elköltöztem egy kis időre San Franciscóba, mert beleszerettem a városba. De az történt, hogy ott meg elveszítettem a tánckészítés iránti szenvedélyemet. A környezet szép volt és nagyon lágy, de nem adta azt az inspiráló élességet. Vissza kellett mennem New Yorkba, hogy újra dolgozhassak.

MN: Hogyan fejlesztetted ki a saját mozgásrendszeredet?

DV: Volt egy alapelgondolásom. Mindig érdekelt az ember és a táncos közötti választóvonal, hogy milyen az, amikor emberként viselkedünk, mozgunk, megyünk, ülünk, aztán megmutatjuk, amit táncosként tanultunk a mozgásról. Hogy táncossá legyünk, az egy magas szintű technikai tudást igényel, amitől megváltozunk, valaki mássá leszünk. Az a pillanat tűnik számomra izgalmasnak, amikor ez átbillen. Szóval mozgásszótárt készítek. Amikor a színpadot nézed, embereket látsz, de annyira szépen palástolják a feladatuk bonyolultságát, hogy nem is veszed észre, hogy ők táncosok. Ahogy használják a testüket, a végtagjaikat, az megváltoztatja például a teret is.

MN: Ki volt rád a legnagyobb hatással?

DV: Fred Astaire és Gene Kelly. Tényleg. Kisebb koromban sztepptáncot tanultam. Egészen elképesztőek azok a filmek, ahogy ülnek és beszélnek, aztán egyszer csak táncra perdülnek. Ezeken a musicaleken nőttem fel. Nem értettem, hogy anyám például miért nem táncolva közlekedik a bevásárlóközpontban. Az élet egy musical volt számomra. Ezek korai tapasztalatok, de velem maradtak. Azt hiszem, hogy tudattalanul itt dőlt el, ötéves koromban, hogy táncos leszek.

MN: Mik voltak a nagy változások, a meghatározó pillanatok a pályád során?

DV: Az egyik a Rise, amely John Adam partitúrája, és aFearful Symmetries(Félelmetes szimmetriák) alapján készült 1993-ban. Ebben a filmzenében az 1960-as évek táncai jelennek meg, és az előadásban jól megfigyelhetők ezek a szólók, duettek és kisebb csoportok megjelenítésében. Pont az, amit most felújítva Budapesten is láthat a közönség. Elsőre jó összefoglalója volt azoknak az ötleteknek, amiken dolgozom. Ott állt össze a mozgásstruktúrám, amiről már beszéltem, ezért gyakran visszakerül a repertoárra. A másik ilyen meghatározó pillanat a Boats Leaving című darab, amit szintén lehet majd látni ebben az összeállításban. Ez az előadás a csípőműtétem után készült. Úgy kellett kezdenem a munkát, hogy csak ülni tudtam. Nagyon meghatározta a próbákat és a táncosok mozgását is, hogy egy székből beszéltem hozzájuk. Táncszótár lett ez is, és rengeteg energia szabadult fel benne. Ez a darab újságokban talált fotók és Arvo Pärt kórusműve, a Te Deum alapján készült. Sokan úgy gondolják, hogy a halálról szól, de inkább úgy mondanám, hogy távozásokról, amiket mindannyian átélünk.

MN: Akkor most már a Budapestre hozott harmadik darabról is beszéljünk!

DV: Jó, bár az már nem tartozik a meghatározó pillanataim közé. AThe Bench Quarteta Martha Graham Tánccsoport megbízásából készült 2013-ban, Graham ikonikus, 1930-as szólója, a Lamentation mai párjaként. Egy rövid szóló a női bánatról, egy érzelmi utazás. Ez egészen új darab.

MN: Van a táncnak korhatára?

DV: Érdekes, hogy ezt most kérded, mert hét éve nem táncoltam, és épp visszatérés előtt állok. Az American Dance Festivalra viszek egy szólót. Egész életünk során táncolunk, és engem mindig táncosnak fognak hívni. A testem és a képességeim megváltoztak, de a tudást nem lehet eltagadni, ami már a birtokomban van.

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.