Interjú

"Mozgásszótárt készítek"

Doug Varone koreográfus

  • Artner Sisso
  • 2014. május 17.

Színház

A tánc és az emberi szellem kapcsolatának összetettségét kutató New York-i Doug Varone and Dancers 1986-ban alakult. Alkotói tizenegyszer kapták meg a New York Dance and Performance díjat, de nem csak az amerikai táncszínpadokon arattak sikereket, világszerte ismertek az előadásaik. Három etűdből álló estjük április 27-28-án lesz látható a Müpában, a Budapesti Táncfesztivál keretében. Ebből az alkalomból beszélgettünk az alapító koreográfussal, koreografált már filmet (Az utolsó piszkos táncot Patrick Swayze-nek), operát (Metropolitan, Boston Lyric Opera) koncertet és divatbemutatót is.

Magyar Narancs: Fontos, hogy klaszszikus képzettségük legyen a táncosaidnak?

Doug Varone: Igen, de lényeges az is, hogy kortárs tudásuk legyen, tudják, mi az a modern tánc és a kortárs balett.

MN: Mi a modern és a kortárs közötti különbség?

DV: Nagyon érdekes kérdés ez a képzőművészetben is. A saját munkáimat kortársnak hívom, mert arról beszélnek, hogy mik vagyunk ma. Mindig a kortárs kifejezést használom, ha kontextusba akarom helyezni a koreográfiáimat. A modern táncot időkeretbe lehet tenni, mintha sok generáció idepottyant volna egy nagy almafáról, és ezek közül én volnék az egyik alma. A kortárs sokkal emberibb számomra. Úgy értem, hogy emberközelibb az, ahogy most megalkotjuk a táncot, mert az emberekről szól, az összefüggésekről, a gondolkodásmódról. Ez nagyon új és friss dolog, sokat fejlődtünk a modern tánctól idáig.

MN: New York a kortárs művészetek városa, és gondolom, ez önmagában inspirálja a munkáidat.

DV: Persze. A kortárs koreográfusi karrieremet itt kezdtem, aztán elköltöztem egy kis időre San Franciscóba, mert beleszerettem a városba. De az történt, hogy ott meg elveszítettem a tánckészítés iránti szenvedélyemet. A környezet szép volt és nagyon lágy, de nem adta azt az inspiráló élességet. Vissza kellett mennem New Yorkba, hogy újra dolgozhassak.

MN: Hogyan fejlesztetted ki a saját mozgásrendszeredet?

DV: Volt egy alapelgondolásom. Mindig érdekelt az ember és a táncos közötti választóvonal, hogy milyen az, amikor emberként viselkedünk, mozgunk, megyünk, ülünk, aztán megmutatjuk, amit táncosként tanultunk a mozgásról. Hogy táncossá legyünk, az egy magas szintű technikai tudást igényel, amitől megváltozunk, valaki mássá leszünk. Az a pillanat tűnik számomra izgalmasnak, amikor ez átbillen. Szóval mozgásszótárt készítek. Amikor a színpadot nézed, embereket látsz, de annyira szépen palástolják a feladatuk bonyolultságát, hogy nem is veszed észre, hogy ők táncosok. Ahogy használják a testüket, a végtagjaikat, az megváltoztatja például a teret is.

MN: Ki volt rád a legnagyobb hatással?

DV: Fred Astaire és Gene Kelly. Tényleg. Kisebb koromban sztepptáncot tanultam. Egészen elképesztőek azok a filmek, ahogy ülnek és beszélnek, aztán egyszer csak táncra perdülnek. Ezeken a musicaleken nőttem fel. Nem értettem, hogy anyám például miért nem táncolva közlekedik a bevásárlóközpontban. Az élet egy musical volt számomra. Ezek korai tapasztalatok, de velem maradtak. Azt hiszem, hogy tudattalanul itt dőlt el, ötéves koromban, hogy táncos leszek.

MN: Mik voltak a nagy változások, a meghatározó pillanatok a pályád során?

DV: Az egyik a Rise, amely John Adam partitúrája, és aFearful Symmetries(Félelmetes szimmetriák) alapján készült 1993-ban. Ebben a filmzenében az 1960-as évek táncai jelennek meg, és az előadásban jól megfigyelhetők ezek a szólók, duettek és kisebb csoportok megjelenítésében. Pont az, amit most felújítva Budapesten is láthat a közönség. Elsőre jó összefoglalója volt azoknak az ötleteknek, amiken dolgozom. Ott állt össze a mozgásstruktúrám, amiről már beszéltem, ezért gyakran visszakerül a repertoárra. A másik ilyen meghatározó pillanat a Boats Leaving című darab, amit szintén lehet majd látni ebben az összeállításban. Ez az előadás a csípőműtétem után készült. Úgy kellett kezdenem a munkát, hogy csak ülni tudtam. Nagyon meghatározta a próbákat és a táncosok mozgását is, hogy egy székből beszéltem hozzájuk. Táncszótár lett ez is, és rengeteg energia szabadult fel benne. Ez a darab újságokban talált fotók és Arvo Pärt kórusműve, a Te Deum alapján készült. Sokan úgy gondolják, hogy a halálról szól, de inkább úgy mondanám, hogy távozásokról, amiket mindannyian átélünk.

MN: Akkor most már a Budapestre hozott harmadik darabról is beszéljünk!

DV: Jó, bár az már nem tartozik a meghatározó pillanataim közé. AThe Bench Quarteta Martha Graham Tánccsoport megbízásából készült 2013-ban, Graham ikonikus, 1930-as szólója, a Lamentation mai párjaként. Egy rövid szóló a női bánatról, egy érzelmi utazás. Ez egészen új darab.

MN: Van a táncnak korhatára?

DV: Érdekes, hogy ezt most kérded, mert hét éve nem táncoltam, és épp visszatérés előtt állok. Az American Dance Festivalra viszek egy szólót. Egész életünk során táncolunk, és engem mindig táncosnak fognak hívni. A testem és a képességeim megváltoztak, de a tudást nem lehet eltagadni, ami már a birtokomban van.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.