Interjú

"Mozgásszótárt készítek"

Doug Varone koreográfus

  • Artner Sisso
  • 2014. május 17.

Színház

A tánc és az emberi szellem kapcsolatának összetettségét kutató New York-i Doug Varone and Dancers 1986-ban alakult. Alkotói tizenegyszer kapták meg a New York Dance and Performance díjat, de nem csak az amerikai táncszínpadokon arattak sikereket, világszerte ismertek az előadásaik. Három etűdből álló estjük április 27-28-án lesz látható a Müpában, a Budapesti Táncfesztivál keretében. Ebből az alkalomból beszélgettünk az alapító koreográfussal, koreografált már filmet (Az utolsó piszkos táncot Patrick Swayze-nek), operát (Metropolitan, Boston Lyric Opera) koncertet és divatbemutatót is.

Magyar Narancs: Fontos, hogy klaszszikus képzettségük legyen a táncosaidnak?

Doug Varone: Igen, de lényeges az is, hogy kortárs tudásuk legyen, tudják, mi az a modern tánc és a kortárs balett.

MN: Mi a modern és a kortárs közötti különbség?

DV: Nagyon érdekes kérdés ez a képzőművészetben is. A saját munkáimat kortársnak hívom, mert arról beszélnek, hogy mik vagyunk ma. Mindig a kortárs kifejezést használom, ha kontextusba akarom helyezni a koreográfiáimat. A modern táncot időkeretbe lehet tenni, mintha sok generáció idepottyant volna egy nagy almafáról, és ezek közül én volnék az egyik alma. A kortárs sokkal emberibb számomra. Úgy értem, hogy emberközelibb az, ahogy most megalkotjuk a táncot, mert az emberekről szól, az összefüggésekről, a gondolkodásmódról. Ez nagyon új és friss dolog, sokat fejlődtünk a modern tánctól idáig.

MN: New York a kortárs művészetek városa, és gondolom, ez önmagában inspirálja a munkáidat.

DV: Persze. A kortárs koreográfusi karrieremet itt kezdtem, aztán elköltöztem egy kis időre San Franciscóba, mert beleszerettem a városba. De az történt, hogy ott meg elveszítettem a tánckészítés iránti szenvedélyemet. A környezet szép volt és nagyon lágy, de nem adta azt az inspiráló élességet. Vissza kellett mennem New Yorkba, hogy újra dolgozhassak.

MN: Hogyan fejlesztetted ki a saját mozgásrendszeredet?

DV: Volt egy alapelgondolásom. Mindig érdekelt az ember és a táncos közötti választóvonal, hogy milyen az, amikor emberként viselkedünk, mozgunk, megyünk, ülünk, aztán megmutatjuk, amit táncosként tanultunk a mozgásról. Hogy táncossá legyünk, az egy magas szintű technikai tudást igényel, amitől megváltozunk, valaki mássá leszünk. Az a pillanat tűnik számomra izgalmasnak, amikor ez átbillen. Szóval mozgásszótárt készítek. Amikor a színpadot nézed, embereket látsz, de annyira szépen palástolják a feladatuk bonyolultságát, hogy nem is veszed észre, hogy ők táncosok. Ahogy használják a testüket, a végtagjaikat, az megváltoztatja például a teret is.

MN: Ki volt rád a legnagyobb hatással?

DV: Fred Astaire és Gene Kelly. Tényleg. Kisebb koromban sztepptáncot tanultam. Egészen elképesztőek azok a filmek, ahogy ülnek és beszélnek, aztán egyszer csak táncra perdülnek. Ezeken a musicaleken nőttem fel. Nem értettem, hogy anyám például miért nem táncolva közlekedik a bevásárlóközpontban. Az élet egy musical volt számomra. Ezek korai tapasztalatok, de velem maradtak. Azt hiszem, hogy tudattalanul itt dőlt el, ötéves koromban, hogy táncos leszek.

MN: Mik voltak a nagy változások, a meghatározó pillanatok a pályád során?

DV: Az egyik a Rise, amely John Adam partitúrája, és aFearful Symmetries(Félelmetes szimmetriák) alapján készült 1993-ban. Ebben a filmzenében az 1960-as évek táncai jelennek meg, és az előadásban jól megfigyelhetők ezek a szólók, duettek és kisebb csoportok megjelenítésében. Pont az, amit most felújítva Budapesten is láthat a közönség. Elsőre jó összefoglalója volt azoknak az ötleteknek, amiken dolgozom. Ott állt össze a mozgásstruktúrám, amiről már beszéltem, ezért gyakran visszakerül a repertoárra. A másik ilyen meghatározó pillanat a Boats Leaving című darab, amit szintén lehet majd látni ebben az összeállításban. Ez az előadás a csípőműtétem után készült. Úgy kellett kezdenem a munkát, hogy csak ülni tudtam. Nagyon meghatározta a próbákat és a táncosok mozgását is, hogy egy székből beszéltem hozzájuk. Táncszótár lett ez is, és rengeteg energia szabadult fel benne. Ez a darab újságokban talált fotók és Arvo Pärt kórusműve, a Te Deum alapján készült. Sokan úgy gondolják, hogy a halálról szól, de inkább úgy mondanám, hogy távozásokról, amiket mindannyian átélünk.

MN: Akkor most már a Budapestre hozott harmadik darabról is beszéljünk!

DV: Jó, bár az már nem tartozik a meghatározó pillanataim közé. AThe Bench Quarteta Martha Graham Tánccsoport megbízásából készült 2013-ban, Graham ikonikus, 1930-as szólója, a Lamentation mai párjaként. Egy rövid szóló a női bánatról, egy érzelmi utazás. Ez egészen új darab.

MN: Van a táncnak korhatára?

DV: Érdekes, hogy ezt most kérded, mert hét éve nem táncoltam, és épp visszatérés előtt állok. Az American Dance Festivalra viszek egy szólót. Egész életünk során táncolunk, és engem mindig táncosnak fognak hívni. A testem és a képességeim megváltoztak, de a tudást nem lehet eltagadni, ami már a birtokomban van.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.