Interjú

"Mozgásszótárt készítek"

Doug Varone koreográfus

  • Artner Sisso
  • 2014. május 17.

Színház

A tánc és az emberi szellem kapcsolatának összetettségét kutató New York-i Doug Varone and Dancers 1986-ban alakult. Alkotói tizenegyszer kapták meg a New York Dance and Performance díjat, de nem csak az amerikai táncszínpadokon arattak sikereket, világszerte ismertek az előadásaik. Három etűdből álló estjük április 27-28-án lesz látható a Müpában, a Budapesti Táncfesztivál keretében. Ebből az alkalomból beszélgettünk az alapító koreográfussal, koreografált már filmet (Az utolsó piszkos táncot Patrick Swayze-nek), operát (Metropolitan, Boston Lyric Opera) koncertet és divatbemutatót is.

Magyar Narancs: Fontos, hogy klaszszikus képzettségük legyen a táncosaidnak?

Doug Varone: Igen, de lényeges az is, hogy kortárs tudásuk legyen, tudják, mi az a modern tánc és a kortárs balett.

MN: Mi a modern és a kortárs közötti különbség?

DV: Nagyon érdekes kérdés ez a képzőművészetben is. A saját munkáimat kortársnak hívom, mert arról beszélnek, hogy mik vagyunk ma. Mindig a kortárs kifejezést használom, ha kontextusba akarom helyezni a koreográfiáimat. A modern táncot időkeretbe lehet tenni, mintha sok generáció idepottyant volna egy nagy almafáról, és ezek közül én volnék az egyik alma. A kortárs sokkal emberibb számomra. Úgy értem, hogy emberközelibb az, ahogy most megalkotjuk a táncot, mert az emberekről szól, az összefüggésekről, a gondolkodásmódról. Ez nagyon új és friss dolog, sokat fejlődtünk a modern tánctól idáig.

MN: New York a kortárs művészetek városa, és gondolom, ez önmagában inspirálja a munkáidat.

DV: Persze. A kortárs koreográfusi karrieremet itt kezdtem, aztán elköltöztem egy kis időre San Franciscóba, mert beleszerettem a városba. De az történt, hogy ott meg elveszítettem a tánckészítés iránti szenvedélyemet. A környezet szép volt és nagyon lágy, de nem adta azt az inspiráló élességet. Vissza kellett mennem New Yorkba, hogy újra dolgozhassak.

MN: Hogyan fejlesztetted ki a saját mozgásrendszeredet?

DV: Volt egy alapelgondolásom. Mindig érdekelt az ember és a táncos közötti választóvonal, hogy milyen az, amikor emberként viselkedünk, mozgunk, megyünk, ülünk, aztán megmutatjuk, amit táncosként tanultunk a mozgásról. Hogy táncossá legyünk, az egy magas szintű technikai tudást igényel, amitől megváltozunk, valaki mássá leszünk. Az a pillanat tűnik számomra izgalmasnak, amikor ez átbillen. Szóval mozgásszótárt készítek. Amikor a színpadot nézed, embereket látsz, de annyira szépen palástolják a feladatuk bonyolultságát, hogy nem is veszed észre, hogy ők táncosok. Ahogy használják a testüket, a végtagjaikat, az megváltoztatja például a teret is.

MN: Ki volt rád a legnagyobb hatással?

DV: Fred Astaire és Gene Kelly. Tényleg. Kisebb koromban sztepptáncot tanultam. Egészen elképesztőek azok a filmek, ahogy ülnek és beszélnek, aztán egyszer csak táncra perdülnek. Ezeken a musicaleken nőttem fel. Nem értettem, hogy anyám például miért nem táncolva közlekedik a bevásárlóközpontban. Az élet egy musical volt számomra. Ezek korai tapasztalatok, de velem maradtak. Azt hiszem, hogy tudattalanul itt dőlt el, ötéves koromban, hogy táncos leszek.

MN: Mik voltak a nagy változások, a meghatározó pillanatok a pályád során?

DV: Az egyik a Rise, amely John Adam partitúrája, és aFearful Symmetries(Félelmetes szimmetriák) alapján készült 1993-ban. Ebben a filmzenében az 1960-as évek táncai jelennek meg, és az előadásban jól megfigyelhetők ezek a szólók, duettek és kisebb csoportok megjelenítésében. Pont az, amit most felújítva Budapesten is láthat a közönség. Elsőre jó összefoglalója volt azoknak az ötleteknek, amiken dolgozom. Ott állt össze a mozgásstruktúrám, amiről már beszéltem, ezért gyakran visszakerül a repertoárra. A másik ilyen meghatározó pillanat a Boats Leaving című darab, amit szintén lehet majd látni ebben az összeállításban. Ez az előadás a csípőműtétem után készült. Úgy kellett kezdenem a munkát, hogy csak ülni tudtam. Nagyon meghatározta a próbákat és a táncosok mozgását is, hogy egy székből beszéltem hozzájuk. Táncszótár lett ez is, és rengeteg energia szabadult fel benne. Ez a darab újságokban talált fotók és Arvo Pärt kórusműve, a Te Deum alapján készült. Sokan úgy gondolják, hogy a halálról szól, de inkább úgy mondanám, hogy távozásokról, amiket mindannyian átélünk.

MN: Akkor most már a Budapestre hozott harmadik darabról is beszéljünk!

DV: Jó, bár az már nem tartozik a meghatározó pillanataim közé. AThe Bench Quarteta Martha Graham Tánccsoport megbízásából készült 2013-ban, Graham ikonikus, 1930-as szólója, a Lamentation mai párjaként. Egy rövid szóló a női bánatról, egy érzelmi utazás. Ez egészen új darab.

MN: Van a táncnak korhatára?

DV: Érdekes, hogy ezt most kérded, mert hét éve nem táncoltam, és épp visszatérés előtt állok. Az American Dance Festivalra viszek egy szólót. Egész életünk során táncolunk, és engem mindig táncosnak fognak hívni. A testem és a képességeim megváltoztak, de a tudást nem lehet eltagadni, ami már a birtokomban van.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.