"Ezt hívom én büntetésnek" - Zsótér Sándor rendező

  • Kovács Bálint
  • 2014.01.02 14:01

Színház

A Kossuth-díjas rendező új előadását, Elfriede Jelinek Téli utazását január elején mutatják be a Vígszínház Házi Színpadán. Hatalomvágyról, gúnynevekről, sértődésről és a repertoárról túl hamar levett előadásokról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Nem tartasz Jelinektől?

Zsótér Sándor: Dehogynem. Félek tőle minden pillanatban, csak akkor nem, amikor ott vagyok a próbateremben. De amint kijövök, már félek, hogy mi lesz. Sok a félelem a hasamban. És a dac a fejemben.

MN: Kivel szemben érzel dacot?

ZSS: Ha magammal szemben, akkor verem a kollégáimat - de a nézőket nem verhetem, és a szakmát sem. Jelineket dacból választottam - a dac konstruktív dolog. Aztán, ha azt csinálod, amit akarsz, sokszor elátkozod magad; nem tudhatod előre, hogy sikerülni fog-e. Két év telt el a darabválasztás óta, ez jelent valami ragaszkodást az első elhatározáshoz. Jelinek a lefordíthatatlanság határán van, egyszerűen a két nyelv tulajdonságai miatt. Ungár Juli őszebb lett tőle, mint amenynyire azelőtt az volt.

MN: Ungár Júlia dramaturggal minden darabot újrafordítotok, amit megrendezel - miért?

ZSS: Nem volt ez mindig így. A szecsuáni jóembert rendeztem a Vígben, és nem is jutott eszembe, hogy Ungár Juli, aki Brecht-mániás és németes, közelebb tudná hozni a darabot azzal, hogy újrafordítja. Aztán egy szövegnél pofán vágott, hogy nem értem abban a formában, ahogy van. Azóta, ha mód van rá, így dolgozunk a darabon. Szavanként meg kell rágni, és akkor közelebb jutok hozzá, a szöveg belébe jutok. Aztán beleragadtam a nyelvbe, pedig gesztusokkal, vizualitással közelebb lehetne jutni a nézőkhöz. Igyekszem. Ez régen pont fordítva volt; nem érdekelt, ami oda volt írva, csak az, ami eszembe jutott róla.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Így kezdődött a - mondjuk úgy - minimalista korszakod?

ZSS: A Médea egy véletlen volt, egy istenadta olvasópróba eredménye; függővé váltam ettől a formától egy időre. És senki nem azt nézte, ez miért ilyen, csak a külsőséget ragadta meg, hogy csak ülnek és beszélnek, mint Vitray Tamás. Ez hozzátapad az emberhez - még ma is azt mondják, ha bemegyek a Vígszínházba, hogy jön a Zsótér, és a színészek majd csak ülnek és beszélnek. Ez nem roszszulesett, nem fájt, inkább dühített; azt gondoltam, másokról soha nem írják azt, hogy már megint átment a színésze a kandallótól jobbra, onnan meg balra. Ez is lehet üres, és akkor a mozgalmasságnak csak a látszatát kelti.

MN: Mik voltak az előnyei ennek a formának?

ZSS: Azt gondoltam, hogy a kimondott szavak a színészben képpé válnak, a néző pedig látja ezeket a szavakból született képeket, és nem kell őket óvodásan megmutatni. Voltak jobb és kevésbé jó pillanatok; ez függött a darabtól, társulattól, akiket ha nem érdekel ugyanúgy, ahogy engem, akkor megy az egész a kukába, helyettük nem csinálhatom. Hirtelen mindent a nyelvre bíztam, más eszközök rovására. Valószínűleg beszorultam ebbe, mint egy dióba, és szárazon csörögtem. Nem mentegetem magam: akkor ezt láttam jónak, ez vonzott.

MN: A nézőket nem vonzotta?

ZSS: Nem, és siránkozom is ezen. Egyszerű dolgokat nem láttam előre: mint az, hogy ha a néző meghallja, hogy Pentheszileia, kimegy a szobából. Sokszor olyan darabot rendeztem, amit az emberek nem ismernek. De az, hogy egy darab közismert, sokszor csak a címére vagy a történetére igaz - persze az sem ilyen egyszerű, hiszen csak hiszik, hogy ismerik, és emiatt úgy is nézik. És megrendeztem nem kevés olyan drámát, amiben a történet nem vagy nem úgy volt érdekes; Jelinek meg, aki a nyelvvel vacakol, abból készít különös alakzatokat és meséket, pláne idegenkedést szül. Nem tudom felfogni, hogyan lehet, hogy mi azt hisszük, a végére járunk egy dolognak, mégsem nézi meg senki. Jobb lenne, ha bejönnének, mert kimenni csak bentről lehet - de hogy be sem jönnek? Sokszor falnak mentem egy-egy előadással, de mindig csak utólag láttam, hogy mást vagy másként kellett volna csinálnom, csak akkor, amikor már eltávolodtam tőle, amikor már elmentem a múltam mellett. Ebből a múltból - a kerti Peer Gyntön és a tavi Hamleten kívül - csak a Vágyvillamos megy még. Na de az egy sztori! Ott is lehetett játszani a nyelvvel, Ambrus Marival fordítottuk. De az a történet ezt elbírta.

MN: Sokszor érzed úgy, hogy a falnak mentél valamelyik előadásoddal?

ZSS: Tudom, mikor nem sikerül úgy valami, ahogyan szerettem volna, de azt sem tartom értelmetlen munkának. Abban a pillanatban a Hamletnek is volt értelme a József Attila Színházban, vagy az Egy olasz szalmakalapnak ugyanott, még ha el is süllyedtek tíz előadás után. Elenyésző volt a hatásuk. A kishitűségem miatt éveken át iszonyatos érzés volt, hogy eltűnnek ezek az előadások, vagy hogy egy igazgató azt mondja: nem jönnek a nézők, úgyhogy ezt most kidobom a szemétbe - mintha az övé lenne a színház. Nekik se könnyű: sokszor gondoltam, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, kedvelnek is, meg nem is; engedik, hogy betegyem a lábam, és közvetlenül nem lépnek rá. Talán én hoztam létre ezt a helyzetet, pedig nem zárkózom el semmilyen műfaj elől, nincs bennem sznobizmus, a Maya című operettnél is ugyanannyira érdekelt, hogy mit mondanak benne. Általában úgy szokott lenni, hogy azok a színházak, ahol többször dolgoztam, miután meghívnak, a következő előtt hagynak két év szünetet vagy pihenőidőt. Mármint ők pihennek ki engem - ezt hívom én büntetésnek. De ez nem az, inkább bérlet vagy lakbér. Ezzel váltom meg a következő munkát. A Vígben nagyon régen nem voltam, és most, miután megjártam az összes színpadát, visszakerültem oda, ahol a pályámat kezdtem: a padlásra. Lehet, hogy ez hálátlanság tőlem, hiszen nagy kockázatot vállaltak a Jelinek-darabbal. A Radnótiban most a Kurázsi mama miatt vagyok büntetésben, amiről én is tudom, hogy voltak hibái, de szerintem fontos lett volna, hogy játsszák. Az általános magyar színházi kép a körbesértődés, ami olyan, mint a körbetartozás. Marton László évekig hívott a Víg nagyszínpadára félelem és rettegés nélkül, és kockázatos darabokat adott. Ez most már nyilván nem lehetne így, mert minden színházban nagyon kemény üzletpolitika folyik.

MN: Ismerünk színházi embereket, akik hasonlóan élték meg azt, ahogyan a szakma kezelte őket, és mára hatalmi pozícióból bosszulják meg a sértettségüket.

ZSS: Ahhoz, gondolom, hatalmi ambíció és bosszúvágy kell. A sértettséghez elég, ha az ember nem kerül oda a vályúhoz; lehet, hogy azt mondja, neki az nem is kell, mert ő csak a saját dolgát akarja csinálni. De nem tudja, mert hol a fenében tudná, ha nincs vályúja. És a tüske ott marad benne. A színháziaknál nem dobja ki a szervezet a töviseket: mélyre megy és bent marad - hál' istennek, nem mindenkiben.

MN: Benned ott van?

ZSS: Nem lenne igazam, ha azt mondanám, hogy van rá okom: 31 éves korom óta évente több előadást megcsináltam. Abban az értelemben nem értek csapások, hogy mellőztek, leszorítottak, kiszorítottak volna. A tövis meg elmúlik, vagy ha nem, akkor mogorva, gonosz öregember leszek tőle. Bennem nincs hatalomvágy, az érdekel, amin éppen dolgozom. A hatalom nehéz dolog, jó, ha nem egy hülye kezében van. Születni kell rá.

MN: Minden színész képes vagy hajlandó arra, amit te akarsz megvalósítani?

ZSS: Dehogyis.

MN: És mi van, amikor valaki nem képes rá?

ZSS: Tehetetlenség. Nem tudok mit csinálni. Csak őt nem hibáztathatom. Ha sokáig nem tudom előkaparni, amit akarok, és beleütközöm az érdektelenség falába, durva leszek, ami nem vezet semmire. Ha a színész belül nem szánja el magát arra, hogy az alakkal foglalkozzon, nem lehet vele dolgozni, ahogy akkor sem, ha csak azt hiszi, hogy elszánta magát rá, de valójában nem a szereppel, hanem saját magával foglalkozik. Engem az ő lelke sokkal kevésbé érdekel, mint az alak; aki magával foglalkozik, az nem próbál.

MN: Azt mondják rólad, te "megköveteled a gondolkodást a színészektől".

ZSS: Gondoljunk már bele: anélkül hogy lehet? Nem lehet, hogy a színész ne gondolja végig, miről beszél. Lehet, hogy mielőtt ő megfőzhetné magában, kap tőlem egy erős impulzust, és akkor már annak akar megfelelni. Mondhatja, hogy hülyeség, amit mondok; hát akkor gondoljon valami másra! Van, aki gondolkodni akar, és van, aki inkább idomítóra vár, arra, hogy mondjanak meg neki mindent, és nem érti, hogy ebből nem lesz színház. De van olyan is, hogy valaki médiumalkat, bele lehet csöpögtetni a gondolatot, és valami transzformáción keresztül mégiscsak a sajátjaként mondja el, aztán ez vagy hiteles, vagy nem. Nem tudom, az emberek mit látnak; én mindig azt gondolom, hogy azt, amit én: ő jó, ő meg rossz. De nem, általában pont fordítva van.

MN: Van annak köze a lélektani realizmushoz, amit a színészeidtől kérsz?

ZSS: Én legtöbbször nagyon untam, amit láttam a színházban, és nem gondolkodtam azon, mi a lélektan meg a realizmus; az ilyesmi egyáltalán nem érdekelt. Rám nem az iskola, hanem Gaál Erzsi színháza hatott; a testek képszerűsége foglalkoztatott, a testek közötti kapcsolat, ennek az erotikája. Képeket láttam; a nyelv másodlagos volt. Később fordult a kocka, és pont a nyelv kezdett érdekelni; a képi nyelv helyett a nyelvi kép. Az, hogy megtestesítsem a nyelvet. Ha a színész ebben társam, akkor részben elfogad, miközben egy csomó dolgot ő talál ki, és őt is ugyanolyan erővel izgatja, amit csinálunk, mint engem.

MN: Azért is kérdezem, mert sokszor mintha épp a lélektani realizmus kifordítására, eltúlzására, ellenpontozására törekednél.

ZSS: Amit tudok, azt Gaál Erzsitől, Molnár Gál Pétertől, Ungártól, a színészektől és Ambrus Maritól tanultam. Huszonvalahány éve dolgozom Marival, aki építész. ' nem úgy közlekedik a színházban, mint egy színházi ember, ez üvölt róla. Azt gondolom, nem kell mindent egy az egyben megmutatni, nem kell az összes ajtót és ablakot kinyitni, ha kimegy valaki - nem hülye a néző, látja, hogy miről van szó. Amire rákérdeztél, az talán onnan jön, hogy mindig érdekelt, hogyan történhetnek meg másképp a színpadon a legegyszerűbb gesztusok, amiket mindenki használ. Mi az, amit egy az egyben mutatsz meg, amit illusztrálsz, mi az, amit a visszájáról láttatsz. Ezt az egészet megpróbáltam tölcsérrel beönteni a színész agyába, és azt hittem, onnan fog kijönni; sokszor ki is jött. Sokszor meg száraz háztartási keksz maradt, ezért megkaptam, hogy műmonoton vagyok, aki arra kényszeríti a színészeket, hogy egy hangon beszéljenek. Ez így nem igaz, csak valamiért ez történik, és nem tudom elérni, hogy ne így legyen, hogy igenis intonáljanak, csak ne valami mást, hanem azt, ami oda van írva. Előfordulhat, hogy nem értik, amit mondok, amit én nem veszek észre, mert nem szólnak időben. Beszélek energikusan, pedig lehet, hogy sokkal többet kéne kussolnom, és csak figyelni, mit csinálnak. Azt gondolom, ha én felkészülök valamire, akkor szívbéli kötelességem azt megosztani a színészekkel - ezt nyilván túlteljesítem, és látom a csendes gyanakvást a szemükben: mit pattog ez?

MN: Azért dolgozol viszonylag sokszor például Kerekes Évával, Kováts Adéllal, Börcsök Enikővel, mert ők értik a leginkább, hogy mit szeretnél?

ZSS: Nőkkel minden durvaságom ellenére valahogy mindig könnyebben tudtam dolgozni. Férfiak közül vagy öreggel, vagy fiatallal tudtam, nyeregben lévő középkorúval nem. Amikor hosszú idő után újra Kováts Adéllal dolgoztam, akkor ahhoz, hogy úgy működjön a dolog, ahogyan szerettem volna, nekem is meg kellett törnöm, és neki is. Hosszú ideje nem értem, miért nem hozza össze sok színész a saját élettapasztalatát a szerep élettapasztalatával, miért kezelik teljesen külön. Az életben tele vannak ugyanolyan problémákkal, mint te, én vagy bárki, majd felmennek a deszkára, és az egészet kívül hagyják. Talán félnek, hogy beléjük lehet látni? Nehéz a színészeknek is, mert a félelem árt, megeszi a lelket, és mostanában jobban félnek.

MN: Miről érdemes színházat csinálni? Kötelessége a színháznak jobbá tenni a világot?

ZSS: Nem tudom, hogy amit csinálok, jobbá teszi-e a világot, de remélem, hogy valamit csinál vele, vagy másoknak mutatja az utat, ahogy Trofimov mondja. De ő is hülye. Nem hiszem, hogy előre kigondolt humanista, világjobbító szándék vezérel. Mivel hosz-szú ideje már megírt darabokkal foglalkozom, azt hiszem, nekem most az a feladatom, hogy ezekbe belemásszak, belemerüljek, kibányásszak valamit, és a színészekkel együtt fel- és megmutassam - és ez, akár akarjuk, akár nem, az életünkről is szól.

MN: Pedig a tavalyi Brecht-évadodat mintha pont "előre kigondolt humanista szándék" vezérelte volna.

ZSS: Ezek olyan darabok, amik egy az egyben arról a világról szóltak, amiben élünk. Egyáltalán nem politizálok. Sokszor dühös vagyok.

MN: Mennyire izgalmas a mai magyar színház?

ZSS: Egy évtizedek óta a pályán lévő színész azt mondta, annyira áttekinthetetlennek, annyira értékrend nélkülinek, zagyvának, mocskosnak és zavarosnak látja ezt a színházi életet, hogy ebben nem akar részt venni, inkább mást csinál. De van benne izgalom. Az utolsó jó élményem a szabadkai színház Sziveri János verseiből készült előadása volt, Táborosi Margaréta egyetemi hallgató rendezte. Börcsök Enikő pedig úgy játszott a múlt héten felújított Augusztus Oklahomában című vígszínházi előadásban, hogy sírtam. Hazudni nem akarok, és nincs is átfogó képem.

MN: Ha létezne tökéletes társulat, arra mi lenne jellemző?

ZSS: Hogy a színész nem szórakoztatóipari alkalmazott, nem társadalmi munkában, de a társadalom munkásaként dolgozik. Amikor a színházak tudják a szerepüket és helyüket, és ezt néven is nevezik. Például nem ködös elképzelések, hanem határozott program határozza meg a műsortervet, és aki odamegy, ezt tudja is - azért megy oda. Vagyis van karaktere a színháznak. Keresem a tökéletes társulatot, ezzel elmentem a jövőm mellett. De közben jókat találtam. Nem hiszek a tökéletesben. Emberek vannak benne.

Neked ajánljuk

Komáromi Zoltán: Ezzel a vírussal nem lehet együtt élni

  • Bányai György
A DK egészségpolitikusa, gyakorló háziorvos szerint kormányváltás esetén a karanténszabályok szigorú betartásával, nagy számú teszteléssel és a harmadik, negyedik oltás beadásával jövő tavasszal megállítható lenne a járvány.