A Trafó kiüresített terében fényesen csillog a fekete balettszőnyeg, rajta szétdobált és összegyűrt papír zsebkendők, mint apró galambok a sötéten fénylő éjszakai tavon. A széleken reflektorok, látni a csupasz falakat, a mennyezetet, és látni a jobb hátsó sarokban Dányi Viktóriát fehér tüllel dúsított menyasszonyi öltözékben, miközben a bal első sarokban egy gyerekmedencébe játék horgászbotot lógat, elbóbiskol, prüszköl és az orrát fújja Bercsényi Péter. A táncos várakozásához csendesség és átlátszatlanság társul, teste egyetlen, feszültséggel teljes tömb – a bábszínész már a beültetéskor alakít, arcán minden rezdülés játszik, szanaszét szórja magából az energiát, fáradhatatlanul. Ez a két lény feszül egymásnak Kálmán Eszter rendező és látványtervező gyönyörű, de rideg terében.
A tó szinte mindent megjelenít, amire a vízről asszociálhatunk: strand, úszóedzés, szinkronúszás, tóparti ücsörgés, hattyúetetés, hattyúk tava, fekete hattyú és fehér hattyú, balett, próbaterem stb. A néhol humoros, máskor költői képek és duettek a történetfoszlányokat különféle technikákkal dolgozzák fel – a papír zsebkendő vagy törölköző hattyú lesz, néha a táncos maga válik bábbá, máskor a profi balerina letáncolja a bábost a színpadról. Ötletek, amelyeket az előadás megold, bár nem bont ki: mindent visszadob ez a fényes padló, a precíz világítás, a néha még a látottaknál is izgalmasabb, Csajkovszkij-utalásokkal és talált hangokkal teli elektronikus zene (Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán). A végeredmény nem túl bábos, nem túl táncos, és együtt kicsit kevés. Talán mert a színlap ígéretével ellentétben a táncos, a bábos és a látványtervező találkozása mégsem jelent kollektív együttműködést. A játszók mozdulataiból valami tétlenséget olvasok ki: minden szép, minden ki van találva, minden a helyén van, csak valahogy elfelejtettek életet lehelni a bábba.
Trafó, október 12.
