Náluk dolgozik az ország egyik legegyedibb hangú színházi művésze, legfőbb céljuk mégis a helyi közönség szórakoztatása. Bevállalnak merészebb rendezéseket és elvontabb drámákat, miközben évről évre mutatnak be operettet is. Aktívan részt vesznek Székesfehérvár kulturális életében, a város identitásformáló tényezőjévé váltak az elmúlt években, ugyanakkor mintha a budapesti színházi élet kiterjesztéseként is tekintenének önmagukra. Van itt minden, Vérnásztól Csókos asszonyon át az ünnepi koronázási szertartásjátékokig, és ez a sokszínűség mintha tudatos építkezés eredménye lenne. Izgalmas szakmai munka és érdekes egyensúlyozás folyik itt, ami mintha kikezdené a magyar színházi életre jellemző sztereotípiákat, például a pusztán szórakoztató, de szakmailag unalmas vidéki színház vagy a lila ködben úszó, saját vízióikon tovább nem látó rendezőzsenik közhelyét.
Mindennek tetejébe az általam megkérdezett színészek szavaiból árad a büszkeség, a marketingosztály munkatársai profik és kifejezetten örültek az érdeklődésünknek. Úgyhogy igazán nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy nem voltak hajlandók közölni velem az önkormányzati támogatás összegét, és az éves szakmai beszámolóikat is csak a városvezetéstől tudtam megszerezni. Végül pedig hiába ígérte, az igazgató sem volt hajlandó nyilatkozni.
„Nincsenek diktátumok”
Valószínűnek tartom, hogy Szikora azért nem akart interjút adni, mert idén jár le az igazgatói mandátuma, a pályázatot év végén írhatják ki, és a mai világban egy rosszul sikerült vagy félreértett mondat is kettétörhet egy karriert. Nagy kérdés, hogy az újszínházas Dörner György és a Tháliát vezető Kálomista Gábor után Szikora is ugyanolyan simán duplázhat-e, folytathatja-e a társulat- és színházépítést, amelynek eredménye most kezd igazán beérni. Az mindenesetre látványos, hogy az idén érdemes művészként kitüntetett Szikora körültekintően nyilatkozik, és előszeretettel hangsúlyozza a jó kapcsolatát a színház fenntartójával. „Minden kollégámnak kívánom, hogy ilyen kapcsolata legyen a színháza fenntartójával – mondta például tavalyelőtt a Magyar Nemzetnek. – A döntéshelyzetben lévő önkormányzati vezetők jelentős része lelkes nézőnk. Elismernek mint alkotó művészt, én pedig igyekszem kiérdemelni a bizalmukat. Nincsenek diktátumok, ukázok.” Szikora saját bevallása szerint fiatal vidéki színházvezetőként beleesett abba a csapdába, hogy a pesti barátainak csinált előadásokat, és minden bizonnyal ezúttal nem akar így járni. „Mi itt az elején tisztáztuk egymással, hogy elsősorban a fehérvári emberek örömére akarunk dolgozni.”
Szikora 2012-ben vette át a színházat Quintus Konrád megbízott igazgatótól, aki Vasvári Csaba viszonylag hirtelen jött, a jegybevételek csökkenésével indokolt eltávolítása után kapta meg a színházat. Szikora már akkor biztosra akart menni: pályázatában egy olyan színházi koncepciót vázolt fel, ami szervesen kapcsolódik Székesfehérvár adottságaihoz és a város történelmi hagyományaihoz – olyan tervet tett le az asztalra, amire nehéz nemet mondani. Közben személyes életét is összekötötte a várossal, a fehérvári Heimer-házban házasodott, a városban született negyedik gyermeke.
| ||
Az igazgató koncepciójában a színház szerepe messze túlnyúlik a Fő utcai épület falain: ahogy 2015-ben a fenntartónak leadott szakmai beszámolójukban írják, a színház a város művészeti-kulturális életének motorja, a régió legfontosabb művészeti műhelye. Ebbe beletartoznak a legkülönbözőbb fesztiválok, kulturális programok, de az egész koncepció sarokpontja a koronázási ünnepi játékok, „a város legősibb, legszentebb hagyományának” felelevenítése, ami a szándék szerint a színház legnagyobb igényű közösségi-művészeti vállalkozása és az igazgató szívügye. „Engem mint színházi embert rendkívül érdekel az az ősrégi hagyomány, amivel csak ez a város rendelkezik, ez pedig a koronázás. Székesfehérvár ősi koronázóváros, és ezt a ceremóniát nagyon szívesen idézném meg egy fesztiválszerű rendezvény keretein belül” – mondta egy interjúban. Ez a heves érdeklődés véletlenül, de szerencsésen találkozott azzal, hogy 2013 Szent István-emlékév volt a városban, így az általa ajánlott szertartásjáték egy egész éves programsorozat megkoronázása volt, szó szerint.
Szikora azóta is minden évben megrendezte a koronázási ünnepi játékot, ami mára kulturális fesztivállá nőtte ki magát óriásbáb-felvonulással, beöltözött színészekkel benépesített középkori piaccal és „interaktív kulturális foglalkoztató programokkal”, bármit is jelentsen ez utóbbi. Az önkormányzattól kikért adatok szerint 2014-ben hétezren látogattak el a 600 közreműködővel megvalósított rendezvényre, és mindez 15 milliós jegybevételt termelt.
Kakukk, balfácán, mambó
Mindamellett, hogy a színház ilyen fontos rendezvényeket szolgáltat a városnak és a helyi közösségnek, buszjáratokat indít a fővárosból, hogy bekapcsolja a budapesti vérkeringésbe. A „buszos előadások” után a pesti nézők együtt is vacsorázhatnak a színészekkel, mostanra fix asztaltársaságok alakultak ki. Hasonló programmal tesznek gesztust a kritikusok felé: az úgynevezett kritikus keddekre minél több ítészt lehívnak, így igyekeznek elérni, hogy a véleményformáló orgánumok szakírói lássák az előadásaikat.
A színházban büszkék arra, hogy a Forte alapítója, a kritikusok által agyondicsért, de a hagyományos színházi nyelvtől látványosan különböző előadásokat rendező Horváth Csaba darabjai is közel telt házzal futnak. A mostani évadra például át tudták menteni a Száll a kakukk fészkére című előadást, amiben fortés színészek és hagyományos képzésen átesett vörösmartys táncosok együtt jelenítették meg az indián vízióit. Mostanra elérték, hogy az alapvetően konzervatív ízlésvilágú fehérvári közönség elfogadja Horváthékat. A művészeti vezetés – a korábban az Új Színházban Szikora alatt dolgozó Hargitai Iván és Bagó Bertalan, a tánckarvezető Horváth Csaba és a művészeti intendáns Matuz János – alapvetően komoly, prózai színházban van igazán otthon. Ez az olyan gesztusokból is látszik, mint a filozofikus, elvont darabok műsorra tűzése, ilyen volt tavaly A rajongók vagy idén az Illúziók a kisszínpadon – előbbiről állítólag maga Szikora is azt mondta, hogy a szolnoki Szigligeti Színházban nem merte volna bemutatni. De a nagyszínpadra is kerülnek fontos drámák, például a Lear király Bagó Bertalan rendezésében és Cserhalmi György főszereplésével, vagy a Hargitai Iván által színpadra vitt A Mester és Margarita Törőcsik Franciskával, László Zsolttal és Lábodi Ádámmal.
| ||
Persze a nagy nézőszámot jellemzően nem ezek a darabok hozzák, hanem az igazán népszerű bohózatok, a Balfácánt vacsorára! és a Csókos asszony, hogy csak a két legnépszerűbbet említsük az utóbbi évekből. A színház általában mintegy 97 százalékos telítettséggel megy, legalábbis a marketingesek ezt állították. A hivatalos beszámoló a 2014/2015-ös évadban lenyomott 403 előadáson – ami még három színpadon is megdöbbentően nagy szám – átlagban 84 százalékos nézőtér-kihasználtságról ír. Bárhol is van az igazság, az üres szék nem túl gyakori látvány a színház előadásain. Az önkormányzat által közölt adatok alapján a színház jegy- és bérletbevétele tavaly közel 150, 2014-ben 175, 2013-ban szintén 150 millió forint volt. Ha még tovább megyünk a visszatekintésben, csökkenő számokat látunk, 2011-ben 96 millió, 2010-ben csak 84 millió folyt be, vagyis a számsor alapján Vasvári Csaba vezetése alatt valami tényleg nem működött jól a színházban. Főleg hogy előtte, Szurdi Miklós utolsó évében, 2008-ban 174 millió forint volt a bevétel. Mindehhez az önkormányzati támogatás tavaly 617 millió, előtte kiugróan magas, 866 millió, 2013-ban pedig 750 millió forint volt.
A mostani magas nézőszámok mögött a sikeres bérletértékesítés áll: a bérletes nézők száma a 2012-es 7 ezerről két év alatt közel 16 ezerre nőtt. A korcsoportokra lebontott bérletstruktúra jól működik, ez az alapja annak, hogy a vezetésnek nagyobb a mozgástere a repertoár összeállításánál. Ahogy a rendezőknek is a darabok színrevitelénél, ami az eredeti művészi munka záloga. „Az előző vezetés nem volt olyan kísérletező, inkább sablonokra épített. Akkoriban, ha bejelentették, hogy a következő évadban Mágnás Miska lesz, abból mindent tudtunk. Most, ha elénk raknak egy darabot vagy műsortervet, abból még bármi lehet, mert a rendezőknek egyedi elképzelése van, és elvárják, hogy mi is hozzátegyük a magunkét” – mondja a klasszikus győri balettképzés után 2009-ben a társulathoz került táncos, Kertész Júlia. Szerinte a Vörösmarty legnagyobb erőssége maga a társulat: „nem csak munkatársak vagyunk, nagyon összetart a csapat”. Kertészt egyáltalán nem zavarja, hogy klasszikus képzettségű táncosként sokféle feladattal kell megbirkóznia: „jó, ha egy táncos minden stílusban otthon van, ha kell, mambózunk, de igyekszünk helytállni Horváth Csaba kortárs mozgásvilágában is.”
Az igazi sztárok
Varga Lili idén végzett a színművészeti prózai színész szakán. Volt gyakorlaton az Örkény Színházban, dolgozott együtt Mácsai Pállal, Mohácsi Jánossal, Bagossy Lászlóval, Ascher Tamással és Rába Rolanddal is. Mindezek után azért döntött úgy, hogy a Vörösmarty Színházhoz szerződik, mert az első vendégjátékától kezdve otthon érezte magát, ráadásul mindjárt együtt játszhatott Cserhalmi Györggyel. „Lehettem volna szabadúszó Pesten, de fontosnak tartottam, hogy társulathoz szerződjek. Szükségem van erre a biztonságra, még ha kötöttségekkel is jár. Sokféle feladatot meg kell oldani, de ez az, ami igazán fejleszt. Itt sok mindent kipróbálhatok, például idén fogok dolgozni Horváth Csabával is” – mondja. Varga Lilinek korábban teljesen más fogalmai voltak a vidéki színházakról: „nagyapám Miskolcon volt színész, főleg a táncos-komikus vonalat láttam, és a pesti alternatív szcénát közelebb éreztem magamhoz. De hamar rájöttem, hogy ez tévedésen alapul. Itt keveredik az alternatív, kísérletező színház és az igényes szórakoztatás, szerintem erre most nagy szükség van.”
Hasonló végkövetkeztetésre jutok, miután Kricsár Kamill-lal is beszélgetek egy próbaszünetben. Kricsár 2012-ben került a színházhoz, előtte két évig szabadúszó volt, de azelőtt meg tizenhat évig dolgozott a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Szerinte igazán jó színházat csak fix társulattal lehet csinálni, és ők most jutottak el odáig, hogy összeszokott a csapat. „Ennyi idő kell ahhoz, hogy összeérjen az egész, és ne azzal menjen el a próbafolyamat, hogy megismered a másikat.” Amikor arról kérdezem, hogy miben más most, mint Zalaegerszegen volt, így válaszol: „Ott is erős volt a társulat, Alföldi is rendezett, de a lépték teljesen más volt. Jóval kisebb város, ezért a színháznak is kisebb volt a mozgástere. Ott a sikeres előadásokat sem lehetett átvinni a következő évadra, egyszerűen nem volt rá annyi néző. Ez nagy különbség a vidéki és a pesti színházak között. A fővárosban egy előadás simán mehet több évig, vidéken mindig újat kell mutatni a közönségnek. Székesfehérvár a kettő között van valahol, több előadást is játszunk tavalyról, és ide lejárnak a fővárosi nézők is. Itt ez valahogy átbillent, sok nézőnk van, szeretik a darabjainkat, és ezt nem bulvárral vagy operettel értük el.”
| ||
„Ez egy láncreakció. A színészeket legjobban a kihívások, az új feladatok és a fejlődés lehetősége mozgatja. Ha elterjed egy színházról, hogy figyelembe veszik a színészek igényeit, jönni fognak” – ezt már Váradi Eszter Sára meséli, és ő csak tudja, hogy megy ez, mert 1998 óta a székesfehérvári színház tagja, a vezetés és a társulat is többször lecserélődött körülötte. Akkor került ide, amikor eldőlt, hogy a Péterffy Attila által üzemeltetett befogadó színházban állandó társulat és önálló színház lehet. „Fiatalokat hoztak a Gór Nagy Mária Színitanodából, megnyertek neves színészeket, de meghallgatást is tartottak, amire az Operettszínház frissen végzett stúdiósaként eljöttem.” Azóta hat igazgatóval dolgozott együtt, és állítja, minden vezetőváltáskor valahogy szerencsésen alakult a története. Csak attól tart, hogy a kultúra egyre inkább luxussá válik Magyarországon, és lassan misszió lesz minden előadás. De Székesfehérváron imádják a színházat, mondja, és a városvezetés is mindig szívén viselte a Vörösmarty sorsát. Akkor miért volt ennyi vezetőváltás? – kérdezem. „Ahhoz a színházi szakmának semmi köze. Erre nem tudok mit mondani. Az biztos, hogy Pesten egy színész nem érezheti azt, mint itt, ez itt tényleg sztárság, még ha vicces is ezt így kimondani. Nemcsak üzeneteket kapok az előadások után, hanem az utcán nem tudok anélkül végigmenni, hogy ne szólítanának meg. Csodálatos érzés az is, ha egy fiatal odajön, miután megnézett egy drámai előadásban, és elmondja, hogy azóta szeret színházba járni, amióta a sulival látta A dzsungel könyvét és benne engem Bagiraként. Nagyon el vagyok kényeztetve” – meséli mosolyogva.
Hogy Szikora Jánosnak milyen további tervei vannak, egyelőre nem tudtuk meg, de azok a színészek, akikkel beszéltem, óvatosan optimisták. Kricsár Kamill szerint „ez most jól működik, mégis eszünkbe jut, hogy hagyják-e tovább működni. Nem mindig tudni, mi lesz holnap, hogy szól bele a világ a színész pályájába. Most mindenesetre jó, ennek itt van értelme.”
