Vidnyánszky Attila hat éve, 2013 júliusában foglalta el a Nemzeti Színház igazgatói szobáját. Az első hónapok után – addigra már kidobta az előző éra még futó előadásait, hogy saját darabjaival töltse fel a repertoárt – interjút adott az Origónak. A lap arról faggatta, honnan lesznek színházának nézői, ha ilyen elutasító a korábbi vezetés produkcióival, és ebből következően annak publikumával. „Biztos vagyok abban, hogy mi is megtaláljuk majd a közönségünket.
Az embereknek először látniuk kell az előadásainkat, aztán szájról szájra terjed a hír, és majd megtölti a közönség a színházat” – felelte optimistán. Nem kétséges, hogy a korábban Debrecenben igazgató Vidnyánszky fizető nézőkre, azaz piaci alapon is értelmezhető sikerre gondolt. „Úgy jöttem el Debrecenből, hogy a művészszínházi programunkra többen váltottak bérletet, mint ahányan az előző, könnyedebb hangvételű és népszerű színházi korszak legjobb időszakában.”
Csak minden második
Jelenleg azonban nemigen lehet elképzelni, hogy Vidnyánszky a jövőben azzal tud dicsekedni: az ő Nemzetijébe többen vesznek jegyet, mint Alföldi Róbert igazgatása alatt. A hvg.hu másfél hete nyilvánosságra hozta a színház 2018-as beszámolójának adatait, amelyek lesújtó bizonyítványt állítanak ki az elmúlt évekről.
| ||
Ennél kevesebbért is rúgtak már ki színházvezetőt Magyarországon (Vasvári Csabáék székesfehérvári bukását lapunk is feldolgozta: A kivert póni, Magyar Narancs, 2011. május 12.), és e fenntartói lépéseket ilyenkor főleg az motiválta, hogy az éves támogatáson felül a helyi önkormányzat nem akar további tízmilliókat önteni a színházba. A Nemzeti azonban más dimenzió: itt küldetést teljesítenek.
A 620 fő befogadóképességű nagyszínpad nézői közül tavaly csak minden második fizetett a jegyért, sőt lapunk számítása szerint esélyes, hogy ezek közül is sok lehetett a csökkentett árú belépő. Vagyis az igazi, tehát a teljes árú jegyet vásárló néző ennél is kevesebb lehet, az sem kizárt, hogy ez utóbbi szám valahol az egyharmad körül mozog. Ami már-már értelmezhetetlen kategória a főváros vezető színházaival összevetve, ahol a fizető nézők száma rendre az össznézőszám 90 százaléka, de a ráta 95 felett is lehet – erre hamarosan kitérünk.
Először azonban Alföldi Róbert Nemzeti Színházának adatait vetjük össze a Vidnyánszky-éra adataival azért, hogy lássuk, milyen utat tett meg a teátrum az elmúlt években – hogy végül eljusson oda, hogy a hazai palettán egyfajta színházgazdasági fekete lyuk legyen. Egy olyan kulturális intézmény, ahol évről évre kevesebb pénzt költ a publikum – de a hanyatlásnak nincs érdemi következménye, mert az érdektelenségből fakadó hiányt az állami támogatás, a közpénz pótolja.
Népszínház, majd kortárs
Egy színházigazgató számára öt év szinte semmi – ezt a túlzónak tűnő állítást érdemes citálni, mielőtt elmerülünk a számtengerben. Főleg, ha a Nemzetiről beszélünk: átvenni a társulatot és a repertoárt, átformálni az arculatot, létrehozni jó előadásokat, köztük néhány emlékezeteset, megvívni a politikai csatákat – és máris vége a vezetői ciklusnak. Alföldi Róbert is így érezhette, amikor 2013 nyarán elhagyta a színházat.
Míg elődje, Jordán Tamás ambíciója egy népszínházi törekvéssel írható le (szórakoztató előadások és művészszínház keveréke), addig Alföldi 2008 után egyre határozottabban fordította a Nemzetit a „kortárs színház” irányába, amelyben nemcsak a jelenkor társadalmi kérdései, de annak alkotói is kiemelt szerepet kaptak, legyen szó írókról vagy képzőművészekről.
A szakmai konszenzus úgy tartja, hogy a fordulópont a Mohácsi-féle Egyszer élünk… című 2011-es előadás volt, ez lett az Alföldi-éra emblematikus produkciója, ebben „ért össze valami” az alig háromévnyi munka után. (Más-más szempontból volt fontos vagy emlékezetes az ugyancsak abban az évadban bemutatott Három nővér, a szintén Andrei Şerban által rendezett Angyalok Amerikában, vagy Alföldi Magyar ünnep- és Mephisto-rendezése és Gothár Péter Esterházy-bemutatója is.)
A Nemzeti Színház honlapján elérhető beszámolók alapján 2011-től tudtuk rekonstruálni a látogatottsági adatokat (lásd a diagramokat), ezekből pedig az derül ki, hogy az Alföldi vezette intézmény folyamatosan találta meg a nézőit. A leglátványosabb emelkedés az utolsó három évben a nagyszínpad fizető nézőinél volt, ez az arány 2011-ben 84 százalék, 2012-ben 88 százalék, míg 2013-ban 91 százalék. Az utolsó év, azaz 2013 jó számaiban a színház körüli turbulenciák is közrejátszottak, meg az a megalapozott feltételezés is, hogy Vidnyánszky le fogja venni az összes előadást a következő évadtól.
| ||||||||
Lecsúszás minden évben
A 2013-as váltás után, Vidnyánszky első teljes évében (2014) a nagyszínpad látogatottsága 21 százalékponttal 70-re esett vissza. Az ezt követő két évben (2015, 2016) 66 százalékra csökkent a mutató, hogy aztán 2017-ben újra beszakadjon (53 százalék). A negatív tendencia tavaly is folytatódott (50,8 százalék). Valójában nem az első év több mint 20 százalékpontos visszaesése a drámai Vidnyánszky színházában, hanem az, hogy ezek után – kivételesen magas állami támogatással a háta mögött – sem tudott olyan produkciókat a nagyszínpadra tenni, amelyek a trendet visszafordították volna.
Ehelyett olyan történt a Duna-parton, amire kevesen számítottak: miután a Nemzeti nem tudta megtalálni saját fővárosi közönségét, megcélozta „az ifjúságot”.
A változásról a színház beszámolói is tanúskodnak. Míg Alföldi idejében ezekben csak az szerepelt, hogy az előadásokat „sok diák látogatja”, Vidnyánszkynál 2016-ban a nézők „30 százaléka diák és tanár”; és 2017-re ez már 40 százalékra emelkedett.
E helyzetet alighanem a kényszer szülte, miután kiderült, nincs elég fizető néző a meghirdetett költői, örök igazságokat kutató, látomásos Vidnyánszky-színházra.
A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy ingyenjegyes nézőkkel, főleg diákokkal töltik fel a nézőteret, miközben fizető nézőnek regisztrálnak olyanokat is, akik kedvezményes, 500–1000 forintos áron vesznek jegyet.
Ezt abból következtettük ki, hogy a teljes jegybevétel éves összegét elosztottuk az összes fizető nézővel, így pedig az jött ki, hogy míg Alföldi utolsó éveiben 2100 forint volt egy jegy átlagára, addig ez a múlt évben Vidnyánszkynál 1500 forintra esett, miközben az elmúlt évek színházjegyárai néha egészen meredeken emelkedtek. A Nemzeti tavalyi jegybevétele (összesen 100 millió forint), bármily hihetetlen, az alig több mint 200 fős Radnóti Színház 2017-es bevételével mérhető össze, azaz Budapest egyik legkisebb színházáéval. Megkérdeztem egy vidéki színház vezetőjét, ők évente hány ingyenjegyet adnak ki. Ezt a választ kaptam: „Évi egy alkalom, a hátrányos helyzetű gyerekek számára.”
| ||
Acsökkenő nézőszámot a növekvő állami támogatás hivatott ellensúlyozni, de az utolsó teljes év (nemcsak a működési támogatásokat, de egyéb, projektalapú juttatásokat is figyelembe véve) közel 2,5 milliárdos állami dotációja sem volt elég ehhez: a színház 150 milliós veszteséggel zárt. (További érdekesség a nézők „elnőiesedése” a Nemzetiben: Alföldi alatt a beszámolók a nézői összetétel férfi-nő arányát 50-50 százalékra tették, Vidnyánszkynál 65 százalékot az utóbbiak tettek ki.)
Vidnyánszky mérlege Alföldivel szemben a következőképpen summázható: feleannyi néző közel kétszer annyi támogatásból. A Vidnyánszky-féle Nemzetiben egy néző így majdnem négyszer annyiba kerül, mint Alföldinél. Ha pedig elhagyjuk a Duna-partot, a végeredmény még mellbevágóbb.
A fővárosi fenntartású színházakhoz képest a Nemzeti mindig is felülfinanszírozott volt, vagyis az állami támogatás korábban is sokszorosan meghaladta a jegybevételt, még Alföldi „legspórolósabb” évében (2012) is közel ötszörös volt a különbség. Vidnyánszkynál ez az arány azonban egészen súlyos, 20-szoros (2 milliárd vs. 100 millió). Ha viszont megnézzük a Vígszínház, a Katona vagy a Thália számait (erről lásd táblázatunkat), azt látjuk, hogy az állami támogatás összege közelíti a jegybevételét (sőt, a Tháliánál a dotáció kisebb is a vizsgált időszakban).
Tudni kell, hogy az utóbbi években egy „átlagos” színházban a büdzsé három részből állt össze: 1. az állami (főleg működési, kisebb részben pályázati) támogatásból; 2. saját (főleg jegy)bevételből; 3. taobevételből, ez utóbbi a jegybevétel összegéhez közelített. Nem volt szabály arra, hogy a három tétel százalékosan hogyan viszonyul egymáshoz, de jó esetben a nagyságuk hasonló vagy egymáshoz közelítő volt.
Ettől a Nemzeti nagyon messze áll, a tavalyi bevételeinek alig 10 százalékát adták jegybevételek és a taopénzek. Ráadásul a fővárosi fenntartású színházak online elérhető szerződéseiből tudható, hogy tőlük az önkormányzat 70 százalék feletti látogatottságot vár el (ami értelemszerűen a fizető nézőket jelenti). Ha ez lenne az elvárás Vidnyánszkyval szemben, már szerződést kellett volna bontani vele.
Mindeközben az elmúlt évben a KSH adatai szerint tovább nőtt a színházlátogatók száma. A Nemzeti egyre gyengébb gazdasági mutatója egy másik alapvető trendnek is ellentmond: a színházak a korábbi évtizedekhez képest jobban figyelnek a gazdasági eredményességre – és nem csak a szórakoztató színházak. Kilenc éve írta Venczel Sándor, a hazai színházgazdasági szféra prominense:
„Az elmúlt negyedszázadban az állami támogatás folyamatos értékvesztése és így a saját bevételek súlyának növekedése miatt egyre erősebbé vált a színházi vezetők közötti munkamegosztás. Egyre fontosabbá vált a produkció sikere, egyre jelentősebbé vált a gazdaságosság és hatékonyság. Ehhez a korábbi gazdasági igazgatókon túl, vagy inkább mellett, olyan felkészült szakemberekre van szükség, akik a színházat piaci szereplőnek tekintik, és akiknek legfőbb feladata a színházat pénzügyileg is sikeressé tenni.”
A trend azóta kiteljesedett – de nem a Nemzetiben, ahol épp ellentétes mozgás figyelhető meg.
A magányos Vidnyánszky
Egy másik szempontból is elvégeztük az összevetést a fővárosi színházakkal. A Nemzeti honlapján a legutóbbi évad repertoárlistája a nagyszínpadra 15 előadást jelez. Ezek közül 11-nek Vidnyánszky Attila a rendezője; a nagyszínpadi produkciók 73 százalékát, közel háromnegyedét ő jegyzi (lásd keretes írásunkat).
Összehasonlításként megnéztük a Vígszínház honlapját, ahol a 15 nagyszínpadi produkcióból 4-et, az összes közel egynegyedét rendezte Eszenyi Enikő; a Katona nagyszínpadán 10-ből egy darab jut Máté Gáborra, míg az Örkényben a honlap szerint a 15 produkcióból 6-ot rendezett Mácsai Pál (de ebben vannak versestek, illetve egy gyerekelőadás is). Budapest vezető színházaiban tehát nem az igazgató dominálja a legnagyobb játszóteret, ami azért is lehetséges, mert a színházat vezető rendezők mellett van olyan rendezőgárda, amelyre az évad tervezésekor támaszkodni lehet. A Nemzeti Színházban – a nagyszínpad esetében – ilyen stáb azonban nincs.
A számok csak azt mutatják, hogyan torzult tovább évről évre az amúgy is felülfinanszírozott, és a többi budapesti színházzal összevetve nem versenyképes Nemzeti. Hogy mi lehet az oka a gazdasági hanyatlásnak és a stabil nézőközönség hiányának, nem titok (foglalkoztunk vele mi is, lásd: Ingyen sem kell, Magyar Narancs, 2016. február 11.). Íme, néhány ok: öngyilkossággal ér fel egy színházban a teljes repertoárt kidobni, nemcsak azért, mert ez hatalmas lyukat üt a színház produkciós felületén, hanem mert az addigi közönséget is elidegenítheti.
A színház üzlet is, a legyártott produkciókból ki kell hozni a legtöbbet, nem lehet kukába hajítani olyan terméket, amelyben benne van további 10–20–30, esetleg még több előadás. Továbbá úgy tudjuk, Vidnyánszky több „nagy nevet” is felkért, hogy dolgozzon a Nemzetiben, de egy-két kivételtől eltekintve nemet mondtak neki – ezért sincs meghatározó arca rajta kívül a nagyszínpadnak. Fiatal magyar rendezőket nem hív, jelentős rendezőegyéniségek csak külföldről jönnek, ők viszont alkalomszerűen vannak jelen, nem válnak részévé a hazai színházi életnek.
Az sem segített a helyzeten, hogy az igazgató a kritikusok jelentős részével rég összeveszett, akik az ellenséges viszony és a túlságosan homogén jelleg miatt egyre kevesebb figyelmet szentelnek a Nemzetinek. Vidnyánszky Attila projektje egyszemélyes és önmaga körül forog. Bővíteni nem szándékozik, az őt körülvevő világgal pedig nemigen akar kommunikálni.
*
Három és fél évvel ezelőtt még az volt a benyomásunk, hogy a Nemzetiben leplezni próbálják a valós adatokat. Azóta változtattak, ma már megideologizálják a hiányt. Amikor a szinhaz.hu rákérdezett az ingyenjegyek tízezreire és a buszoztatott diákokra, Vidnyánszky ezt mondta: „Ez a színház filozófiája. Például az olyan előadásokat, amiket bármikor, bármilyen körülmények között el tudnánk adni, és tudnánk vele bevételt csinálni, elkezdtük a »Nemzeti a diákokért« program keretében ingyen játszani. (…)
Havonta átlagosan 3-4-szer adjuk a János vitézt – vagyis havonta 1800–2400 jegy árbevételéről mondunk le ezzel, mert fontosabbnak tartjuk, hogy olyanok is eljöhessenek színházba, akik ezt alacsony jegyár mellett sem tudják megtenni.”
Máshonnan nézve ez az érv a művészi sikertelenség egészen új kimagyarázása: a diákoknak jó lesz! Kerestük a fenntartó Emberi Erőforrások Minisztériumát, a tárca azonban nem kívánta kommentálni a kialakult helyzetet. A Nemzeti Színházból sem jelentkezett senki, hogy értelmezze a csökkenő számokat. Korábbi közleményükben azt írták, a nézőszám miatt kialakult „támadás oka nyilvánvalóan az, hogy a Nemzeti Színház a nemzet színházává vált. Azonban semmilyen támadás nem riaszt el bennünket – sőt, megerősít – az utunktól: továbbra is a magyar kultúra és a magyar hagyományok megújító ápolásán fogunk dolgozni”.
| ||
A fizető nézők eközben azt csinálják, amit eddig is: a lábukkal szavaznak, Budapesten ugyanis van választék. A hiányt pedig ugyanúgy közpénzből állják a Nemzetinél, mint a kongó futballstadionoknál.
| Nagyszínpadi előadások Vidnyánszky Attila: Vitéz lélek, Az ember tragédiája, Csíksomlyói passió, Fehér felhő, Csongor és Tünde, Isten ostora, Mesés férfiak szárnyakkal, Körhinta, Tóth Ilonka, Egri csillagok, János vitéz Bozsik Yvette: Éden Földön (2015) Viktor Rizsakov: Álomgyár (2018) Silviu Purcărete: Meggyeskert (2019) David Doiasvili: Szentivánéji álom (2014) |
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=36b046f954bc3f2bf0f8920966defd3b)
