Nemzeti Színház: a Vidnyánszky-éra „eredményei”

Lábbal szavaznak a nézők Vidnyánszkyról: még a kis teátrumok is lepipálták a Nemzetit

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2019. augusztus 31.

Színház

Ha nem az Orbán-kormány színházi tótumfaktuma lenne, Vidnyánszky Attila igazgatói bukásának következményei lennének. Ehelyett hagyják, hogy egy egyre torzabb és költségesebb gazdasági képződményt vezessen.

Vidnyánszky Attila hat éve, 2013 júliusában foglalta el a Nemzeti Színház igazgatói szobáját. Az első hónapok után – addigra már kidobta az előző éra még futó előadásait, hogy saját darabjaival töltse fel a repertoárt – interjút adott az Origónak. A lap arról faggatta, honnan lesznek színházának nézői, ha ilyen elutasító a korábbi vezetés produkcióival, és ebből következően annak publikumával. „Biztos vagyok abban, hogy mi is megtaláljuk majd a közönségünket.

Az embereknek először látniuk kell az előadásainkat, aztán szájról szájra terjed a hír, és majd megtölti a közönség a színházat” – felelte optimistán. Nem kétséges, hogy a korábban Debrecenben igazgató Vidnyánszky fizető nézőkre, azaz piaci alapon is értelmezhető sikerre gondolt. „Úgy jöttem el Debrecenből, hogy a művészszínházi programunkra többen váltottak bérletet, mint ahányan az előző, könnyedebb hangvételű és népszerű színházi korszak legjobb időszakában.”

Csak minden második

Jelenleg azonban nemigen lehet elképzelni, hogy Vidnyánszky a jövőben azzal tud dicsekedni: az ő Nemzetijébe többen vesznek jegyet, mint Alföldi Róbert igazgatása alatt. A hvg.hu másfél hete nyilvánosságra hozta a színház 2018-as beszámolójának adatait, amelyek lesújtó bizonyítványt állítanak ki az elmúlt évekről.

false

 

Fotó: MTI/Mónus Márton

 

Ennél kevesebbért is rúgtak már ki színházvezetőt Magyarországon (Vasvári Csabáék székesfehérvári bukását lapunk is feldolgozta: A kivert póni, Magyar Narancs, 2011. május 12.), és e fenntartói lépéseket ilyenkor főleg az motiválta, hogy az éves támogatáson felül a helyi önkormányzat nem akar további tízmilliókat önteni a színházba. A Nemzeti azonban más dimenzió: itt küldetést teljesítenek.

A 620 fő befogadóképességű nagyszínpad nézői közül tavaly csak minden második fizetett a jegyért, sőt lapunk számítása szerint esélyes, hogy ezek közül is sok lehetett a csökkentett árú belépő. Vagyis az igazi, tehát a teljes árú jegyet vásárló néző ennél is kevesebb lehet, az sem kizárt, hogy ez utóbbi szám valahol az egyharmad körül mozog. Ami már-már értelmezhetetlen kategória a főváros vezető színházaival összevetve, ahol a fizető nézők száma rendre az össznézőszám 90 százaléka, de a ráta 95 felett is lehet – erre hamarosan kitérünk.

Először azonban Alföldi Róbert Nemzeti Színházának adatait vetjük össze a Vidnyánszky-éra adataival azért, hogy lássuk, milyen utat tett meg a teátrum az elmúlt években – hogy végül eljusson oda, hogy a hazai palettán egyfajta színházgazdasági fekete lyuk legyen. Egy olyan kulturális intézmény, ahol évről évre kevesebb pénzt költ a publikum – de a hanyatlásnak nincs érdemi következménye, mert az érdektelenségből fakadó hiányt az állami támogatás, a közpénz pótolja.

Népszínház, majd kortárs

Egy színházigazgató számára öt év szinte semmi – ezt a túlzónak tűnő állítást érdemes citálni, mielőtt elmerülünk a számtengerben. Főleg, ha a Nemzetiről beszélünk: átvenni a társulatot és a repertoárt, átformálni az arculatot, létrehozni jó előadásokat, köztük néhány emlékezeteset, megvívni a politikai csatákat – és máris vége a vezetői ciklusnak. Alföldi Róbert is így érezhette, amikor 2013 nyarán elhagyta a színházat.

Míg elődje, Jordán Tamás ambíciója egy népszínházi törekvéssel írható le (szórakoztató előadások és művészszínház keveréke), addig Alföldi 2008 után egyre határozottabban fordította a Nemzetit a „kortárs színház” irányába, amelyben nemcsak a jelenkor társadalmi kérdései, de annak alkotói is kiemelt szerepet kaptak, legyen szó írókról vagy képzőművészekről.

A szakmai konszenzus úgy tartja, hogy a fordulópont a Mohácsi-féle Egyszer élünk… című 2011-es előadás volt, ez lett az Alföldi-éra emblematikus produkciója, ebben „ért össze valami” az alig háromévnyi munka után. (Más-más szempontból volt fontos vagy emlékezetes az ugyancsak abban az évadban bemutatott Három nővér, a szintén Andrei Şerban által rendezett Angyalok Amerikában, vagy Alföldi Magyar ünnep- és Mephisto-rendezése és Gothár Péter Esterházy-bemutatója is.)

A Nemzeti Színház honlapján elérhető beszámolók alapján 2011-től tudtuk rekonstruálni a látogatottsági adatokat (lásd a diagramokat), ezekből pedig az derül ki, hogy az Alföldi vezette intézmény folyamatosan találta meg a nézőit. A leglátványosabb emelkedés az utolsó három évben a nagyszínpad fizető nézőinél volt, ez az arány 2011-ben 84 százalék, 2012-ben 88 százalék, míg 2013-ban 91 százalék. Az utolsó év, azaz 2013 jó számaiban a színház körüli turbulenciák is közrejátszottak, meg az a megalapozott feltételezés is, hogy Vidnyánszky le fogja venni az összes előadást a következő évadtól.

false

false

false

 

 

 

Lecsúszás minden évben

A 2013-as váltás után, Vidnyánszky első teljes évében (2014) a nagyszínpad látogatottsága 21 százalékponttal 70-re esett vissza. Az ezt követő két évben (2015, 2016) 66 százalékra csökkent a mutató, hogy aztán 2017-ben újra beszakadjon (53 százalék). A negatív tendencia tavaly is folytatódott (50,8 százalék). Valójában nem az első év több mint 20 százalékpontos visszaesése a drámai Vidnyánszky színházában, hanem az, hogy ezek után – kivételesen magas állami támogatással a háta mögött – sem tudott olyan produkciókat a nagyszínpadra tenni, amelyek a trendet visszafordították volna.

Ehelyett olyan történt a Duna-parton, amire kevesen számítottak: miután a Nemzeti nem tudta megtalálni saját fővárosi közönségét, megcélozta „az ifjúságot”.
A változásról a színház beszámolói is tanúskodnak. Míg Alföldi idejében ezekben csak az szerepelt, hogy az előadásokat „sok diák látogatja”, Vidnyánszkynál 2016-ban a nézők „30 százaléka diák és tanár”; és 2017-re ez már 40 százalékra emelkedett.

E helyzetet alighanem a kényszer szülte, miután kiderült, nincs elég fizető néző a meghirdetett költői, örök igazságokat kutató, látomásos Vidnyánszky-színházra.
A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy ingyenjegyes nézőkkel, főleg diákokkal töltik fel a nézőteret, miközben fizető nézőnek regisztrálnak olyanokat is, akik kedvezményes, 500–1000 forintos áron vesznek jegyet.

Ezt abból következtettük ki, hogy a teljes jegybevétel éves összegét elosztottuk az összes fizető nézővel, így pedig az jött ki, hogy míg Alföldi utolsó évei­ben 2100 forint volt egy jegy átlag­ára, addig ez a múlt évben Vidnyánszkynál 1500 forintra esett, miközben az elmúlt évek színházjegyárai néha egészen meredeken emelkedtek. A Nemzeti tavalyi jegybevétele (összesen 100 millió forint), bármily hihetetlen, az alig több mint 200 fős Radnóti Színház 2017-es bevételével mérhető össze, azaz Budapest egyik legkisebb színházáéval. Megkérdeztem egy vidéki színház vezetőjét, ők évente hány ingyenjegyet adnak ki. Ezt a választ kaptam: „Évi egy alkalom, a hátrányos helyzetű gyerekek számára.”

false

 

 

 

 

 

Acsökkenő nézőszámot a növekvő állami támogatás hivatott ellensúlyozni, de az utolsó teljes év (nemcsak a működési támogatásokat, de egyéb, projektalapú juttatásokat is figyelembe véve) közel 2,5 milliárdos állami dotációja sem volt elég ehhez: a színház 150 milliós veszteséggel zárt. (További érdekesség a nézők „elnőiesedése” a Nemzetiben: Alföldi alatt a beszámolók a nézői összetétel férfi-nő arányát 50-50 százalékra tették, Vidnyánszky­nál 65 százalékot az utóbbiak tettek ki.)

Vidnyánszky mérlege Alföldivel szemben a következőképpen summázható: feleannyi néző közel kétszer annyi támogatásból. A Vidnyánszky-féle Nemzetiben egy néző így majdnem négyszer annyiba kerül, mint Alföldinél. Ha pedig elhagyjuk a Duna-partot, a végeredmény még mellbevágóbb.

A fővárosi fenntartású színházakhoz képest a Nemzeti mindig is felülfinanszírozott volt, vagyis az állami támogatás korábban is sokszorosan meghaladta a jegybevételt, még Alföldi „legspórolósabb” évében (2012) is közel ötszörös volt a különbség. Vidnyánszkynál ez az arány azonban egészen súlyos, 20-szoros (2 milliárd vs. 100 millió). Ha viszont megnézzük a Vígszínház, a Katona vagy a Thália számait (erről lásd táblázatunkat), azt látjuk, hogy az állami támogatás összege közelíti a jegybevételét (sőt, a Tháliánál a dotáció kisebb is a vizsgált időszakban).

Tudni kell, hogy az utóbbi években egy „átlagos” színházban a büdzsé három részből állt össze: 1. az állami (főleg működési, kisebb részben pályázati) támogatásból; 2. saját (főleg jegy)bevételből; 3. taobevételből, ez utóbbi a jegybevétel összegéhez közelített. Nem volt szabály arra, hogy a három tétel százalékosan hogyan viszonyul egymáshoz, de jó esetben a nagyságuk hasonló vagy egymáshoz közelítő volt.

Ettől a Nemzeti nagyon messze áll, a tavalyi bevételeinek alig 10 százalékát adták jegybevételek és a taopénzek. Ráadásul a fővárosi fenntartású színházak online elérhető szerződéseiből tudható, hogy tőlük az önkormányzat 70 százalék feletti látogatottságot vár el (ami értelemszerűen a fizető nézőket jelenti). Ha ez lenne az elvárás Vidnyánszkyval szemben, már szerződést kellett volna bontani vele.

Mindeközben az elmúlt évben a KSH adatai szerint tovább nőtt a színházlátogatók száma. A Nemzeti egyre gyengébb gazdasági mutatója egy másik alapvető trendnek is ellentmond: a színházak a korábbi évtizedekhez képest jobban figyelnek a gazdasági eredményességre – és nem csak a szórakoztató színházak. Kilenc éve írta Venczel Sándor, a hazai színházgazdasági szféra prominense:

„Az elmúlt negyedszázadban az állami támogatás folyamatos értékvesztése és így a saját bevételek súlyának növekedése miatt egyre erősebbé vált a színházi vezetők közötti munkamegosztás. Egyre fontosabbá vált a produkció sikere, egyre jelentősebbé vált a gazdaságosság és hatékonyság. Ehhez a korábbi gazdasági igazgatókon túl, vagy inkább mellett, olyan felkészült szakemberekre van szükség, akik a színházat piaci szereplőnek tekintik, és akiknek legfőbb feladata a színházat pénzügyileg is sikeressé tenni.”

A trend azóta kiteljesedett – de nem a Nemzetiben, ahol épp ellentétes mozgás figyelhető meg.

A magányos Vidnyánszky

Egy másik szempontból is elvégeztük az összevetést a fővárosi színházakkal. A Nemzeti honlapján a legutóbbi évad repertoárlistája a nagyszínpadra 15 előadást jelez. Ezek közül 11-nek Vidnyánszky Attila a rendezője; a nagyszínpadi produkciók 73 százalékát, közel háromnegyedét ő jegyzi (lásd keretes írásunkat).

Összehasonlításként megnéztük a Vígszínház honlapját, ahol a 15 nagyszínpadi produkcióból 4-et, az összes közel egynegyedét rendezte Eszenyi Enikő; a Katona nagyszínpadán 10-ből egy darab jut Máté Gáborra, míg az Örkényben a honlap szerint a 15 produkcióból 6-ot rendezett Mácsai Pál (de ebben vannak versestek, illetve egy gyerekelőadás is). Budapest vezető színházaiban tehát nem az igazgató dominálja a legnagyobb játszóteret, ami azért is lehetséges, mert a színházat vezető rendezők mellett van olyan rendezőgárda, amelyre az évad tervezésekor támaszkodni lehet. A Nemzeti Színházban – a nagyszínpad esetében – ilyen stáb azonban nincs.

A számok csak azt mutatják, hogyan torzult tovább évről évre az amúgy is felülfinanszírozott, és a többi budapesti színházzal összevetve nem versenyképes Nemzeti. Hogy mi lehet az oka a gazdasági hanyatlásnak és a stabil nézőközönség hiányának, nem titok (foglalkoztunk vele mi is, lásd: Ingyen sem kell, Magyar Narancs, 2016. február 11.). Íme, néhány ok: öngyilkossággal ér fel egy színházban a teljes repertoárt kidobni, nemcsak azért, mert ez hatalmas lyukat üt a színház produkciós felületén, hanem mert az addigi közönséget is elidegenítheti.

A színház üzlet is, a legyártott produkciókból ki kell hozni a legtöbbet, nem lehet kukába hajítani olyan terméket, amelyben benne van további 10–20–30, esetleg még több előadás. Továbbá úgy tudjuk, Vidnyánszky több „nagy nevet” is felkért, hogy dolgozzon a Nemzetiben, de egy-két kivételtől eltekintve nemet mondtak neki – ezért sincs meghatározó arca rajta kívül a nagyszínpadnak. Fiatal magyar rendezőket nem hív, jelentős rendezőegyéniségek csak külföldről jönnek, ők viszont alkalomszerűen vannak jelen, nem válnak részévé a hazai színházi életnek.

Az sem segített a helyzeten, hogy az igazgató a kritikusok jelentős részével rég összeveszett, akik az ellenséges viszony és a túlságosan homogén jelleg miatt egyre kevesebb figyelmet szentelnek a Nemzetinek. Vidnyánszky Attila projektje egyszemélyes és önmaga körül forog. Bővíteni nem szándékozik, az őt körülvevő világgal pedig nemigen akar kommunikálni.

*

Három és fél évvel ezelőtt még az volt a benyomásunk, hogy a Nemzetiben leplezni próbálják a valós adatokat. Azóta változtattak, ma már megideologizálják a hiányt. Amikor a szinhaz.hu rákérdezett az ingyenjegyek tízezreire és a buszoztatott diákokra, Vidnyánszky ezt mondta: „Ez a színház filozófiája. Például az olyan előadásokat, amiket bármikor, bármilyen körülmények között el tudnánk adni, és tudnánk vele bevételt csinálni, elkezdtük a »Nemzeti a diákokért« program keretében ingyen játszani. (…)

Havonta átlagosan 3-4-szer adjuk a János vitézt – vagyis havonta 1800–2400 jegy árbevételéről mondunk le ezzel, mert fontosabbnak tartjuk, hogy olyanok is eljöhessenek színházba, akik ezt alacsony jegyár mellett sem tudják megtenni.”

Máshonnan nézve ez az érv a művészi sikertelenség egészen új kimagyarázása: a diákoknak jó lesz! Kerestük a fenntartó Emberi Erőforrások Minisztériumát, a tárca azonban nem kívánta kommentálni a kialakult helyzetet. A Nemzeti Színházból sem jelentkezett senki, hogy értelmezze a csökkenő számokat. Korábbi közleményükben azt írták, a nézőszám miatt kialakult „támadás oka nyilvánvalóan az, hogy a Nemzeti Színház a nemzet színházává vált. Azonban semmilyen támadás nem riaszt el bennünket – sőt, megerősít – az utunktól: továbbra is a magyar kultúra és a magyar hagyományok megújító ápolásán fogunk dolgozni”.

Dolgoznak...

Dolgoznak...

Fotó: Narancs archívum

 

A fizető nézők eközben azt csinálják, amit eddig is: a lábukkal szavaznak, Budapesten ugyanis van választék. A hiányt pedig ugyanúgy közpénzből állják a Nemzetinél, mint a kongó futballstadionoknál.

Nagyszínpadi előadások

Vidnyánszky Attila: Vitéz lélek, Az ember tragédiája, Csíksomlyói passió, Fehér felhő, Csongor és Tünde, Isten ostora, Mesés férfiak szárnyakkal, Körhinta, Tóth Ilonka, Egri csillagok, János vitéz

Bozsik Yvette: Éden Földön (2015)

Viktor Rizsakov: Álomgyár (2018)

Silviu Purcărete: Meggyeskert (2019)

David Doiasvili: Szentivánéji álom (2014)

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.