Színház

„Hogyan kellene erről beszélni?” – teszik fel a kérdést a menekültekről készült előadások. Van-e színházi nyelvünk hozzá? Kinek és minek a nevében szólaljunk meg, mikor azt sem tudjuk, hogy mi van? Az előadások maguk is reflektálnak saját bizonytalanságukra.

Nem születtem varázslónak címmel jelent meg önéletrajzi könyve. Új hullámról, politikáról és elmaradt szerepekről is beszélgettünk vele.

A Lúzer után Schilling Árpád továbbmegy a vesztesek történetének elbeszélésében.

A szegényeket „tematizáló” operabálban éppen egy orosz herceget mutatnak be az ájuldozó hölgyeknek, mire valaki megjegyzi: „Szegény anyámat is megerőszakolták az oroszok.” Sietve érkezik a replika a fő politikai tekintélytől: „Ez csak természetes.” A színpadi helyzet jó is lehetne: a Mohácsi-operett helyszíne a végtelen pazarlását és gazdagságát villogtató elit mulatsága, amelyre egy díszszegényt is meginvitálnak. És ahol persze úgy jótékonykodnak, hogy sehogy.

Tucat éve szinte reménytelen helyzetből indult, ám mára stabil pozíciójú, népszerű színház a Centrál. A Shakespeare-bemutatóra készülő rendező-igazgatót a zord kezdetekről, az addiktív színházról és a jó történetmesélésről kérdeztük.

Nem vagyok hajlandó sznob lenni – mondja a dívába oltott komika, akinek népszerűsége töretlen, bár szakmai elismerésből jó ideje nem sok jut neki. Színházi és közéleti szerepeiről egy­aránt kérdeztük.

Egy ilyen előadás után az első gondolat a bírálhatatlanság.

Bíznak a szép jövőben, dalolják. S hogy 1695-ben vagyunk, nemrég vertük ki német segítséggel a törököt. Megint keresztények lettünk, de mennyire, bár a fejeken pusztán megszokásból még ott van a turbán és a fejkendő.