Magyar Narancs: Első és egyetlen színházi otthonod a Vígszínház. Milyen emlékeket idéz fel benned?
Hernádi Judit: Várkonyi Zoltán osztályában végeztem. Ő szerződtetett a Vígszínházba. Már gyerekként is ide akartam kerülni. A Szent István körúton nőttem fel, a 24.-ben laktunk a szüleimmel. Kérdeztem, mi ez az épület, mondták, a Vígszínház. Ha víg, akkor az nekem direkt jó, gondoltam magamban.
MN: Ehhez képest nyolc év után (1986-ban – a szerk.) felmondtál. Akkoriban halálugrásnak tűnt…
HJ: Valószínűleg az is volt, de így volt rendjén. Nem tudtam volna másképp dönteni. Úgy éreztem, megbetegszem, ha maradok.
MN: Mit nem bírtál?
HJ: Nem magát a színházat, hanem a dobozokat nem bírom. Amikor bekerülök egy helyzetbe, az jut eszembe, hogy ki kell onnan törni. Nem jó tulajdonságom, de bizalmatlan vagyok, és egyáltalán nem gondolom azt, hogy valaki törődne velem. Egy ember törődik velem igazából, és az én vagyok, senki más. Ezért nem tudom egy csoportra bízni magam. Mindig találok embereket, akikkel nagyon jól tudok együtt dolgozni, bízom is bennük, de az életemet csak ideig-óráig tudnám rájuk bízni. Ha le vagyok szerződve valahová, azt muszáj csinálnom, amit „odasöpörnek”. Nemrég mesélte egy színinövendék, hogy az olvasópróbán a rendező nem árulta el, ki mit fog játszani. A színészek nagyon idegesek voltak, próbálták kitalálni, őt meg egyáltalán nem érdekelte. Furcsa volt néznie, hogy a színésznők küzdenek. Nem küzdenének, mondtam neki, ha kétoldalú lenne a dolog, és nemet is mondhatnának.
MN: Az látszik rajtad, hogy nem lehet kisajátítani, birtokolni, holott ez a pálya legalább annyira szól a formálhatóságról, az alakíthatóságról, mint a tehetségről.
HJ: Nem akarok rugalmatlan lenni. Az is rugalmatlanságot jelent, ha valaki belesüllyed valamibe. Szeretem megkérdőjelezni a dolgokat, és ehhez hozzátartozik, hogy az ember szabad. Ettől függetlenül a Vígszínház az örök otthonom, annak dacára, hogy eljöttem, és valahogy nem is tudtam könnyen eljönni. Kevés embernek sikerül pont akkor és abban a pillanatban hellót mondani, amikor az a másikat sem bántja, sőt örül neki. Mindig valami fájdalommal, helyzetvesztéssel jár a szakítás.
MN: Nem féltél attól, hogy elmennek melletted szerepek?
HJ: Bizonyára elmentek, de nem olyan nagy baj. Ki emlékszik már rá?
MN: A Verebes István–Döme Zsolt szerzőpárosnak sokat köszönhetsz, elsőként ők látták meg benned a búgó hangú énekesnőt.
HJ: Tagadhatatlan, hogy életem fontos része volt a Sohase mondd. Véletlenül jött, hogy elénekelhettem Mészáros Márta Örökség című filmjében. Nem gondoltam volna, hogy énekesnőnek fognak tartani.
MN: Szakmailag nem csak az előnyét élvezted.
HJ: A Sohase mondd előtt a kritika által majdnem kedvelt ember voltam, még a kritikusok díját is megkaptam. Aztán kiderült, hogy a közönség kicsit jobban szeret, és akkor a kritikusok megsértődtek. Úgy gondolták, hogy kiszolgáltam a közönséget. Ezzel én nem vitatkoztam, egy lépést nem tettem azért, hogy másként gondolják. Ugyanez történt, amikor belementem a kabaréba. Mégpedig azért, mert jól tudom csinálni, miközben elég jó színésznő vagyok. Nem vagyok hajlandó sznob lenni.
MN: Fájlalod, hogy nem halmoztak el díjakkal?
HJ: Nem volt, aki lobbizzon értem. Az érdemes művész díjat szerintem Schwajdának köszönhetem.
MN: Színésznők, partnerek, akik különös hatással voltak rád?
HJ: Főleg azzal hatottak rám, amilyen emberek voltak, ahogyan viselkedtek. Ruttkai Évából a legjobbat kaptam, egy fantasztikus, bölcs nőt. Törőcsik Marit Szolnokon ismertem meg, egy öltőzőben öltöztünk. Amellett, hogy nagy színésznő, hihetetlen ügyességgel éli az életét. Úgy szabad, hogy nem ütközik másokkal. Próbáltam ezt eltanulni tőle.
MN: Miből fakadnak az ütközéseid?
HJ: Régebben azt gondoltam, hogy feltétlenül meg kell mondani az igazamat. Lassan már túl vagyok ezen. Azt hiszem, a kor előnye, hogy az ember bölcsebbé válik. Elmúlik a fiatalkori forradalmiság. Rájövök, hogy értelmetlen. Ma már csak akkor mondom meg az igazamat, amikor úgy érzem, lehet belőle valamit tanulni.
MN: Erre volt számodra ideális szelep a Heti Hetes?
HJ: Amikor elkezdtük a Heti Hetest, naivitással hoztam a megmondó asszonyt. Mindig azt mondtam, amit gondoltam. Hittem abban, hogy egy jobb világ jön. Annak ellenére, hogy ez egy vicces műsor, elhittem, hogy ha az emberek nézik, talán másként kezdenek el gondolkodni. Tudtam, hogy nem fekete-fehér a világ, és éreztem, hogy van egy kicsi, nem túl széles szürke sáv a kettő között. Most már úgy érzem, hogy minden összefolyik, semmi nincs rendben. Egy totális újrarendeződést
élünk meg. A menekültválsággal totálisan összekeveredik a jobb- és baloldal, mert a baloldalon is vannak ez ügyben radikálisan jobboldali nézetűek, és remélhetően fordítva is. Az egész talán arra volt jó, hogy felhozza a szennyest, hogy mindazzal, ami a szőnyeg alá lett söpörve, szembe lehessen nézni.
MN: Miért szálltál ki a Heti Hetesből?
HJ: Ennek a műsornak egy demokratikus világban, demokratikus hittel volt létjogosultsága. 2012-ben számomra vége lett a demokráciának, a demokráciához való hozzáállásunknak. Nem sokkal később ki kellett venni az epémet, ami a lenyelt dühvel függ össze. Hét nagy epekövem volt.
MN: Sokan nem akarják, hogy kiderüljön róluk a hovatartozásuk. Te soha nem rejtetted véka alá, hogy liberális érzelmű vagy. Bizonyára származott ebből szakmai hátrányod.
HJ: Nem tudnék másképpen élni. Orlai Tibor mesélhetne arról, hogy bizonyos produkciókat emiatt nem tudott eladni. A Bandy-lányokat Parti Nagy Lajos írta, Ascher Tamás rendezte. Csakhogy ezek mind nem számítanak, mert olyan mértékű a gyávaság, a félelem.
MN: Politikai pártok, szervezetek részéről értek megkeresések?
HJ: Rosszul vette volna ki magát. Az SZDSZ-hez lehetett volna közöm mint liberális párthoz. A liberalizmus szerintem gyönyörű dolog, de mindenre alkalmatlan, mert a végén önmagába fordul, mindenkinek joga van mindenhez. A liberalizmus nem létezhet konzervativizmus nélkül. A konzervativizmus pedig önmagába pusztul bele, ha nincsen beoltva néhány liberális töltettel.
MN: A színházi közegre, amiben mozogsz, mennyire nyomja rá a bélyegét a politika?
HJ: Szerencsére olyan emberekkel dolgozom együtt, akikkel szabadon beszélgethetek, annak dacára, hogy vannak olyanok is, akik másként gondolkodnak, mint én. És ez így van jól, hiszen liberális vagyok.
MN: Min múlott, hogy nem mentél el az alternatívok felé?
HJ: Nagyon szívesen nézem az alternatívokat, de úgy érzem, nekem ott nincs helyem. Pár éve szinte ingyen és bérmentve játszottam Jaross Viktória Mindent magamról előadásában. Nemrég Hudi László keresett meg azzal, hogy szeretné megcsinálni velem az Ó, azok a szép napok parafrázisát a média világába helyezve.
MN: Filmen utoljára a Nyugalomban játszottál egy ütős epizódszerepet. Fájlalod, hogy a Szamárköhögést és néhány vígjátékot leszámítva kevéssé foglalkoztattak a moziban?
HJ: Ki tudja, még mi vár rám? Majd amikor hihetetlen öreg leszek, odalesznek értem! Alföldivel nagyon szerettem dolgozni. Totális képe van arról, hogy mit akar látni.
MN: Évek óta töretlen sikerszériáid vannak az Orlai Produkció minőségi bulvárdarabjaiban.
HJ: Orlainak vannak szívügyei témákban, színészekben, én is azzá lettem. A Bandy-lányokkal kezdődött, Udvaros Dorottyával kitaláltuk, hogy szeretnénk valami közöset csinálni.
MN: A Mindent Éváról Margóját önvallomásnak is tekinted színésznőségről, öregedésről, felszabadulásról?
HJ: Odarakom a lelkemet. Jó dolog kicsit beledögleni. A nagyon beledögleniben nem hiszek, mert a játékban nem lehet meghalni igazán. De kicsit igen, mert attól új életre kel az ember, mint a főnixmadár. Rólam most lejöttek a terhek. Apukám sokáig betegeskedett otthon, nem akartuk, hogy kórházba kerüljön. Pozitívumként élem meg, hogy a nővéremmel sikerült segíteni őt, hogy méltósággal menjen el. A lányom is most kezd lábra állni, megtalálni a helyét, óriási érzés, hogy már ismerik a dalait (Tarján Zsófia a Honeybeast frontembere – a szerk.). És annál nagyobb dolgot nem tudok mondani, mint hogy a gyerekem működik azzal a teherrel, amit én jelentek neki. Felszabadító érzés, hogy anyagilag már csak magamért felelek.
MN: Aggály, félsz nincs benned, hogy mi lesz, ha nem találnak meg a neked való szerepek?
HJ: Az elkövetkező harminc évben azon dolgozom, hogy öregnek lássanak. Sokáig számonkérték rajtam, hogy miért nem lettem nagyobb tragika, nagy magyar színésznő. Azt hiszem, kerülő úton azzá lettem. Megszabadultam a rám nehezedő elvárások súlyától. Úgy érzem, fejlődtem. Kedvesebb, megengedőbb, elfogadóbb vagyok. Már nem harcolok mindennel. Szeretek tanulni, utazni, szeretem befogadni a világot.
