Magyar Narancs: Tizenkét éve Molnár Gál Péter így jellemezte a Vidám Színpad helyzetét: „A Révay utcai színház története véget ért. […] Nincs miből játszani, nincs mit, nincs kinek, és nincs miért.” Mennyire volt sokkoló 2003-ban az első igazgatói széttekintés?
Puskás Tamás: Én legelőször az épülettel találkoztam, az ijesztő volt: mintha az az iszonyatos, nyomott födém, s azok a fekete falak sugározták volna magukból a reménytelenséget. A nézőtér is egészen ijesztő volt, a Bodrogi Gyula idején a falakra felfestett, páholyokból kinéző, bamba figurákkal. A nézőtér láttán valami mégis megdobogtatta a szívemet, mert én ennyire jó arányú színpad-nézőtér viszonyt keveset láttam életemben. Az a 450 ülőhelyes nézőtér, azzal a kompakt kis színpaddal a financiálisan is működőképes színházcsinálás legjobb terének látszott. Ráadásul rendezőként már szokva voltam a térben és költségvetésben egyaránt takarékos produkciókhoz, így könnyen fedeztem fel ebben a rémisztő környezetben is valami hasznos, a jövőre átmenthető alapot. A közvetlen elődöm által kaszabolt régi társulattal már nem nagyon találkoztam, s kis túlzással szólva, nem találkoztam nézőkkel sem, mert valósággal kongott a ház az ürességtől.
MN: Ennyi ijesztő mozzanat hallatán nem indokolatlan a kérdés: akkor mégis mi hozott annak idején a Révay utcába?
PT: Én akkoriban nagyon sokat dolgoztam Miskolcon és Kecskeméten, s mindkét helyen beleütköztem az igazgatók féltékenységébe. Ebből pedig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a saját előrehaladásom, a rendszeres rendezői munkám szempontjából létfontosságú, hogy találjak egy saját boltot a portékáimnak. Akkor a véletlen úgy hozta, hogy 35 napot forgattam egy amerikai filmben, amivel rengeteget kerestem. Ebből megvásároltam az összes addigi Shakespeare-rendezésem díszletét-jelmezét, s össze akartam hozni egy stagione-társulatot, felajánlva a vidéki színházak számára a magam kész előadásait. Már épp toboroztam volna ehhez a társulatot, amikor eljutott hozzám a Vidám Színpad bedőlésének híre. Akkor hamar elszántam magam és kapcsolatba léptem a döntéshozókkal, akik – a dolog természetéből adódóan – előbb a nyakamba ugrottak örömükben, aztán hirtelen kihűlt a levegő körülöttem, mert nem voltam a „párt” embere. De addigra már annyira előrehaladtak az események, hogy nem volt más érdemi pályázat az enyémen kívül.
MN: A Centrál Színházzá átlényegülő Vidám Színpad tán legnagyobb feladata az volt, hogy új, saját közönséget szerezzen a régi politikai kabaré, majd a zenés vígjátékokra átváltó Bodrogi-éra hazai és külföldről hazalátogató törzsközönségének helyébe. Ami Pesten, a sokszor családilag öröklődő színházlátogatási szokások városában igazán nem lehetett könnyű.
PT: A mából visszatekintve már könnyen vagyok okos, amikor felmondom, hogy melyek is voltak a szerencsés döntéseim ebben a sikeres folyamatban. Először is tudomásul vettem, hogy ez a Vidám Színpad volt: így fel sem merült, hogy olyasfajta színházat építsek itt fel, mint amit velem párhuzamosan Mácsai Pál az Ádám Ottó-féle Madách Kamarára alapozva létrehozhatott (ez lett az Örkény Színház – a szerk.). A hely szelleme, a genius loci itt nem adott lehetőséget ilyesmire. Azután az első években semmi olyasmit nem vettem le a színpadról, ami közönséget hozott – még akkor sem, ha nagyon idegen volt tőlem, s ma sikítva menekülnék a láttán. Nem csináltam tabula rasát, hagytam esélyt és időt az organikus átalakulásnak. S végül: mindannak, amit új produkcióként hoztunk létre, megfellebbezhetetlen igényességgel kellett színpadra kerülnie. Ez az igényesség az olykor mínuszban próbáló színészektől, de a műszaktól épp így, rengeteget követelt. Egyébként az említett Amerikából hazalátogató idős nézők azok, akik mindmáig egy pontot adnak tízből a színházra az interneten, mert elvettük tőlük a régi Vidám Színpadot.
MN: Ez a mai Centrál Színház megfelel a tizenkét évvel ezelőtti merész terveknek?
PT: Nagy és határozott igen a válaszom. Sikeres és a nézők által nagyon szeretett színházat akartam, és ez megvalósult. A szervezésünknek ma már könnyű dolga van: a nézőink családon, baráti körön belül javarészt elvégzik a népszerűsítés munkáját, a szervezés csak adminisztrálja mindezt. A történeteket jól elmesélő, a nézőket az előadásainkra rákapató színházat csinálunk, mindig olyan történeteket választva, amelyek valahogy épp aktuálisak a bemutatásukkor. Amikor például elővettük a – Billy Wilder filmje révén népszerű – Legénylakás című darabot, akkor épp minden fiatal ezres nyelvcsapással próbálta behízelegni magát egy jól fizető multicégnél. Időszerű és érvényes volt egy olyan előadás, amelynek a végén egy mamutcég kistisztviselője kiegyenesedik és – képletesen – azt mondja a nagyfőnöknek: kapd be! De sose akartam napi, politikai üzenetekkel házalni az előadásainkban, én a jó és elgondolkodtató történetmesélésben hiszek.
S ha jól mesélünk, akkor az a 450 néző egyszerre él át valamit, ami majd segít nekik eligazodni az életben: abban az életben, ami minden szépségével együtt lépten-nyomon megcsavarja a fülünket, orrunkat, tökünket.
MN: Voltak-e kudarcok vagy zsákutcák?
PT: Amit az imént elmondtam, abban nem tévedtünk, s azon az úton máig megingás nélkül haladunk. Cinikus húzásunk volt egy-kettő, amikor valamit csak azért mutattunk be, hogy rendbe hozhassuk a nézőteret, vagy azért, hogy bizonyosan elnyerjük a Színikritikusok Díját. Vagy például amikor bemutattuk az Egy nyári éj mosolyát, akkor épp úgy nézett ki, hogy páros lábbal fognak kirúgni, az egész, addig tartó menetelésnek vége lesz, s mi meg akartuk mutatni, hogy milyen nagystílű, elegáns angolszász zenés színházat is tudnánk csinálni. De végül minden cinizmusnál fontosabb lett a csoda, amit Törőcsik Mari művelt a színpadon, s ami nem is remélt magasságba emelte azt az előadást!
MN: Goromba vagy legalábbis szikár kategorizálás szerint a Centrál nagyobbrészt a minőségi, az igényes bulvár színháza. Mennyire elfogadható ez a besorolás?
PT: Önmagában egy olyan ellentétpár fölállítása, mint művészszínház és bulvárszínház, szerintem elmebetegség, igazi morbus hungaricus. Való igaz, hogy a repertoárunk több mint ötven százaléka jelen pillanatban is a nyilvánvaló és felvállalt nevettetés oltárán áldoz. De ebbe már beletartozik az Illatszertár előadása is, ami legalább ennyire az érzelmekkel is játszik. De ott van a repertoár másik fele is, olyan darabokkal, mint a Mégis kinek az élete, a Jó zsaru, rossz zsaru, vagy az én mostani kedvencem, a Jó emberek. És ebben az évadban még bemutatjuk Albee-tól a Nem félünk a farkastól-t is, ami ugyancsak nem könnyen lepöckölhető bulvárdarab.
MN: Ha a kategorizálás ezek szerint vitatható is, azért jól felismerhetőek bizonyos szerző-, téma- és értékválasztások. Ilyen az igényesebb-kényesebb musicalek preferálása, vagy épp a rossz színház komikumát jelenetező előadások sora.
PT: Én mindig csak addig merészkedem el, ameddig nem veszélyeztetem a színház pozícióját, sikerét – de addig a határig mindig elmegyek. Öt éve például nem mertem volna egy Albee-darabot idehozni, s Sondheimet is körültekintően választottuk ki. Ilyen, a határokig elmerészkedő kísérlet volt részünkről a Jó emberek bemutatása is, s mára a jegyeladásokat tekintve ez a harmadik legerősebb előadásunk. Ami a színházi képtelenségeken nevető előadásokat illeti, ott én inkább csak annyi közös pontot vagy közös üzenetet látok, hogy jobb öniróniával, s nem száraz komolysággal tekinteni a színházcsinálói tevékenységünkre. Bár számomra a Függöny fel! például döntően nem is belső színházi humorról szól, hanem arról, hogy miként torkollhat katasztrófába egy közös vállalkozás, ha minden résztvevő a maga önös érdekét, saját kis hülyeségét helyezi előbbre. S ez, minden szájbarágós aktualizálás nélkül, mégiscsak megint a mi közös életünkről mond valami érvényeset.
MN: Jól felismerhető vonulatot alkotnak Shakespeare vígjátékai is, a Centrál Színház repertoárján és a te rendezői pályádon egyaránt. Most épp a Sok hűhó semmiért van soron, december 5-én bemutató.
PT: Az ezredforduló táján mindenféle tudatos tervezés nélkül úgy alakult, hogy különböző vidéki színházakban Shakespeare-vígjátékok rendezésére kértek fel. Köztük volt a Sok hűhó is, a szerző egyik leggazdagabb humorú, legsikerültebb darabja. Akkor romantikus lendülettel magyarítottam és rendeztem meg, ma – amikor olyan művet kerestem, ami vonzó a nézőinknek, családi darab, ugyanakkor nagyszerű szerepeket kínál a társulat jeleseinek – érettebb szemmel újra rácsodálkozom Shakespeare utánozhatatlan zsenijére, a darab mélységeire és magasságaira. Abban biztosak vagyunk, hogy a nézők kegyéért folytatott küzdelemben Shakespeare hajdan éppen úgy mesélt, ahogy mi is tesszük. A szórakoztatás, a néző elbűvölése volt az ő ambíciója is. Akkoriban, a világot meghódító hajóik orrára az angolok gyakran faragtak védőszenteket. Küzdelmes utunkon, a mi hajónkra kezdettől őt választottuk védőszentnek. Most is vele hajózunk!
