Magyar Narancs: Egy lakógyűlésen kezdődik a bulgakovi őrület. Civilben gyűltél valaha is?
Petrik Andrea: Úgy nézek én ki?
MN: Nem igazán.
PA: Albérletben lakom, gyerekként pedig falun nőttem fel, egy családi házban, a szerbiai Temerinben. 15 éves koromig ott éltem. Szóval kimaradt a lakógyűlés, mondjuk, nem is bánom.
MN: Azért nyilván neked is megvan az a házmestertípus, ami az Iván, a rettenetben is főszerepet játszik: a hatalmaskodó hivatalnokféle, aki felfelé hajlong, lefelé rúg, a maga kiskertjében ő a kiskirály.
PA: Pont most járok lakásokat nézegetni, és ahogy megfigyeltem, az ingatlanosok közt is megvan ez a típus, persze, tisztelet a kivételnek. Befeszülök az ilyen helyzetekben, meg is kértem az egyik barátnőmet, hogy jöjjön velem. A lakáskeresési procedúra felszínre hozza ezeket az embereket.
MN: Akkor most próba nélkül is eljátszanál egy ingatlanost?
PA: Gond nélkül, simán.
| ||
MN: Remek kellékekkel játszotok az Ivánban, a műszemtől a vodkás uborkáig minden játékban van. Jó kis alkalom lehet a színfalak mögötti hülyéskedésre; lehet dobálózni a műszemmel…
PA: Szeretem a kellékeket. Marton László osztályában végeztem, sokszor poénkodtak is rajtunk vagy mi magunkon, hogy Marton-osztály: kellékosztály. A műtrágyától a szalmán át a fagallyakig minden volt az órákon. Sokszor nekünk kellett a díszletet és a jelmezeinket is kitalálni. Voltak osztályok, akik teljesen letisztultan dolgoztak, Zsótérnál például alig van valami: egy emelvény, mondjuk, meg a szöveg. Ki milyen metodika alapján tanít.
MN: Akkor ez a mostani Iván is amolyan martonos előadás?
PA: Attila (ifj. Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője – K. G.) is Marton-osztályban végzett, de persze nem hiszem, hogy ennyire direkt lenne az összefüggés. Néha ügyetlenkedek a kellékekkel, de különösebben nincs bajom velük. A lényeg, hogy tudjam, mi milyen célt szolgál.
MN: Miből van a műszem?
PA: Puha cukorból.
MN: A díváért, akit az Ivánban játszol, bolondulnak a rendezők. Felkészítettek a Színművészetin arra, hogyan lehet kivédeni, ha a rendező nem csak szakmailag közelít a színészéhez?
PA: Erre való felkészítést nem kaptunk, ezt mindenkinek magának kell megoldania a saját eszközeivel. A vonzalom nem feltétlenül baj, egy bizonyos pontig csak jó, ha a színészt szereti a rendező, mert nem mindenki szereti a színészeket. A baj nyilván akkor kezdődik, ha a szakmaiságon túlmegy ez a vonzalom. Persze, mondják, hogy egy bizonyos szinten természetes, ha a rendező szerelmes a színésznőjébe. Én mindenesetre ezzel a klasszikus szereposztó dívány helyzettel, hál’ istennek, nem találkoztam. Fura, hogy állítólag van ilyen.
MN: Olyan is van, hogy újságokat zárnak be egyik napról a másikra. Mintha erre lenne válasz, hogy a Radnóti portálja napilapoldalakkal van kiplakátolva.
PA: Szerintem ez nagyon szimpatikus és kreatív ötlet, mindenki eldöntheti, minek veszi. Én már nem nagyon vagyok itt, a színházban, szabadúszó lettem, az Iván az utolsó bemutatóm, de nagyon kíváncsi vagyok, meddig megy el a Radnóti ebbe az állásfoglalós irányba.
MN: Az egyik kirakatba kitett Népszabadság-oldalon épp az az interjú látható, amely kirobbantotta a Kút című film körüli botrányt. Az, hogy minden következmény nélkül ki lehet rugdosni filmeseket személyes bosszúból, többek között azt is jelenti, hogy ma Magyarországon nincs hatékony szakszervezet. Ha hasonló helyzetbe kerülnél, tudnád, kitől kérj segítséget?
PA: Így kapásból nem tudom, hova forduljak, de ha tudnám is, mert egy-két telefon után biztos kapnék valamilyen kontaktot, akkor sem hiszem, hogy sok foganatja lenne a dolognak. Úgy látom, hogy mostanában semminek nincs következménye. Ma Magyarországon a jó dolgoknak éppúgy nincs következménye, mint a rosszaknak. Ijesztő ez a Kút körüli balhé. Mintha nem is tudom, hol élnénk. Észak-Koreában, például.
MN: A Kincsem című, nagyszabású lovas-kosztümös filmnek te vagy a női főszereplője. Jogilag be voltál biztosítva a lovon?
PA: Minden oldalról be voltam biztosítva. Remélem, nemcsak én, hanem a ló is!
Az Iván, a rettenet kritikáját lásd a Visszhang rovatban!
