Magyar Narancs: Milyen folyamatok vezettek odáig, hogy a Szputnyik fenntarthatatlanná vált?
| ||
Bodó Viktor: Minden évad végén meg kellett hoznunk azt a döntést, hogy fix stábbal, társulati működésben folytatjuk a munkát, azaz a tagjaink állandó, tisztességes fizetésért cserébe elsősorban szputnyikos munkákban vesznek-e részt, és így nem kell állandóan egyeztetési gondokhoz kötnünk a működésünket, vagy mindezt nem tudjuk biztosítani és elvárni. Magyarországi független színházak esetében mind a tisztességes, mind az állandó fizetés iszonyú nehézséget jelent. Soha nem sikerült sem a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, sem másnak elérnie, hogy a minisztérium időben írja ki a működési pályázatokat, ne legyenek állandóak az elvonások és zárolások, és legyen kiszámítható a rendszer. A biztonság és kiszámíthatóság sokkal nagyobb segítség, mint a több pénz, amiről fogalmad sincs, mikor érkezik meg. Sosem vártuk, hogy az állam tartson el minket – nem mintha az akkora baj lenne –, a működésünknek csak a 25–30 százalékát fedezte a működési támogatás, amin kívül itthon más lehetőség, például önkormányzati ingatlanfelajánlás nem segíti a társulatok működtetését; ez az egyetlen elérhető forrás. Annyi jegyet nem tudunk kibocsátani, hogy az a szponzorok számára reklámfelületet jelenthessen. Szükségünk lett volna az NKA produkciós támogatására is, de ez mindig nehéz ügy volt: próbáltunk büszkének lenni a külföldi eredményeinkre, de közben mindig attól tartottunk, hogy majd azt mondják, „ti már külföldről szereztetek pénzt, nektek már nem kell, hogy adjunk”. Ez rosszindulatú feltételezés, de végül mégis beigazolódott. Nem tudom, azért-e, mert csináltunk kormánykritikus előadást is – ami dolga is a színháznak –, vagy mert másra akarta költeni a pénzt a fenntartó, de az utóbbi években produkciós támogatást már nem kaptunk. Úgyhogy a színészek mindig úgy írták alá a szerződést, hogy tudták: nem biztos, hogy egész évben fizetni tudunk nekik.
MN: A működési költségeitek kétharmadát a külföldi munkák teremtették elő.
BV: A koprodukciós szerződések tették lehetővé, hogy egész évre szerződjünk a társulati tagokkal, de így is pengeélen táncoltunk. Egyre több külföldi munkát kellett vállalnunk, így viszont egy idő után fizikailag lehetetlenné vált a hazai és a külföldi repertoár egyeztetése, az oda-vissza utazás nagyon megterhelte a költségvetést, és megbomlott a társulat egysége is, mivel nem tudott mindenki együtt dolgozni. Idén már három külföldi előadást kellett volna vállalnunk ahhoz, hogy a csapat együtt maradhasson, de így is kölcsönt kellett volna kérnünk, arra pedig már nem láttam garanciát, hogy ezt vissza is tudnánk fizetni. Ráadásul a koprodukciós partnerekkel egy-két évre előre kötünk szerződést, és ilyenkor azt is aláírjuk, hogy a társulat akkor még életben lesz, és meg is tudja szerezni a költségvetés rá eső részét. Megfelezhettük volna a fizetéseket, kirúghattuk volna a csapat felét, és dolgozhattunk volna csak külföldön. A legutóbbi itthoni előadásainkat a működésre szánt keretből finanszíroztuk, hogy azért itt is jelen legyünk, és ezek vagy vitték a pénzt, vagy nullára jöttek ki, ami teljesen normális ilyen kis játszóhelyen. A döntésünk tragikus volt, de megfontolt. Eddig sem akartunk kompromisszumokat kötni és jajgatni; úgy akartam lezárni, hogy nem minket fojtanak meg, hanem magunkat lőjük fejbe, miközben jelezzük azt is, hogy csak addig akarjuk mindenképpen folytatni, amíg ehhez nem kell indokolatlanul kirúgni a csapat felét. Harminchat éves vagyok, mindig igyekeztem pozitív lenni, figyelni arra, hogy ne legyek cinikus, ne nyaljak bele abba a seggbe, amelyikbe éppen kell, hanem csináljam a saját dolgomat, és ha nem megy, váltsak, mielőtt olyan lelki folyamatok kezdődnek el, amelyeknek nagyon rossz következményei lesznek. De most eljött az a pillanat, amikor néhány munkatársammal azt éreztük, hogy ez már nem vicces, ez már az egészségünkre megy, és kezdi eltorzítani a személyiségünket is. Eddig megpróbáltuk tisztességesen, szorgalmasan csinálni a dolgunkat, de ha ez így nem megy ebben az országban, akkor nem kell tovább csinálni.
MN: Teherré, kényszerré vált a Szputnyik számára a sok külföldi munka?
BV: Túl sok volt, csak ennyi volt vele a probléma, ezenkívül mindennel nagyon elégedettek lehettünk. Meg az ember azért az anyanyelvén szeret játszani. Alföldi alatt minden grazi előadásunkat egyszer eljátszhattuk a Nemzetiben: mindig akkor került helyre valami érzelmileg. Voltak olyan szerződések, amiket azért kellett megkötni, mert kellett a pénz, és nem azért, mert annyira szerettem volna megrendezni azt a darabot. Egy színész életében fontos, hogy egymásra épülő feladatokat kapjon, és ne ahhoz képest osszunk szerepet, hogy a németek játsszák a nagyokat, mi meg a kicsiket, vagy hogy mindig olyan darabot válasszunk, amiben indokolt az akcentus. És voltak nagyon agresszív tárgyalások, ahol próbáltunk még több pénzt kikuncsorogni, mert tudtuk, hogy itthon nem fogjuk megkapni. Volt egy jóindulatú nemzetközi nyitás felénk, mi pedig kénytelenek voltunk aránytalanul nagyobb összeget és komoly előleget kérni, ezért ez nem volt minden tárgyalás alkalmával sima ügy.
MN: Jelezték „fentről”, akár formálisan, akár informálisan, hogy azért nem kaptok produkciós támogatást, mert ti majd külföldről úgyis összeszeditek a pénzt?
BV: Nem, de ilyen országban élünk: a nemzetközi sikereink a kutyát sem érdekelték, nem volt meg az a jó érzés, hogy mi a hazánkat képviselnénk a fesztiválokon. Lehet, hogy jobban járnék, ha a díjainkat feltenném a Vaterára, mert az elismeréseink egyáltalán nem voltak arányban a támogatásunkkal. Ez azért egy idő után elveszi az ember kedvét. Másrészt egy rossz támogatási rendszerben kevés pénzt kell elosztani sok helyre, nyilván működik egy olyan szelekció, hogy „ha nekik nem adunk, ők legalább biztos nem halnak éhen” – és ezzel még egyet is tudok érteni.
MN: Mik a támogatási rendszer legfőbb problémái?
BV: Bár korábban sem voltak rendben a dolgok, a Fidesz-kormány óta még jobban megbolydult minden. A rendszer nem párbeszéden alapul, a bizottság pedig belenyúlhat a szakmai kuratórium döntéseibe – akkor minek a kuratórium? A magyar támogatási rendszer megbízhatatlan: bármikor elvehetik, harmadolhatják a megítélt összegeket, elhalaszthatják a szerződések megkötését. Ha egy külföldi partner azt mondta, hogy mi akkor és ott dolgozni fogunk, abban hinni lehetett, itt viszont, ha van három szerződésed, akkor sem biztos semmi, és ez borzasztó. Mint egy kafkai kastély: a nagy szürkületben ott van valahol az NKA, ott vannak valahol az elképzelések, de nem világos számunkra, hogy hol. Ahogy az sem, hogy a döntéshozók nézik-e egyáltalán az előadásainkat.
MN: Min kellene feltétlenül változtatni ahhoz, hogy ha ti nem is, legalább a többi társulat túl tudjon élni?
BV: A leginkább magától értetődő az lenne, hogy mivel színházak vagyunk, és évadonként dolgozunk, az egyéves támogatást évadra, és nem évre kell adni, vagy ha ez nem megvalósítható, akkor már október környékén kiírni a működési pályázatokat, hogy a megítélt támogatás tavaszra, és ne csak nyárra érkezzen meg. Így megszűnne a négy hónapos várakozás az év elején (az előző éves összeg elfogyása és a következő működési pályázat kiírása, elbírálása, majd a megítélt támogatás átutalása között – K. B.), és mire márciusban elkezdődnének a szerződtetési tárgyalások, már tudnánk mit ígérni a színészeknek és a rendezőknek. Ez most úgy zajlik, hogy bár még nem tudunk semmi biztosat mondani, azért azt kérjük, hogy ne vállaljanak el más munkát, mert szeretnénk velük dolgozni. Másrészt néhány évnek elégnek kéne lennie ahhoz, hogy kiderüljön, egy társulat jól tud-e működni. Ennyi működés után a fenntartónak meg kellene néznie, van-e koncepció, megvalósult-e, amire megítélték a támogatást, és ha minden rendben lenne, azt mondanák, tessék, itt egy önkormányzati ingatlan meg egy kis alaptámogatás, tervezzetek előre két-három évre. Ez pont annyira lenne elég, hogy a csapatok komoly rendezőket tudnának hívni, uniós koprodukciós szerződéseket kötni, ezzel is levéve a terhet az állami támogatásokról. Így felnőttként lehetne kezelni a társulatokat. A kőszínházakban nincs semmiféle szakmai kritérium arra, hogy az egy évre kiutalt támogatást milyen produkciókra költik el, de a függetleneknek minden egyes új produkcióra külön pályázniuk kell.
MN: Voltak politikai okai annak, hogy a Szputnyik végül elvérzett?
BV: Nem látok be a színfalak mögé. Nem hívott fel a miniszterelnök, hogy ezt most elbasztátok. Igaz, egy ideje nem kaptunk produkciós támogatást.
MN: Ha tulajdonképpen nem változott az évek során szinte semmi, felmerülhet a kérdés, miért pont most lett elegetek.
BV: Vannak dolgok, amiket kétszer-háromszor még bírsz energiával, de utána már nagyon kéne, hogy legyen egy ember, aki, mondjuk, a műszaki dolgokkal foglalkozik, mert már nem megy, hogy a színész szövegtanulás helyett épp a vasat csavarozza be, és mire kezdődik az előadás, egy kicsit már készen van, mert addig díszletet épített. Mindig kiszámoltuk, hogy az ilyen belső fejlesztés mennyibe kerülne, de soha nem kaptuk meg rá a pénzt. Minden évben hazardíroztunk, minden évben ott volt a balta a fejünk fölött, volt már olyan is, hogy három hónapra leálltunk – el is ment pár ember, kicsit meg is borultunk. Most azt mondtuk, hogy vége.
MN: Kihatott ez a stressz a társulat művészi színvonalára?
BV: A színészeket nem őrölte fel a stressz, mert a pénzszerzés és gazdálkodás Ságodi Ildikó nemzetközi kapcsolattartó, Tóth Péter ügyvezető és az én felelősségem volt. Soha nem akartuk a nehéz helyzetekkel és a háttérmunkával terhelni a csapatot, nem az a társulat dolga, hogy ezzel foglalkozzon. Szerintem most kezdődött volna el a belső válság, de ezt már nem akartuk megvárni. Persze, ha én bizonytalan vagy türelmetlen voltam, az nyilván érződött a próbákon is, ahogy az elmúlt hónapot is szervezéssel kellett töltenem ahelyett, hogy a készülő Koldusoperára koncentráltam volna. De a Szputnyik egy teljes mértékben vállalható, jó minőségű csapat, amelynek sok nyitottságot, pluszképességet és igényességet adott a sok külföldi munka. Fiatal a csapat, mindig hiányzott a társulatból néhány generáció – persze ez is pénzkérdés. Most az anyagiakon kívül minden adott lett volna ahhoz, hogy baromi jó dolgokat hozzunk létre ezzel a csapattal, hogy még robbantsunk néhányat. Ennek is kellett volna történnie. Az elmúlt hét évet lassú, de folyamatos fejlődésnek látom, és ahol most tartottunk, azt bizonyos értelemben csúcspontnak érzem. Ettől volt rohadt nehéz a döntés. Ha legalább lett volna valami konfliktus az emberek között, könnyebb lett volna. De épp az ellenkezőjéről volt szó.
| ||
MN: Szerves egységet alkottak a te rendezéseid a társulat többi előadásával?
BV: Nem tudtak szerves egységet alkotni, de nem azért, mert amit én csináltam, jobb vagy rosszabb lett volna, hanem mert én tudtam normális költségvetéssel, nagy színházakban dolgozni, akiknek viszont itthon kellett rendezniük, azoknak sokkal rosszabbak voltak a körülményei. Az a normális, ha egy társulat több rendező világát is megismeri; a színészeknek baromi fontos lett volna, ha jön egy rendező, aki fog egy darabot, és tényleg azt rendezi meg, ami le van írva, mert én nagyon sokszor nem ezt csinálom. Jó lett volna, ha tudott volna nálunk rendezni Mohácsi, Zsótér vagy Gianina Cărbunariu: a tapasztalt rendezőknek komolyabb szerződést kell nyújtani. Egyszer le kellett mondanunk Zsótért, mert elfogyott a pénzünk; egy ilyen után jóval nehezebb újra megállapodni.
MN: Milyennek kellene lennie a jó színháznak?
BV: Amikor először láttam Christoph Marthaler-előadást, az azért rántott be, mert nagyon jó minőségben volt megcsinálva az, ami foglalkoztatta őket, ami az ő mániájuk volt, látszott rajtuk, hogy szeretik csinálni, és nem valakinek az elképzelését hajtják végre, hanem az egész csapat együtt van. Számomra a katonás Übü király volt az első olyan előadás, amiben nem pózokat láttam; így csináltuk mi is a balhékat a suliban a haverokkal, csak ez színház volt. Eltűnt róla a máz, nem volt benne kamu, végig volt gondolva, ki volt találva és jó minőségben volt megcsinálva. Mindenkinek csak ezzel kéne foglalkoznia, és nem azzal, hogy hogyan tudjuk megújítani a színházat, hogyan keressünk új formákat. Ahhoz, hogy mindenki csak a saját munkájára tudjon koncentrálni, biztonságos támogatás kell. Kitartónak kellene lenni, a mániáknak élni, nem pedig gyártani a taotámogatásért a nagy bevételes csiricsáré lófaszokat. Hanem inkább azt mondani, hogy ne hat hét legyen a próba, hanem tizenkettő, és legyen jobban átgondolva az egész. Ehhez tényleg mániák kellenek; Székely Gábor mondta mindig, hogy az embereket a mániájukban kell támogatni. Ehhez bátorság is kell.
MN: És az mit jelent?
BV: A bátorság dinamikai kérdés is; érződik egy előadáson, hogy friss-e, vagy csak végigmennek az egészen, és közben nem történik semmi a nézővel, nincsenek megrázva, nem jön létre velük igazi kapcsolat. Bátran kell hozzányúlni a drámához, meg kell tudni, hogy mi a francért, kiknek és miért csinálom, miről szól az egész, és nem csak óvatosan puhatolózni. Akik részt vesznek az előadásban, ne valamiféle koncepció bábjai legyenek, hanem ők maguk is akarják, gondolják és vállalják, amit csinálnak, és ne csak üzemszerűen működjenek. Bátorság, ha valaki tényleg azt csinálja, amit akar.
MN: Mik a terveid a Szputnyik után?
BV: A csapat egy részével még bemutatunk egy előadást külföldön. Aztán én egy ideig szerintem lelépek az országból; most azt érzem, ebből elég volt. Úgyhogy most majd külföldön fogok dolgozni egy évig, aztán majd kitalálom, mi legyen. Megnézem, hogy mi van, ha mindaz az energia, ami elment arra, hogy a társulatért éljek, belemegy egy rendezésbe. Erre már nagy szükségem van, és biztos, hogy látszani fog a minőségben is. Nagyon szar volt látni, amikor ugyanolyanokat rendeztem, és előbukkantak az ismerős gesztusok, mert nem volt időm végigtaposni egy új ösvényt, és így maradt a rutinszerűség. De közben emlékszem arra is, milyen egyedül éreztem magam társulat nélkül. Azóta sok minden változott; egy év alatt talán kiderül, hogy mire van szükségem.
