Makranczi Zalán: A színházi világunk jelenleg a béka segge alatt van

A szabadúszóként dolgozó művésszel játékstílusokról, rendezői attitűdökről, „laza koncentrációról” beszélgettünk, de szóba került az új szerepe a Médeiában és a régi tanára, Gaál Erzsi is, ahogy a színpadra vitt Macskafogó és a Dunakanyar is.

Magyar Narancs: A Pinceszínházban bemutatott Médeiában Ágenssel játszotok, Karsai György a görög mitológiáról mesél a közönségnek. Mitől érdekes ma mindez?

Makranczi Zalán: A Médeia rávilágít arra, hogy a mozgatórugóink 2400 évvel ezelőtt is pontosan ugyanazok voltak, mint ma. Szerelem, féltékenység, hatalomvágy. Vagyis ez egy teljesen kortárs, modern darab. Szerettem a próbák során, amikor Karsai György elemezte nekünk a darabot. Elmesélte, hogy Euripidészt a saját korában azért utálták, mert az addigiaktól eltérően keverte a tragédia és a komédia műfaját. Telepakolta vígjátéki elemekkel a Médeiát, és ezt nem tűrték a kortársai. Az előadás készítése során adta magát a lehetőség, hogy a mű humoros oldalát domborítsuk ki, mert a tragikust már mindenki ismeri.

MN: Milyen egy folyamatosan meg-megszakított előadásban játszani?

MZ: Imádom ezt a formát. Nagyon szeretek úgy játszani, hogy egyszerre kint is és bent is vagyok. Nemrég láttam Ágens Kurtizánképző című előadását, ahol ő is ezzel játszik. És amikor a Szókratész védőbeszédét adom elő, én is ezt alkalmazom. Segít ellazítani a nézőket. De patikamérlegen kell kimérni, hol lehet még kiszólni és hol nem, mi az a pont, amikor már az utolsó nagy jelenetívre kell felkészülni. Végig­bohóckodom az egészet, aztán az utolsó jelenetben gyakorlatilag a fél világirodalmat el lehet játszani, sorra a nagy tragédiákat.

MN: Mennyire vont be titeket Szenteczki Zita a rendezésbe?

MZ: Közös munkafolyamat volt. Ágens és Karsai György évekkel ezelőtt találta ki, hogy csinálhatnának egy Médeia-előadást. Érlelték az ötletet, s megtalálták hozzá Zitát.

MN: Másfajta készültséget, figyelmet igényel egy nem lineáris történetvezetésű előadásban játszani?

MZ: Igen, mert ha lineárisan megy egy történet, a színész elkövetheti azt a hibát – ahogy magam is számtalanszor még a pályám elején –, hogy ráül egy érzelmi hullámvasútra. És akkor – bár én erősen érzek valamit –, az már mindegy, hogy a néző érzi-e. A nem lineáris történetvezetés sokkal jelen idejűbb. Gaál Erzsi volt a Nemzeti Színiakadémián az osztályfőnököm, ő mondta mindig, hogy a színházat lazán koncentrálva kell csinálni. Erre méltatlankodtunk: de tanárnő, akkor most lazán vagy koncentráltan? Aztán eltelt jó pár év, és rájöttem, basszus, ez az az állapot, amiről Gaál Erzsi beszélt. Megengedi magának az ember, hogy észrevegye, hogy mi van körülötte, ugyanakkor benne tud maradni a szerepben. Nagyon szép az, amikor az ember teljesen átéli a szerepet és mindenét odaadja, de a színház lényege az „olyan mintha” érzet, elég, ha a történéseket csak felmutatjuk. Érezni pedig a nézőnek kell elsősorban. Ha nem így csinálja az ember, akkor nem tudja letenni a szerepét, és megtébolyodik. Nagyon sok áldozatát láttuk ennek az elmúlt időszakban. 2023-ban már lejárt annak az ideje, hogy lelkileg sérült embereket nézzünk a színpadon.

MN: Több szerepet is játszol, te vagy a korinthoszi Kreón, Médeia férje, Iaszón, az athéni király meg a hírvivő is. Iaszón a leghangsúlyosabb. Milyen ő a te alakításodban?

MZ: Nagyon érdekes, hogy a görögök teljesen máshogy viszonyultak az erkölcshöz, mint mi ma. Karsaitól tudom, hogy a pénz és a külcsín mennyire fontos volt, hogy a legnagyobb bűn, amit elkövethetett egy görög ember a másik ellen, hogyha olyat csinált, amitől a másik elvesztette az arcát. Arra tették fel az életüket, hogyan ítélték meg őket mások. Iaszón nevetségesnek tűnik, amikor erről beszél, de a maga világában igaza van. Mindemellett nagyon frusztrálja már Médeia. El is hangzik a darabban, hogy egy két lábon járó szemrehányást lát a nőben, mert mindig arra emlékezteti, hogy a hőstetteit Médeia nélkül nem tudta volna véghezvinni.

MN: Több nagyon különböző műfajú előadásban is játszol, több színházban. Ilyen a zenés Macskafogó a József Attila Színházban és a Dominógyilkosság című krimi a Játékszínben. Mindkettőt Szente Vajk rendezte.

MZ: Vajkot 16–17 éves korom óta ismerem, együtt voltunk amatőr színjátszók, csak az ország két felében, ő Békéscsabán, én meg Miskolcon, de az országos diákszínjátszó fesztiválokon mindig összeakadtunk. Aztán a Nemzetiben alattam járt két évvel. Szeretem, ahogy dolgozik, hogy úgy jön az olvasópróbára, hogy ad egy papírt, a bemutatóig a próbarenddel, előre tud minden részletet. Számomra a színészi munkában az a „favágás”, amikor a színpadi KRESZ-t, ami nélkül nincs előadás, a színésznek kell valahogy kitalálni. Vajk előre keni-vágja, mi hogyan lesz. Igen, kérem, ez egy szakma. A Macskafogót nagyon szeretem játszani, Szerednyey Bélával dolgozunk együtt, ő Safranek, én meg Fritz Teufel. Mindenkiben él a rajzfilm élménye, és én kifejezetten izgalmas feladatnak tartottam, hogy megtartsak valamit az „eredeti” Teufelből a nosztalgiafaktor miatt, de legyen benne valami újszerű is. Vajk is erre törekedett, nagyjából a rajzfilm szövege hangzik el. Musicalt csináltak belőle, az eredeti dalok stílusát megtartották, emiatt swinges lett a hatása. Nagy siker, szerintem ebből a szerepből megyek nyugdíjba.

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Szerepelsz két másik film színre vitelében is, a Teljesen idegenekben és a Hannibál tanár úrban.

MZ: A Teljesen idegenek egy olasz filmből készült, amelyből van egy magyar változat is, BÚÉK címmel, de a mi előadásunk kifejezetten az olasz film adaptációja. Nagyon jó színészeket válogatott össze Bank Tamás, a Játékszín igazgatója és Czukor Balázs rendező. Jól érezzük egymást ezekkel az emberekkel. Heten vagyunk végig a színpadon, mindenki máskor érvényesül, érdekes összjáték. A Hannibál tanár úr más helyzet, ott alám jött a történelem, abszolút a máról szól, egy tanárt meghurcolnak és feláldoznak a politika oltárán. Fábri Zoltán filmjének forgatókönyve adta a darab alapját, de az eredeti Móra Ferenc-kisregényből is kerültek még bele mondatok. Szeretem nézni a kollégákat, milyen jól játszanak, abszolút bele tudok feledkezni.

MN: Tényleg, foglalkozol a közélettel, érdekel milyen Hannibál tanár úr utódainak a helyzete, mi van az oktatással, épp miért tüntetnek?

MZ: Most épp hírfogyókúrázom. Egyre inkább úgy érzem, hogy olyan dolgokkal nem szeretek foglalkozni, amelyekre nincs semmilyen ráhatásom. Már-már kártékonynak tartom azokat a híreket, amelyek csak azért jutnak el hozzám, hogy szörnyülködjek vagy sajnálkozzak. A színháznak éppúgy dolga a szórakoztatás, mint hogy a való életre reflektáljon. Csak mára oda jutottunk, hogy vagy kizárólag úgynevezett szekértáborok mentén, előadásokkal üzengetnek egymásnak az alkotók, vagy csak és kizárólag szórakoztatnak, mert abból nem lehet baj. Játszom például az Utas és holdvilágban, amelyet Vajdai Vili rendezett, remek adaptáció. Azért imádom azt az előadást, mert egyfajta lebegés benne lenni. Minden annyira végtelenül átpolitizált, hogy az már hazugság, mert mindeközben az élet nem ilyen.

MN: Szinetár Dórával, a feleségeddel játszol Karinthy Ferenc Dunakanyar című előadásában. Az előadást Szinetár Miklós rendezte. Hogy jött az ötlet, hogy hárman együtt dolgozzatok?

MZ: Lőrinczy Györgynek, a Szentendrei Teátrum igazgatójának jutott eszébe, hogy apósom rendezett ebből korábban egy tévéjátékot Sztankay Istvánnal és anyósommal, Hámori Ildikóval. Ez egy híres előadás volt Szentendrén, a Nosztalgia Kávéházban. És azt gondolta, megcsinálhatnánk újra. Apósom azt mondta kicsit bizonytalanul, hogy „kérdezd meg a Dórikát”, mert amíg ő pozícióban volt bármelyik állami színház élén, Dóri kikérte magának, hogyha kitalált valamit, hogy melyik rendezésében játszhatna akárcsak egy kis szerepet is. A színház alapvetően nem egy családi vállalkozás.

MN: Ezt mások nem így gondolják.

MZ: Tudom, és végtelenül károsnak tartom, mint ahogy azt is, hogy rendezők és színészek igazgatóként vezetnek intézményeket. És hazugság azt gondolni, hogy ez nem hat ki a munkára. Szinetár Miklós már nem vezet intézményt, úgy voltunk vele, miért is ne csinálnánk meg. Először azt gondoltuk, majd otthon összerakjuk az előadást, lepróbáljuk a konyhában. De ez nem így működik. Végül kijártunk Szentendrére, és koncentráltan próbáltunk napi pár órában, nagyokat haraptunk az anyagból. Apósom ismerte Karinthyt, jóban voltak. És amikor elmondtam egy-egy mondatot, ő kijavított, hogy nem, ezt Karinthy halál komolyan gondolta, vagy épp ellenkezőleg, csak hülyéskedett. Többször épp az ellenkezője volt igaz egy-egy mondat esetében, mint amit a színészi ösztöneim diktáltak.

MN: Jó ideje szabadúszó vagy. Bejön?

MZ: Az Alföldi-féle Nemzetiben, majd Székesfehérváron voltam utoljára társulatban tag. A szabadság először nagyon rémisztő, aztán meg igazán felszabadító rájönni, hogy felelős tudok lenni az életemért.

MN: Nem kiszolgáltatott helyzet?

MZ: Sokkal kevésbé kiszolgáltatott, mint valahol tagnak lenni. Ha tag vagy egy színházban, mondhatja azt az igazgató, hogy március 15-én ki kell menni a Nemzeti Múzeumhoz, és el kell mondani a Nemzeti dalt, és akkor ki kell menni és el kell mondani, mert félünk a retorziótól. Végtelenül kellemetlen, hogy még mindig a félelemre és a megfélemlítésre épül a szakma. És akkor még a pokoli öncenzúráról nem is beszéltünk.

MN: A szerepeid azt mutatják, hogy van munkád. Így volt ez a szabadúszás kezdetén is?

MZ: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igen. Az elején elkövettem azt a hibát, hogy nagyon sok munkát elvállaltam, mindent, ami szembejött, mert féltem, hogy nem lesz. Na tessék, megint a félelem. De mostanra úgymond rálazultam az életre. Dórival épp azt tervezzük, hogy ő indít egy színházhoz nem köthető vállalkozást, én meg segítek neki. Lépni kell, valahogy meg kell próbálni előrehaladni. A színházi világunk jelenleg a béka segge alatt van. Befordultunk egy zsákutcába, és elmentünk a falig. De ez lényegében jó, mert lehet, hogy ez segíti elő a változást. Gyökeresen más dolgot kell kitalálni, mert az egész hazai színházi struktúra elavult.