Minden, amit tudni akartál az anyagyilkosságról, de sosem merted megkérdezni. Talán így lehetne összefoglalni röviden McDonagh drámáját, amely egy trilógia része, és nagyon fontos indulati áttételekről beszél, olyan átláthatóan, hogy a pszichoanalitikus szakirodalom is megirigyelheti. Irodalmi tudósítás egy szeles, páradús öbölbéli kikötőfalu lelkeinek legmélyebb bugyraiból. Az 1996-ban írt társadalmi horror ellenállhatatlan, hiszen mindössze négy szereplője van, egy helyen játszódik, melodramatikusan egyszerű a történet, de sötét és ironikus, a nyelvezet (Upor László fordítása) pedig olyan szikár, szinte kopog. Ír néplélek még sosem állt ilyen közel hozzánk. A felvázolt karakterek és sztorik bármely magyarországi vagy erdélyi faluban előfordulhatnak (lásd még Tasnádi, Székely), ahol nincs munka, és az ember aggkori gonoszságban szenvedő édesanyja porlevesének csomómentesre kavarása a legizgalmasabb program.
Gigor Attila, a Terápia tévésorozat rendezője fejben talán kezelésre járatta Maurrent (Pokorny Lia), a negyvenes, otthon ragadt nőt, hogy megelőzhető legyen a tragédia. Mindenesetre a realista díszletek,
a kriminológiai bűvésztrükkök és a becsavarodási jelenetek között Pokorny szinte riadt. Vagy csak Pogány Judittól tart távolságot, aki pokoli a kibírhatatlan vénasszony, Mag szerepében. A nézőt is megbénítja eszköztelen, „ártatlan” játékával. Mintha fel se menne soha a színpadra, vagy le se jött volna onnan. Mindenesetre egy valódi rém. A két epizódszereplő férfi (Schmied Zoltán, Rada Bálint) – akiknek az a feladatuk, hogy emlékező és be nem teljesülő vőlegényként és hírvivőként megbontsák a két magányban megtiport nő veszélyes szimbiózisát – sem tud teljesen beférkőzni a játékába, bár Schmiednek ez kétségtelenül jobban sikerül. Ezekre a karakterekre tényleg nagyon keveset kell „rápakolni”. Amúgy is omlik magától minden, mint a vakolat.
Centrál Színház, január 24.
