Színház

Martin McDonagh: Leenane szépe

  • Sisso
  • 2015. március 13.

Színház

Minden, amit tudni akartál az anyagyilkosságról, de sosem merted megkérdezni. Talán így lehetne összefoglalni röviden McDonagh drámáját, amely egy trilógia része, és nagyon fontos indulati áttételekről beszél, olyan átláthatóan, hogy a pszichoanalitikus szakirodalom is megirigyelheti. Irodalmi tudósítás egy szeles, páradús öbölbéli kikötőfalu lelkeinek legmélyebb bugyraiból. Az 1996-ban írt társadalmi horror ellenállhatatlan, hiszen mindössze négy szereplője van, egy helyen játszódik, melodramatikusan egyszerű a történet, de sötét és ironikus, a nyelvezet (Upor László fordítása) pedig olyan szikár, szinte kopog. Ír néplélek még sosem állt ilyen közel hozzánk. A felvázolt karakterek és sztorik bármely magyarországi vagy erdélyi faluban előfordulhatnak (lásd még Tasnádi, Székely), ahol nincs munka, és az ember aggkori gonoszságban szenvedő édesanyja porlevesének csomómentesre kavarása a legizgalmasabb program.

Gigor Attila, a Terápia tévésorozat rendezője fejben talán kezelésre járatta Maurrent (Pokorny Lia), a negyvenes, otthon ragadt nőt, hogy megelőzhető legyen a tragédia. Mindenesetre a realista díszletek,
a kriminológiai bűvésztrükkök és a becsavarodási jelenetek között Po­korny szinte riadt. Vagy csak Pogány Judittól tart távolságot, aki pokoli a kibírhatatlan vénasszony, Mag szerepében. A nézőt is megbénítja eszköztelen, „ártatlan” játékával. Mintha fel se menne soha a színpadra, vagy le se jött volna onnan. Mindenesetre egy valódi rém. A két epizódszereplő férfi (Schmied Zoltán, Rada Bálint) – akiknek az a feladatuk, hogy emlékező és be nem teljesülő vőlegényként és hírvivőként megbontsák a két magányban megtiport nő veszélyes szim­biózisát – sem tud teljesen beférkőzni a játékába, bár Schmiednek ez kétségtelenül jobban sikerül. Ezek­re a karakterekre tényleg nagyon keveset kell „rápakolni”. Amúgy is omlik magától minden, mint a vakolat.

Centrál Színház, január 24.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.