„Megint a félelem”

Makranczi Zalán színész

A szabadúszóként dolgozó művésszel játékstílusokról, rendezői attitűdökről, „laza koncentrációról” beszélgettünk, de szóba került az új szerepe a Médeiában és a régi tanára, Gaál Erzsi is, ahogy a színpadra vitt Macskafogó és a Dunakanyar is.

Magyar Narancs: A Pinceszínházban bemutatott Médeiában Ágenssel játszotok, Karsai György a görög mitológiáról mesél a közönségnek. Mitől érdekes ma mindez?

Makranczi Zalán: A Médeia rávilágít arra, hogy a mozgatórugóink 2400 évvel ezelőtt is pontosan ugyanazok voltak, mint ma. Szerelem, féltékenység, hatalomvágy. Vagyis ez egy teljesen kortárs, modern darab. Szerettem a próbák során, amikor Karsai György elemezte nekünk a darabot. Elmesélte, hogy Euripidészt a saját korában azért utálták, mert az addigiaktól eltérően keverte a tragédia és a komédia műfaját. Telepakolta vígjátéki elemekkel a Médeiát, és ezt nem tűrték a kortársai. Az előadás készítése során adta magát a lehetőség, hogy a mű humoros oldalát domborítsuk ki, mert a tragikust már mindenki ismeri.

MN: Milyen egy folyamatosan meg-megszakított előadásban játszani?

MZ: Imádom ezt a formát. Nagyon szeretek úgy játszani, hogy egyszerre kint is és bent is vagyok. Nemrég láttam Ágens Kurtizánképző című előadását, ahol ő is ezzel játszik. És amikor a Szókratész védőbeszédét adom elő, én is ezt alkalmazom. Segít ellazítani a nézőket. De patikamérlegen kell kimérni, hol lehet még kiszólni és hol nem, mi az a pont, amikor már az utolsó nagy jelenetívre kell felkészülni. Végig­bohóckodom az egészet, aztán az utolsó jelenetben gyakorlatilag a fél világirodalmat el lehet játszani, sorra a nagy tragédiákat.

MN: Mennyire vont be titeket Szenteczki Zita a rendezésbe?

MZ: Közös munkafolyamat volt. Ágens és Karsai György évekkel ezelőtt találta ki, hogy csinálhatnának egy Médeia-előadást. Érlelték az ötletet, s megtalálták hozzá Zitát.

MN: Másfajta készültséget, figyelmet igényel egy nem lineáris történetvezetésű előadásban játszani?

MZ: Igen, mert ha lineárisan megy egy történet, a színész elkövetheti azt a hibát – ahogy magam is számtalanszor még a pályám elején –, hogy ráül egy érzelmi hullámvasútra. És akkor – bár én erősen érzek valamit –, az már mindegy, hogy a néző érzi-e. A nem lineáris történetvezetés sokkal jelen idejűbb. Gaál Erzsi volt a Nemzeti Színiakadémián az osztályfőnököm, ő mondta mindig, hogy a színházat lazán koncentrálva kell csinálni. Erre méltatlankodtunk: de tanárnő, akkor most lazán vagy koncentráltan? Aztán eltelt jó pár év, és rájöttem, basszus, ez az az állapot, amiről Gaál Erzsi beszélt. Megengedi magának az ember, hogy észrevegye, hogy mi van körülötte, ugyanakkor benne tud maradni a szerepben. Nagyon szép az, amikor az ember teljesen átéli a szerepet és mindenét odaadja, de a színház lényege az „olyan mintha” érzet, elég, ha a történéseket csak felmutatjuk. Érezni pedig a nézőnek kell elsősorban. Ha nem így csinálja az ember, akkor nem tudja letenni a szerepét, és megtébolyodik. Nagyon sok áldozatát láttuk ennek az elmúlt időszakban. 2023-ban már lejárt annak az ideje, hogy lelkileg sérült embereket nézzünk a színpadon.