Máskor azt mondta: "Milyen szerencséd van, hogy ki tudtál lépni ebből az egészből!" Az "egész" a színházi világot jelentette, aminek 1982-ben hátat fordítottam. Legalábbis azt hittem. A mondat ma mást mond nekem, mint akkor, amikor a 61-es villamoson, két megálló között elhangzott. Ma tudom: nem lehet kilépni. Sem az "egészből", sem a "részből", kísérletet kell tenni a játszmák megnyerésére: légy, aki vagy, éld egyre teljesebben az életed, akár sikered lesz vele, akár nem. Péterben élt a vágy a kilépésre. Mert amit az "egésszel" kapcsolatban átélt, olyan volt, mint egy soha be nem teljesülő "se vele, se nélküle" szerelem. Ezért látta megoldásnak az én kétségbeesett menekülésemet. Pedig csak magam elől menekültem.
Csakhogy amíg engem utálkozva dobott ki magából a színházi világ, Pétert csábította, kényeztette, közönséget biztosított számára, magányos lényét sikerekkel kábította. Ő pedig örömét lelte benne, hogy esténként szórakoztathatta önmagát és közönségét. A színészek nagy része szökevény. Tehetségük segíti őket a túlélésben. Ez életmód. Megoldást nem kínál, csak haladékot ad. A kapcsolatok is ilyenek. Egy-egy színpadi pillanat ott, akkor a legfontosabb. Az életünk függ tőle. Amikor lehull a függöny, az "egész" semmivé lesz. A színpadi partnerek színházon kívül csak a közösen átélt poénokra emlékeztetik egymást. Aztán újra ébred a vágy a rejtőzködő valóság után. Nehéz tőle megszabadulni. Különösen, ha valaki úgy tudja: máshoz nem ért. Péter mindent tudott a színészi munka kínjairól. Gátlásait viccekkel leplezte. Ez találmány volt. A társak felszabadultak, részben magukra ismertek, összekacsintottak vele, sajátosan bájos, feltűnően közvetlen lényében kapaszkodót találtak. Mindig, minden helyzetben tudta: "színi játékos".
Partnereire is így tekintett. Utálta a fontoskodást. Egy elszólás, baki, bármi váratlan egy-egy előadás ajándéka, amit a színészek nem felejtenek el. Nem szabad nevetni - de nem tudjuk megállni: nevetünk. Évtizeden keresztül lehet aztán mesélni, hogy s mint volt. Amikor esténként szabadon engedte a színház, vagy éjszaka az egykor volt Magyar Rádió, ahol a legfoglalkoztatottabbak egyike volt - a megkönnyebbülés és a kényszeres munkavégzés hiánya egy másik valóságra ébresztette. Ebben nem érezte otthon magát. Menni kellett. Mindig menni. Klubba, társaságba, közösségekbe. Ki elől menekült?
A Wikipédia Színházi Adattára 171 regisztrált szerepét tartja számon. 1969-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szinetár Miklós osztályában. A Thália Színházhoz szerződött, ahol öt évet töltött. Nagyon is tudatosan választott. Azok közé tartozott, akik szerették mondanivalóikhoz igazítani szerepeiket. Volt saját véleménye a világról. Jobb korszakaiban Kazimir Károly színháza valami ilyesmivel kísérletezett. A Tháliában több rendhagyó előadás is született. A Körszínházban nyáron is játszottak. Sokszereplős darabokat, amelyekben a társulat szinte minden tagja részt vett. A Thália Stúdió a politikailag kényesnek tekintett drámák fóruma volt. Akkor az első ilyen. Száz ember előtt játszották Csurkát, Eörsit, Görgeyt, Beckettet. Amikor Kazimir művelődéstörténeti sorozatba kezdett, színháza fokozatosan elvesztette érdekességét. Vidéki évek következtek. Három helyszínen: Pécsett (1976-1981), Győrben (1981-1982), Szolnokon (1982-1987). Ezt egészítették ki a vendégjátékok Debrecenben, Veszprémben, Egerben, Kecskeméten. A vidék jó iskola. A pécsi színház történetének egyik legjobb korszakát élte. Itt mutatták be Hernádi Gyula darabjait, Camus Caliguláját. Szolnokon Paál István, Csizmadia Tibor, Szikora János rendezéseiben játszott. Előadóestjeivel járta az országot. Rengeteget dolgozott. A Vígszínházba 1987-ben szerződött. Itt játszott haláláig.
Társulati tagként szerepeket alakított. Volt bennük valami távolságtartás: áttetszett rajtuk a saját véleménye. Ez az önálló világlátás kerestette meg vele saját műfaját: a versmondást. Estjei őse az 1974-es Medvetánc című József Attila-összeállítás volt, melynek hátterében a betiltott Eszmélet köre állt. Így került kapcsolatba ellenzéki írókkal, fellépett estjeiken, verseiket mondta a Magyar Rádióban. Utálta és megvetette a gondolatszabadságot béklyóba kötő politikai rendszereket. Önálló estjei a szabadság szeretetéről szóltak. Ez volt az ő nagy témája. Ebben több volt mint színész. Estjein - melyeket legtöbbször maga szerkesztette - félrelökött minden tradíciót. Ült a pódiumon, bagózott, kutakodva vizsgálta a közönséget, próbálta rávenni őket a közös játékra. Szemében kaján, polgárpukkasztó kobold. Akkor sem vette ki a cigarettát a szájából, amikor verset mondott. Nem érdekelték a konvenciók. Fittyet hányt mindarra, ami nem volt természetes. Demokrata volt. Imádta az "utca emberét". A szolnoki "köztisztasági alkalmazott", azaz az utcaseprő, Kukuja, aki naponta feltűnt a színház táján, ugyanúgy barátja volt, mint Petri, akinek a verseit a legszívesebben és leggyakrabban mondta. Egyet-egyet mindig magánál tartott belőlük. Vigaszt jelentettek számára. Ezt az élményt adta tovább közönségének. Petri-estjét, Esterházy Spionjátékát, az amerikai beatnemzedék verseit, Orbán Ottó, Eörsi írásait, költeményeit úgy adta elő, hogy hozzájuk komponálta a legképtelenebb, váratlan helyzeteket is. Utazott ezekre. Az egész megszületésének természetességét képviselte. Nem titkolva esetlegességet, szögletességet. Nagyokat lehetett nevetni rajta. Bolondozott. "Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne." Ez a kabaréba ágyazott tragédia volt az ő lázadása. A legprofánabb, pillanat szülte körülményeket is laza nagyvonalúsággal használta fel a mókához. Élvezettel, szótagonként ízlelgette a szavakat, mondatokat. Mindig improvizált. Ez nem volt előre megkomponálva - de az egész igen! Modern bárdként így teremtett műfajt a maga számára. Szarkasztikus, profán szókimondással, kínos humorral - mely azonban rejtette az embert, aki a pódiumon produkálta magát.
A Nagyon fáj József Attilától közel negyven évvel azután, hogy először hallottam tőle, ma is az ő hangján szólal meg bennem. Már akkor feltettem magamnak a kérdést: a léleknek melyik rejtett bugyrából fakad föl ez a szörnyűséges fájdalom? Amikor kiderült, hogy a Medvetánc-esten ő mondja az Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak címűt - Péter azt kérdezte: "Az enyém? Tényleg? Mondhatom?" Olyan boldog volt, mint egy gyerek. Fülembe cseng, ahogy ezeket a sorokat mondja: "Kotyogok mint elhagyott csolnak / sok lágy levegő locsolgat - / a szabadság nagy csendjét hallgatom." A "kotyogok" "ty"-je, a "csolnak" "l"-je, a következő sor hármas alliterációja, majd a harmadik sor elnyújtott simasága is zenélt. "Öreg vagy" - mondta ugyanebben a versben oly mély részvéttel, hogy ma is borzongok tőle. A Dalocskát nagyon szerette. "Bömbölődjünk - / böm-böm-böm!" Olyan gesztussal mondta, mint a gyerekek, mint egy kisfiú. Elvállalta a felnőtt szívszorító gyermekségét.
*
Zala Márk temetésén egymás mellett álltunk. Péter szeméből folytak a könnyek. Nem szóltunk egymáshoz. Akkor sem, amikor kifelé indultunk a temetőből.
1999-ben az RS-ben Egy nevetséges ember álmát játszották Vallai Péterrel. Eljutott hozzám a hír, hogy nagyon beteg. Tanítványaimmal megnéztük az esti előadást. Sovány volt, sápadt. Koponyaformája áttetszett a fején. Előadás után csak álltunk egymással szemben. Nem adtam jelét megrendülésemnek - és láttam az ő megrendülését.
Dániel Feri közös barátunkhoz hárman mentünk a kórházba: Szeredás Andris, Péter és én. Feri már nem tudott beszélni, jobb karomba kapaszkodott, szemében könyörgés. Péter háttal nekem az ablak előtt állt, a távolt fürkészte. Szótlanul jöttünk ki a kórházból. Elköszöntünk, mentünk a dolgunkra. Feri halála után emlékeztünk rá a Nyitott Műhelyben. Péter imádott főzni. Ő celebrálta az estet. Vidám halotti tor. Gulyásleves, Vallai módra. Mondani kellett valamit Feriről. Megtettem. Aztán még egy-két emlékező. Csak Péter nem mondott semmit. Géher István temetésén láttam utoljára. Kukorelly Endre mellett ült a ravatalozó előtti tér bal oldalán. Beszélgettek. Világosszürke ruhában volt. Aztán felfigyeltem a mikrofonhangra. Ő olvasta fel Tandori Dezső Géherhez írott versét. Úgy, ahogy mindenki elvárta.
Mostantól találkozásaink technikai okokból elmaradnak.
