Tavaly a holokauszt emléknapján mutatták be, és azóta mindig újabb variációja kerül a közönség elé. Minden előadást befolyásol a közönséggel kitöltetett szociológiai kérdőív, amely a társadalmi kisebbségekhez és az agresszióhoz való viszonyunkat vizsgálja. Fény- és hanghatások nehezítik a koncentrációt, miközben a színészek már mind a színpadon állnak, mozdulatlanul, furcsa jelmezeikben, csak arra várva, hogy befejezzük végre privát választásainkat. Sickratman Evvel a dalban című slágerére Szálasi beszédét úsztatják rá, aztán kezdődik a büntetés.
Az előadás kordokumentumokra épül, de nem a holokauszt áldozatainak szenvedésére, hanem az elkövetők nyelvi stratégiájára fókuszál. A szövegkollázs a népirtás magyar felelőseinek beszédeitől a mai közszereplők nyilatkozatain át a neonáci zenekarok szövegeiig terjed. Nagyon hamar kiderül, hogy mi is az a kifejezési forma, amelynek a szimbolikus neve valóban „Jég-doktrínák” volt, és még a nemzetiszocializmus előtti korból származik. Ez a nyelvi propaganda maga a métely, amelynek a puszta hallgatásától is rosszul lehet lenni, pláne, ha a náci propagandafilmek és felvonulások eszköztárát mutatják fel a színészek, akik következetesen és kegyetlenül viszik véghez az akcióikat. Erdélyi Andrea mint antidíva például a diktátortól a nemzetféltő színésznőn át az ezoterikus butaságokat sulykoló tévés műsorvezetőig úgy játssza el éles váltásokkal a szerepeit, hogy önmaga művészetére is reflektál. Krasznahorkai Ágnes mentálisan rokkant arisztokrata figurájától a fizikai rosszullét fog el, ahogy csak egy polgári család lincselés utáni kedélyes ebédjén történhetne velem.
Hogyan jutunk el odáig, hogy rendszerré válik mindez – ezt érteti meg velünk az előadás színészt, nézőt felnyársalva. Óvatosan indulunk kifelé az utcára, mintha vékony jégen járnánk.
Patyolat Próbaüzem, szeptember 26.
