Hauptmann negyvenöt drámát hagyott hátra, de valamiért, talán a háború utáni ideológiai viták miatt, talán a szövevényes társadalomkritika vagy a filozofikus szöveg miatt, nem gyakran nyúlnak hozzá hazai rendezők. Nem is tudok sokkal többet említeni, mint a Radnóti Színház 2001-es verzióját Valló Péter rendezésében, vagy Alföldi Róbert 2013-as rendezését, azt is a határon túl. Pedig rendesen cincálható volna a történet abban az évtizedben, amikor a színházi szekértáborok a nemzeti idealizmus és a valóságról való beszéd kívánalmai szerint alakulnak. Konkrétan visszajutottunk oda, ahonnan a dráma két főbb szereplője, Harro Hassenreuter színházigazgató, illetve Erich Spitta kiugrott teológusnövendék vitája indul: vajon a színház a nagy emberek nagy tetteiről szóljon, vagy azt mesélje el, ami van. Nem kérdés, hogy Hauptmann a darabjában az utóbbit választotta, hiszen bevitte a polgári színházba, az úri közönség elé a „kétkezi” munkások nyomorult mindennapjait ábrázoló képeket, és egy takarítónőt választott főszereplőnek, aki a görög drámai hősnőkhöz hasonlóan igyekszik nagy vehemenciával a tragikus vég felé.
Horváth Csaba szívesen kísérletezik az ellentmondásos megítélésű, ám esztétikailag kikezdhetetlen szerzőkkel. Ilyen alkat, így teszi le a voksát a művészet mellett, így provokál. Ráadásul fizikai színházat rendez, miközben párhuzamosan táncműveket koreografál, szintén klasszikus szerzőkre, kizárólag mozdulatokban beszélve el az adott kort. A Patkányok most szövegcentrikusabb verzió, miközben a fizikai színház eszközei is megjelennek. Persze A nagy füzetben vagy A te országodban is végigmondták a szöveget, de a karaktereket a mozdulataik keltették életre igazán, a mozdulatok rendszere adta a dramaturgiát. Itt most fontosabb, mert talán bonyolultabb a szöveg, még ha Parti Nagy Lajos újrafordítása plasztikusabbá is teszi. Az egykori katonai épületben lakó kisemberek, a lecsúszott arisztokrata, az ingázó családfenntartó melós, a házmester és a többiek ezúttal a mondataikban, és nem a mozdulataikban élnek a színpadon. Bár sokszor jutott eszembe, miközben néztem, hogy a lecsúszottságot, a „patkánylétet” micsoda ordenáré módon lehetett volna táncba fordítani, azért elvoltam a visszafogottsággal, az elfojtott gesztusokkal, a színigazgató húsos lányának kicsi balettjével, a házmester harci kutyás etűdjeivel is, miközben a legtöbb színész esetében élveztem a Parti Nagy-szöveg nyelvi rafinériáival való eggyé olvadást, amitől a karakterek költőisége, illetve nyersesége megmutatkozott.
A történet nem változott, csak ki lett bélelve ruhászsákokkal, amelyekből a szereplők építik maguknak a dinamikusan változó díszletet. Ez elég izgalmas. Végighúzódik az előadáson Hassenreuter színigazgató (Krisztik Csaba) és a teológia szak elől menekülő Spitta (Nagy Norbert) közötti, sziporkázó színházi vita. A két színész izgalmas ellenpontja egymásnak, néha még magukon is nevetnek. Aztán ott van a Hassenreuter lánya, Walburga (Bajor Lili e. h.) és Spitta között szövődő szerelmi szál, ami vásári romantikus. A tragikus vonal pedig nyilván a direktorral egy házban lakó, ám szegényebb sorsú Johnné (Földeáki Nóra), aki amolyan balladai figura. Johnné több időt tölt az egérrágta jelmezek között, mint otthon, mert férje a csecsemőjük halála után nem törődik vele. Paulinével (Osváth Judit e. h.), egy túlzott gesztusokkal játszó, megesett lengyel cselédlánnyal alkuszik arra, hogy az apja által amúgy sem vállalt gyereket fizetség ellenében adja neki, majd mindenkinek – férjét is beleértve – azt hazudja, hogy ő szülte a késői gyereket. Gátlástalan, de jószívű öccse (Pallag Márton) segít neki. Pallag keveset van a színen, de az mindig súlyos nyomot hagy maga után, szinte várjuk, hogy mikor jön legközelebb. Van még egy szomszéd, a madámmá züllött grófnő, Sidonia (Soós Attila), aki elképesztően dekadens androgün sztár kisugárzásával leuralja a színpadot. Van egy mamlasz lánya, Selma (Blaskó Bori), akitől megszoktuk, hogy a proli primadonna is jól áll neki. Valamint náluk is van egy elhanyagolt csecsemő, aki később félreértésre ad okot.
Minden kis hazugság titkolható egy darabig, a gyilkosság után azonban már mindannyian rohannak a lelepleződés, Johnné meg az öngyilkosság felé. Mindenki kis hős ebben az előadásban, külön-külön, nincsenek kiemelhető, szenzációs játékok, a puzzle fontosabb. A tragikumban megfogant kisebb jelenetek szerkezete a bohózatokéra emlékeztet, amelyeket megtörnek a díszletelemekkel való játékok, illetve a mozdulatsorok. Poszt-dramatikus lesz a dráma, és mállik, mint a kaszárnya falai, ahogy John kőművesmester fogalmaz. Viszont a szenvedélyünk a létező társadalom színházi megmutatása után töretlen marad.
Forte Társulat, Szkéné, november 25.
